Helyszín: Nessim Galéria 1061 Budapest, Paulay Ede utca 10.

Megnyitja: Szüts Miklós festőművész

Bár Vancsó Zoltán világa ismerős lehet azoknak, akik figyelemmel kísérték majd tizenöt éves munkásságát, de ez a kiállítás reméljük, még nekik is fog tudni újat mondani arról, milyen belső és külső utakon jár mostanában Zoltán. A világa ismerős. Aprópillanatok mindennapjainkból, olyan pillanatok, amik valahogy mégis kimerevülnek, mint egy emlék, ott maradnak a fényérzékeny anyagon.

Helyszín: Nessim Galéria
1061 Budapest, Paulay Ede utca 10.

Megnyitja: Szüts Miklós festőművész

Bár Vancsó Zoltán világa ismerős lehet azoknak, akik figyelemmel kísérték majd tizenöt éves munkásságát, de ez a kiállítás reméljük, még nekik is fog tudni újat mondani arról, milyen belső és külső utakon jár mostanában Zoltán. A világa ismerős. Aprópillanatok mindennapjainkból, olyan pillanatok, amik valahogy mégis kimerevülnek, mint egy emlék, ott maradnak a fényérzékeny anyagon.

Egy otthonos világ valószerűtlen pillanatai, ahol a valószerűtlenség egyszerre
fogalmazásbeli sajátosság és egy figyelmeztető ujj.

A magyar fotográfián belül több olyan alkotó is van, akinek a munkái sajátos viszonyt
jelenítenek meg a dokumentálással kapcsolatban. Lehet ez pontos, az abszurdba
hajló, melegen megértő, esetleg ezek keverékei, vagy pont olyan, mint Vancsó Zoltán képei. Vancsó kamerája mintha mindig arra lenne élesítve, hogy az utolsó előtti pillanatot rögzítse. Erről ismerjük meg.

***

„Ez az első olyan kiállításom, ahol kizárólag digitális technikával készült képek szerepelnek a falakon. Ha az ember ilyen géppel a nyakában járja a világot – ami egyébként számomra is újdonság –, akkor óhatatlanul többet fotózik, mint ha filmre exponálna. Rögtön vissza is nézheti, mit csinált. De ami a legnagyobb különbség: sajnos nincs ugyanolyan tétje magának az exponálásnak, és emiatt valahogy nehezebben vehető észre a várva várt szent pillanat. Szerencsére másfél évtizedes analóg múlttal a hátam mögött gyakran sikerül a lazább, digitális hozzáállásban is megtalálnom ezeket a pillanatokat, de az biztos, hogy a válogatásnál sokkal szigorúbban kell eljárnom.
Számomra egy fotó akkor is fekete-fehérként tud megszületni, ha nem a sötétkamrában hívom elő, hanem szoftveres úton érem el, hogy megszabaduljak a nemkívánatos színektől. Már amennyiben tényleg nemkívánatosak.
Külföldi kurátorok szerint ma a nemzetközi fotópiacon abszolút nem trend a fekete-fehér fénykép, ezen belül pláne nem a riport műfaja. Az itt látható digitális fekete-fehér riportfotókról már nem is beszélve.
Ennek ellenére őszinte szívvel ajánlom mindenkinek türelmes szemlélésre, abszolút nem trendi, képeimet – hátha egyszer meggyógyul a szemünk (szívünk) és megtudjuk, mi mindent láttunk (éreztünk).”

***

Sajátos módon álomszerűek ezek a képek. Azért sajátosak, mert a képek maguk hétköznapjaink apró eseményeinek kiragadott pillanatai, de Vancsó Zoltán objektívjén keresztül, ahogy a fotós kiragadja őket és képet formál belőlük, olyan világot alkot, amiben ezek a pillanatok sejtelmessé, önmagukon túlmutatókká válnak.
Mint egy igazi naplóban, itt is mindenféle érzelem megörökítődik, szépen, egymás után. Az apró örömök a délutáni napfényben, az egyedi pillanatok, a szorongás, a félelem és a gyengédség. Vancsó Zoltán alakjai, sőt inkább pillanatai azon keresztül, hogy képpé válnak, olyan univerzum részeivé is válnak, amiben az alkotó hisz, és létezését fontosnak tartja nekünk bemutatni.
Azt mondhatnánk, ezek a képek belső dokumentumok. Valahol azon a határon billegnek, ami a precíz dokumentumot és a költői művet elválasztja egymástól. Vancsó Zoltán pontosan az ebből a kettősségből eredő feszültségből építi fel a képeit. Meleg világ ez, és nem lehet nem észrevenni az aggódást, ami ezeken a képeken átsüt. Hova is tartunk? Ismerjük-e eléggé magunkat?