A kiállítást megnyitja: Horváth András, a Dél-dunántúli Építész Kamara elnöke
***

“Párhuzam: összehasonlítás, amely megmutatja, hogy bizonyos dolgok mennyire hasonlatosak.”

A világot párhuzamok szövik át. A párhuzamok ott vannak attól függetlenül, hogy észrevesszük őket, vagy elmegyünk mellettük. A párhuzamok száma ugyanúgy végtelen, mint ahogy a párhuzamos vonalak a végtelenben is párhuzamosak, és ezen csak egy dolog változtat. A látásmód és a perspektíva. Én a fényképezőmet használom arra, hogy megmutassam milyen, amikor a párhuzamok találkoznak.

A kiállítást megnyitja: Horváth András, a Dél-dunántúli Építész Kamara elnöke

***

“Párhuzam: összehasonlítás, amely megmutatja, hogy bizonyos dolgok mennyire hasonlatosak.”

A világot párhuzamok szövik át. A párhuzamok ott vannak attól függetlenül, hogy észrevesszük őket, vagy elmegyünk mellettük. A párhuzamok száma ugyanúgy végtelen, mint ahogy a párhuzamos vonalak a végtelenben is párhuzamosak, és ezen csak egy dolog változtat. A látásmód és a perspektíva. Én a fényképezőmet használom arra, hogy megmutassam milyen, amikor a párhuzamok találkoznak.

Az alkotás és a művészet gyerekkorom óta része az életemnek. A magyarlukafai kézműves táborokban nevelkedtem és azt láttam, hogy mindenki alkot és különböző anyagok használtával fejezi ki magát. Minden adott volt, hogy a különböző kézműves mesterségeket kipróbáljam, de tudatosan nem kerestem a lehetőségét, hogy komolyan foglalkozzam bármilyen művészeti ággal. Az alkotás igénye valahol mégis mindig ott lappangott bennem. Utólag visszagondolva lehet hogy azért is tetszett meg a táncművészet, mert az is alkotás volt, de nagyon eltérő attól, mint azt addig tapasztaltam. Évekig a tánc volt számomra “A művészet”. Az igazi alkotói szabadságot mégis a digitális fotózás hozta el számomra. 2004-ben vettem meg első fényképezőmet és azonnal nekiláttam az autodidakta tanulásnak. Azóta is töretlenül élvezem minden egyes pillanatát. Amikor fotózom, mindig különleges érzés fog el. Szeretem meglátni a részleteket, vagy éppen más nézőpontból vizsgálni a dolgokat, mint azt sokan teszik. Amikor fotózni indulok mindig van bennem egy kis izgalom, hogy megtalálom-e azt, azokat a képeket, melyekért indultam. A legjobb érzés, amikor lenyomom a gombot és tudom, hogy megvan…. igen, megvan AZ a kép, amiért jöttem. Erre néha pár percet, néha órákat kell várni. Amint érzem, hogy “ez jó lesz”, teljesen megnyugszom, és még jobban kinyílik a világ, még több kép jön velem szembe. Ilyenkor már megszakíthatatlan mosollyal az arcomon élvezem a fotózás hátralevő részét. A második fázis, amikor leülök a számítógép elé és elkezdem feldolgozni a képeket. Ilyenkor egy teljesen más szemszögből is átnézem a fényképeket, feltevén azt a kérdést: “Mi lehet belőle?”. Itt a felfedezés öröme tölt el és a kíváncsiság, hogy miként tudom még kifejezőbbé tenni az adott fotót. Sokan mondják, hogy a digitális fényképezés nagyon más, mint a filmes, és hogy mennyivel egyszerűbb dolga van egy mai fotósnak. Én úgy fogalmaznék, hogy nem egyszerűbb, csak más. Hosszú órák telnek el a megfelelő képek kiválasztásával és az esetleges utómunkával. Hogy ez művészet-e? Számomra igen, mert a saját meglátásom szerint alakítom a képet és remélem, hogy a kép nézőjében sikerül elindítanom egy érzést, vagy egy gondolatot. Ez az érzés, gondolat nem mindenkiben ugyanaz lesz, de ez így természetes. Nekem az a legnagyobb elismerés, ha önre, rád is hatással van a munkám.