Helyszín: Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19.

Megnyitja: Szarka Klára szakíró
Közreműködik: a Tabulatúra régizene-együttes

Helyszín: Újpesti Gyermek- és Ifjúsági Ház
1042 Budapest, István út 17-19.

Megnyitja: Szarka Klára szakíró
Közreműködik: a Tabulatúra régizene-együttes

Az utóbbi években egyre inkább úgy érzem, hogy a ma “valóságában” élők, dolgozók, életben maradni akarók gondjaik közepette elmorzsolódnak. Érzéseik, jó érzéseik elhomályosodnak, háttérbe szorulnak, figyelmük a racionális dolgokra fókuszálódik. Ösztöneik elcsökevényesednek, rosszul válaszolnak a megválaszolhatatlan kérdésekre, mert hatodik érzékük nem működik, nem segít. Akin pedig észre veszi a “tömeg” a szív hangjait, akinek a reakcióiban netán felcseng e régi dallam, azt akár lassan ki is közösíthetik, háttérbe szoríthatják, és teszik ezt tudatlan őszinteséggel, könyörtelenül. Ilyen világot élnénk ma? NEM! Nagyon remélem, hogy nem, ennek ellenére gondolataimat Váci Mihály: Azóta című versével folytatom, ami bár jó ideje íródott, intelme sajnos még mindig, sőt, egyre inkább időszerű:

Azóta – (idézet)

1945. május nyolcadikán végetért a második világháború.
Új időszámítást vezettek be.
Meghirdették a világbéke korszakát.

És azonnal nekiláttak.

Fogságba terelték a különböző közkatonák millióit, százezreket őriztek a világ annyiféle megfigyelő táboraiban, tízezreket vetettek börtönbe a béke glóbuszán, kémek és ellenkémek, árulók és hitvallók százait ítélték el történelmi ragyogású perekben; tökéletessé tették a tudomány leghazárdabb felfedezését, kidolgozták a totális csapás és ellencsapás biztos rendszerét, felülmúlhatatlan eredményeket értek el a vegyi fegyverek, a napalm, a bénító, a lombtalanító, a szikesítő eszközök humánus alkalmazásában, kétszer több bombát gyártottak és dobtak le a félelemtől tátogó falvakra, mint amennyit a második világháborúban Európára szórtak,…

…Halad a dologi világ, és megtorpan az ember, kényelmesebb az élet, de szomorúbb. Sokkal többet tudunk a létről, mint amennyivel még el lehet viselni, felfedezünk mindent az anyagról, s elveszti önbizalmát az emberi szellem. Szabályozzuk a természetet s felfal szabályozhatatlan természetünk, ennyi tökéletes tárgy között tökéletességéből mind többet veszít az ember.

És azóta újra és újra nekilátunk, jóra összeesküvők, megcáfolni e történelmet, s felhozni valamit az emberiség mentségére.
Úgy remélem, ha minden jól sikerül, akkor a közönség olyan az élménnyel, fellazított izmokkal, “hájjal” kenegetett idegekkel tér majd haza, ami egy kicsit segít elviselni a hétköznapok vérzivataros rohanását, vagy éppen álmosítóan egyhangú közönyét. Talán másképpen néz majd szeretteire, ellenfeleire, szomszédaira, munkatársaira, a sorban álló törlemetlenkedőkre, és sorolhatnám,…az emberekre. Talán nagyobb hittel, reménnyel felvértezve teszi majd azt, mit tennie kell, egy kicsit jobban, szebben, kitartóbban, szeretettel!…talán a fotó, és a természet iránt is, és kéretlen hírvivője lesz a kiállításnak. Remélem!
(Szarka Klára)