Kiállítás a Magyar Fotográfusok Házában
(Mai Manó Ház)
Megtekinthető minden hétköznap 14 és 19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11 és 19 óra között.
A kiállítást rendezte: Kincses Károly

Kiállítás a Magyar Fotográfusok Házában
(Mai Manó Ház)
Megtekinthető minden hétköznap 14 és 19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11 és 19 óra között.
A kiállítást rendezte: Kincses Károly

“A sorozat darabjai különböző magazinok és könyvek oldalairól származnak. Néhány fotót a saját archívumomban találtam. Valamennyit módosítottam, hogy beilleszthessem őket a gyűjteménybe. A sorozat hátterében az a sejtés rejtőzik, hogy különböző képek együtt erősebb hatást gyakorolnak, mint ha egyszerre csak egyet látunk.
Az idők változnak és mi velük változunk, a fotográfia sem lesz mindig ugyanaz.”

Kálmán Béla (MFIAP / USA)

Kincses Károly: Belső montázsok

Él egy ember Bostonban. Most nyolcvannégy éves. Majd fél évszázada menekült el abból az országból, ahová annak idején született, ahol felnőtté ért. Új hazát lelve az Államokban, az évtizedek alatt konokul csak előre nézve, elvégezte már dolgai többségét, mostanra marad hát jócskán ideje hátratekinteni, leltározni múltja mindmegannyi, kisebb-nagyobb, fénylő vagy éppen már foncsoravesztett tükörcserepét. Nézi a tévét, újságokat lapozgat, beszélget kortársaival, s közben eszébe jutnak dolgok. Embereket idéz meg, akik valamilyen szerepet játszottak életében, eseményekre emlékezik, amelyek sok millió sorstársával együtt -így vagy úgy- befolyásolták életét. Figyel, és amit lát, tapasztal maga körül, azt saját szűrőjén átbocsátva, saját emlékanyagával párosítva, újraértelmezve, képpé alakítja, a számítógép képernyőjén másoknak is láthatóvá teszi saját belső montázsait, képekké fogalmazott emlékeit, érzéseit.
Jó tudni, hogy ez az ember az 1930-as évek klasszikus magyar fotóiskolájának neveltje, nála szebben kevesen tudtak színpadi mozgást, portrét, táncot fényképezni. Pedig kortársai, szaktársai között olyanok voltak, mint Angelo, Várkonyi László, Inkey Tibor, Pécsi József, Rónai Dénes, Laub Juci. Később Amerikában Kepes György, aki az ő sötétkamrájában csinálta fotogramjai jelentősebbjeit, Munkácsi Márton, akivel egy háborúellenes tüntetésen ismerkedett meg az ENSZ New York-i székháza előtt 1956 december 24-én, s utána gyakran ebédeltek, vacsoráztak együtt, André Kertész, aki kihasználta, hogy magyarul beszélgethet az Államok közepén egy másik fényképésszel. Klasszikus iskolát járt, mondtam az imént, ezt gyakorolta egész élete során. És amikor már nem kellett a fényképezésből megélnie, nem kellett mindenáron pénzt csinálni az eladott képekből, akkor ugyanez az ember – már közel a nyolcvanhoz – rátalált a neki aztán merőben új technikára, átállt egy új, az előzőtől nagyon különböző gondolati struktúrára, s ettől kezdve már nem a sötétkamrában tölti napjait, hanem a számítógép képernyője előtt. Képeket húz elő a múltjából, emlékezete feneketlen kútjából, agya rejtett zugaiból, megforgatja őket, emlékezik, aztán újraformálja őket, létrehozva egy nagyon furcsa kevercset, belső montázst. Az addig önálló képek ugyanis ebben a folyamatban csak részletekké lesznek, eredeti jelentésüktől, funkciójuktól gyakran messze kerülve az emlékező embernek rendeltetnek alá, aki így, ezekkel az újrateremtett képekkel mondja el véleményét a világról, a dolgokról, a múlt kísértő árnyairól. Képei nem autonóm fényképek, de nem is kompjuteres játékok, hanem komoly dolgok, egy nyolcvannégy éves elme szüleményei, emléknyomainak leképeződései, vélemények a dolgok rendjéről, a világ mai állásáról. Jellemző rájuk, hogy térben, időben, de gyakran jelentésben is távol eső képhalmazok, ellentétes, vagy egymást kiegészítő formációk nyernek új képtestet, új jelentést Kálmán Béla víziója nyomán. “Juxtaposition”, mondta nekünk erre annak idején Stefan Loránt Lenoxban, amikor a Liliputban, az 1930-as években megvalósított képszerkesztési elvéről mesélt. Neki még nem állt rendelkezésére számítógép, legendás agya, vizuális memóriája rendelte egymás mellé a képpárokat, iskolát teremtve ezzel. Kálmán Béla tőle is tanult – akarva, akaratlanul.
Fontosnak tartom ezeket leírni, mert az itt szereplő képek elsősorban nem a vizuális elemek oldaláról olvashatók, nem “műtárgyak” a szó klasszikus értelmében, hanem az emlékezet finom szövedékéből kibontott gondolatokat lehet és kell keresni bennük Egy emlékező ember kísérletei, hogy a benne összesűrűsödött élmény- és emlékanyagot mások számára is láthatóvá tegye. Nem véletlen, hogy Kálmán Béla, akinek tucatnyi kiállítása volt az Egyesült Államokban, ezeket a képeit itt akarja először megmutatni. Mert innen jött és végső soron ide is tér vissza.