Fotográfiák a Lime Stone Sorozatból

Helyszín: Mai Manó Ház
(Budapest VI., Nagymező u. 20.)

Megnyitja: Bozóki András, a nemzeti kulturális örökség minisztere

Megtekinthető: hétköznap 14-19 óráig,
hétvégén és ünnepnap 11-19 óráig

Mintha az égből pottyant volna…

Fotográfiák a Lime Stone Sorozatból

Helyszín: Mai Manó Ház
(Budapest VI., Nagymező u. 20.)

Megnyitja: Bozóki András, a nemzeti kulturális örökség minisztere

Megtekinthető: hétköznap 14-19 óráig,
hétvégén és ünnepnap 11-19 óráig

Mintha az égből pottyant volna…

“A megrendelés, melyet a Groupe Lhoist-tól, Madame d’Amécourt-tól kaptam, nagy lehetőséget rejtett számomra. Általában nem dolgozom megrendelésre, de ez esetben ajánlata mintha az égből pottyant volna, mert ez tette lehetővé, hogy tovább folytassam a tájjal kapcsolatos munkámat. Azonnal megértettem ezt, ahogy meglátogattam az első kőfejtőt Sorcy-ban, Franciaországban, Verdun mellett. Nyomban megigézett a hatalmas, magányos kőfejtő látványa, és ez az érzés végig velem maradt, bármelyik tájon is dolgoztam.
Három teljes hónapon át fotóztam a kőfejtőket Európában és az Egyesült Államokban, munkámhoz teljesen szabad kezet kaptam. Csak felmutattam a megbízólevelemet és sétálhattam amerre csak akartam, egyedül, több napon át. Reggelente csupán arról tájékoztattak, hogyan folyik majd aznap a munka, lesz-e robbantás, kell-e veszélyre számítanom. Néha éjszakára is a helyszínen maradtam. Hatalmas éjjeli madarak, vaddisznók is voltak arrafelé, és kis tavak, ezekben megfürödtem.
Eleinte a munkások nemigen értették, mit keres közöttük ez az ember, akit úgy mutattak be nekik, mint “nagy cseh művészt”, és főleg, hogy mi érdekeset találhat egy kőfejtőben. De amikor a munka végén meglátták a fotóimat, azt mondták, megmutattam nekik, amit ők nem láttak, és amiről nem is sejtették, hogy létezik. Pedig én csak azt fényképeztem le, amit láttam.”

(részletek Didier Montagné beszélgetéséből Josef Koudelká-val)

A Groupe Lhoist gyűjteménye, amelynek székhelye Brüsszel közelében található, 10 éve alapította meg kortárs művészek alkotásaiból, főként fotókból és szobrokból álló gyűjteményét. A gyűjtemény egyik érdekessége a gyűjtési koncepció: a vállalat a művészektől megrendelés alapján vásárol műveket. Gyakran jelentős, hosszú ideig készülő munkákról van szó; a művek az építészet vagy az ipari táj témáját érintik, a kitermelés vagy a feldolgozás különböző helyszíneit, a vállalat alkalmazottait ábrázolják.
A munka során a vállalat és a művészek között különleges, felelősségteljes kapcsolat alakul ki.

A táj – fordítva

“…A kőfejtők a táj ‘varratait’ fedik fel, megmutatják, miből van, milyen – Melville szavaival – a táj “csontváza”. Koudelka szakít az ember hagyományos látásmódjával, panoráma-képein úgy érzékelteti a táj szerkezetét, hogy még jobban kiemeli annak vizuális rendjét. […] Bár képein fellelhetők az emberi tevékenység nyomai, a gyár- vagy kemencerészletek, de mintha már régen nem használnák azokat. Mintha a fotográfus előrevetítené a jövőt, a lerombolásukat. Koudelka nem vesz tudomást a “zöld” törekvésekről, amelyek igyekeznek visszahódítani a természetet: a fásításokról, átépítésekről, az elhagyott területek újra-füvesítéséről, sem a niche-ekről, ökológiai szigetekről, amelyek a talajvíz felszínre törésekor spontán módon keletkeznek a belső tavakban, és amelyek körül néha ritka állat- és növényfajok is megtelepednek. Képein a természet csupán a lehető legcsontosabb, legkeményebb változatában van jelen. […] A képek egy önmagától távoli világot ábrázolnak, amelyet meg kell tanulnunk úgy látni, mintha az első vagy az utolsó alkalommal látnánk. Egy világot, amelyről azt hisszük, uraivá válhatunk, de amely túlnő rajtunk, jobban, mint ahogy valaha is képzeltük, és amelynek nagysága nevetségesen jelentéktelenné teszi a sebhelyeket, melyeket a felszínen hagytunk. Egy világot, amely nem az emberé, amelyért – vagy amely ellen – az ember semmit nem tehet – vagy csak oly keveset -, de amelynek a látványa ezeken a képeken hirtelen elemi erővel hat ránk, akárcsak mikor, apály idején, úgy érezzük, miközben tekintetünk a horizontig nyúlik, hogy idegenek vagyunk ezen a földön, amelyet hamarosan újra beborít a tenger, mint az óceánok a kontinenseket több millió évvel ezelőtt, mielőtt a tudat a felszínre emelkedett…”

