Nem tudom, hogy hányan vannak Önök között olyanok, akik számára jól ismert az a tény, miszerint Szilágyi László idestova másfél évtizede Finnországban él, de abban biztos vagyok, hogy fényképei megcsodáltával valamennyien meg fognak egyezni abban, hogy ezeket az alkotásokat nem olyan ember készítette, aki még mindig nyalogatja a “létező szocializmus” ejtette lelki sebeit.

A kiállítás a Millenáris Teátrum előcsarnokában látható.

Nem tudom, hogy hányan vannak Önök között olyanok, akik számára jól ismert az a tény, miszerint Szilágyi László idestova másfél évtizede Finnországban él, de abban biztos vagyok, hogy fényképei megcsodáltával valamennyien meg fognak egyezni abban, hogy ezeket az alkotásokat nem olyan ember készítette, aki még mindig nyalogatja a “létező szocializmus” ejtette lelki sebeit.

A kiállítás a Millenáris Teátrum előcsarnokában látható.

Sokszor boltívek és ablaktáblák mögül, mintegy a hagyomány rendíthetetlenséget sugalló keretéből nézi és láttatja a tájat, az olyan ember nyugodt, sőt higgadt pillantásával, aki pontosan tudja, mit ér, hova tartozik, ahogy errefelé mondani szokás: “nincs identitás zavara”. Nincs, mert pontosan tudja, hogy azok fajtájából való, akik megszelídítették, a maguk vágyaihoz formálták a világot. Éppen ezért szereti az egyenes formákat, s ezek az egyenes formák mintegy kontrasztként szolgálnak a képekből áradó vagy éppen csak a hátterükben megbúvó kacskaringós történelemnek. Bárhol jár a világban, Lappföldtől Ausztráliáig, Írországtól Thaiföldig, Szilágyi László – és ez óriási erény – nem ítélkezik az önmagát – kimondva, kimondatlan – felsőbbrendűnek tartó civilizált fehérember stílusában, hanem kulturált európai módjára tárgyilagosan be – és megmutat. Ha úgy tetszik, és nem bánom, ha aktuális, amit mondok: nem lehet felheccelni. Ez azért megszívlelendő.

Ezeken a képein alig található ember, inkább az ember – alkotta környezet beszél hozzánk visszafogottan, kerülve a látványos, könnyfakasztó drámákat. Ebből aztán egyenesen következik, hogy nem is pillanatfelvételekről van szó, hanem állandóságra törekvésre minden pillanatban és ez az állandóság magában foglalja az emberi nem minden múló fájdalmát és örömét. A kör tehát bezárult, s mi bárhova nézhetünk is, mindig ugyanabba a magabiztos álláspontba ütközünk. Ha nehéz is kimondani a szót, de ez az irigylésre méltó fölény, amely egyelőre hiányzik belőlünk. Ugyanakkor Szilágyi László művein átsugárzó példája reményt ad, hogy nem is kell hozzá olyan túl sok idő.
Babics Imre költő