“Százötven millió évvel ezelőtt a mai világ jó részét víz borította. A vizek azonban lassan visszahúzódtak és a polipok építette zátonyokra mészkőrétegek rakódtak. Korallok, csigák és elmeszesedett alga tanúskodik a letűnt kor állat és növényvilágáról. A valaha e vizekben hemzsegő puhatestűek maradványai elmeszesedett héjak formájában megtalálhatóak a tengerfenéken. A Josef Koudelka által fényképezett kőfejtőkben az óceán még mindig tapinthatóan jelen van. Ha közelebbről is megvizsgáljuk a köveket, kagylóhéjak tömkelegét fedezhetjük fel. Furdancsok és óriásgerincű tengeri sünök, frigóniák és szivacsok számtalan fajai, fosszilizálódott alga és oszló korall mind ott lebegnek mozdulatlanul e kemény, mégis porhanyós anyagban.”

… E tájban mindenütt jelen van az Ember keze. Megváltoztatta a természetet, kifordította a földet. Egyetlen négyzetcentiméter sem úszta meg beavatkozás nélkül, nincsen folt, melyet ne vájtak volna ki, ne ástak volna fel, ne döngöltek volna le. Szerte a föld viseli a gépek munkájának nyomait, kábelek, csövek, acélgerendák, vasgolyók és szétszerelt robotkarok. Embert azonban nem látunk. Nem siet segítségünkre az emberi sziluett, melyhez arányíthatnánk a tárgyak méretét, hogy meghatározzuk jelentőségüket. Ezek a képek önmaguktól is elidegenedett tájakat ábrázolnak. Következésképp szemünkkel meg kell tanulnunk figyelni, mintha először vagy utoljára néznénk a világot, melyben úrnak képzeljük magunkat, miközben a világ valósága túl van képzelőerőnk határain, a föld ereje nevetségessé teszi a karcolásnyi nyomokat, melyeket a felszínén hagyunk. Ez a világ nem Embernek való világ, itt az Embernek kevés vagy semmiféle befolyása nincs az eseményekre. Úgy idegen ez a világ, ahogy az apály kitakarta földek, melyeket a horizonton settenkedő óceán tüstént visszahódít, mint a kontinensek tenger-takarója millió évekkel a tudatosság születése előtt.”

Gilles A. Tiberghien, L’envers du paysage (A táj – fordítva), előszó Lime Stone, részletek
2001, Lhoist, Josef Koudelka – Magnum Photos Gilles A. Tiberghien, pour son texte Atalante-éditions/Paris

Josef Koudelka 1938-ban született az akkori Csehszlovákia területén. Műszaki egyetemi tanulmányai alatt kezdett fényképezéssel foglalkozni. Kezdetben színházi fotográfus, ezzel párhuzamosan 1962 és ’68 között a közép-európai régió (Szlovákia, Románia, Balkán) cigánytelepeit fotózta.
Csehszlovákia 1968-ban bekövetkezett inváziójáról készített felvételei először név nélkül járták be a világot. 1970-ben elhagyta az országot és Angliába költözött, 1980 óta Franciaországban él.
1971 óta tagja a Magnum csoportnak. Utazásai során etnográfiai fényképeket készít Európa szerte (Spanyolország, Portugália, Franciaország, Anglia, Írország, Skócia), különösen érdeklődik a cigányság élete, a népi vallásosság eseményei és más folklorisztikus ünnepek iránt. Legutóbbi munkáiban nagy hangsúlyt kap az ember nélküli táj. Képei személyes, szürreális színezetűek, inkább metafizikus mintsem dokumentarista jellegű fotográfiák. Felvételeit híres magazinok közlik, életmű kiállításai voltak a legnagyobb múzeumokban, többek között a New York-i Museum of Modern Art-ban 1975-ben. A világ legrangosabb fotográfiai díjainak kitüntetettje (Robert Capa-emlékdíj, Nadar-díj, Hasselblad-díj).
Európa- és világszerte elismert művészetét reprezentáló kiállítás Magyarországon eddig még nem volt, ezzel a hiánypótló kiállítással azonban a hazai közönség is megismerheti Közép-Európa egyik legjelentősebb fotográfusát.

MAGNUM
A világ leghíresebb képügynökségének története az 1934-es évig nyúlik vissza. Ekkor találkozott Párizsban Henri Cartier-Bresson, a lengyel David Szynim – aki később felvette a Seymour nevet – és a magyar Robert Capa. Beszélgetésük közben felmerült a Magnum megalapításának ötlete, ám a megvalósításra csak 1947-ben, New Yorkban került sor.
A kezdetben tisztán érdekszövetség célja igazán gyakorlati volt. Ez idő tájt virágzott fel a riportfényképezés. A világon mindenütt új lapok és magazinok indultak, az olvasókat pedig képekkel kellett ellátni. A szerkesztőségek annyi fotót igényeltek, hogy az összehangolást már nem tudta volna egyetlen ember elvégezni. Így született meg a Magnum: irányítandó tagjainak képfelhasználását és biztosítandó a fotóriporterek szerzői jogait.
Ám a képügynökség fotográfusai a későbbiekben egy új stílust is elindítottak, amely szorosan kötődött a Leicahoz. A Magnum csoport nemzetközi összehasonlításban a legnagyobb fotóriporteri teljesítményeket hozta létre, szellemiségéből ennek új formája alakult ki. A Magnum a fotós újságírás történetének jelentős szeletét képviselte fél évszázadon keresztül. Fotográfusai megmutatták, hogy nem csak megbízás alapján tudnak témát találni, hanem saját elképzelésüket is képpé tudják formálni.
Emellett a fotográfiai minőség sem szenvedett csorbát.
Fennállása alatt az ügynökség illusztris személyeket gyűjtött maga köré. Az alapító tagokhoz más fotósok is csatlakoztak: Werner Bischof, Ernst Haas, Marc Riboud, René Burri, Erich Lessing, Martine Franck, Dennis Stock, Elliott Erwitt, Inge Morath, Leonard Freed, Eve Arnold – hogy csak néhányat említsünk.
Gyorsan elterjedt az a nézet, hogy a Magnum a világon mindenütt ott van, ahol valami fontos történik. Többnyire Robert Capa volt az, aki a riportert jó időben, jó helyre küldte. Az ügynökség úgy tűnik, ezt a kiváló érzékét a mai napig megőrizte, ami a későbbi generációk teljesítményében is megmutatkozik.
A Magnum-fotográfia ma is, mint alapításakor, program, ahogyan ezt Sebastiao Salgado, Josef Koudelka, James Nachtwey, Susan Meiselas, Constantine Manos, Jean Gaumy vagy Gilles Peress újabb munkái bizonyítják.
Időközben az ügynökség fiókokat nyitott New Yorkban, Párizsban és Londonban. Ezekhez kapcsolódott néhány iroda is, ahol a Magnum képeit terjesztették, és egy szövetség, amely a csoport érdekeltségeit nemzetközi szinten irányította. A Magnum sikerei és ismertsége ellenére még ma is egy exkluzív elitklub. Bár a cégnél egyetlen felvételre több mint ötven jelentkező akad, a tagok számát 36 főben szabták meg – garanciát nyújtva arra, hogy a megrendelő azt kapja, amit az idő képpé vált arcának szokás nevezni.

Baatz, Willfried: Fotográfia Budapest, Kossuth Kiadó, 2003 Fordította: Piros Christa