A fiatal szolnoki tisztviselő, Tabák Lajos a hétvégeken levette a munkában megrokkantakat, a méltatlan, embertelen lakáskörülmények között sínylődőket, a szeméttelepen guberálókat, az inuk szakadtáig dolgozó parasztokat és munkásokat. Megörökíteni, dokumentálni akart. A technikát jóformán maga kísérletezte ki, a modellekkel valahogyan szót tudott érteni. Hatásos képeket akart készíteni.

A fiatal szolnoki tisztviselő, Tabák Lajos a hétvégeken levette a munkában megrokkantakat, a méltatlan, embertelen lakáskörülmények között sínylődőket, a szeméttelepen guberálókat, az inuk szakadtáig dolgozó parasztokat és munkásokat. Megörökíteni, dokumentálni akart. A technikát jóformán maga kísérletezte ki, a modellekkel valahogyan szót tudott érteni. Hatásos képeket akart készíteni. Olyanokat, amilyenekkel a pillanatba sűrítve adhatja vissza a munka fáradságát és lendületét, az emberi kiszolgáltatottságot, a szegénység testet-lelket gyötrő embertelenségét. Nem hozzátenni akart a valósághoz, hanem kiemelni, ráerősíteni a látványra. A képeivel nem sajnálkozást akart kiváltani, nem alamizsnagyűjtésre kívánta sarkalni a dámákat. Nem a szegény gyufaárus kislány meséjét akarta zsolozsmázni. Nem. Ez az amúgy szelíd tisztviselő lázítani akart.

Felrázni, megbotránkozatni, felkavarni. Szembenézésre akarta kényszeríteni azokat, akiket illetett. Tudatni akarta, hogy az, amit a képeivel mutat, tarthatatlan és tűrhetetlen. Nem folytatható. Kiigazítást kíván.
Hamarosan megtapasztalhatta, hogy teljesen egyedül és önállóan ugyan, de olyan útra lépett, amelyen már mások is járnak. Az 1920-as évektől az egész világon kibontakozóban volt egy új fotográfiai irányzat. Az új hullám egyszerre kapcsolódott a művészeti avantgárdhoz és a politikai baloldal radikálisabb irányaihoz. Európában és Észak-Amerikában egyaránt felkavarta az addigi fotóművészet elitista állóvizét a valóságlátás és láttatás új formáit keresők hevülete. Tabák a Kassák Lajoshoz közel állókban talált először támogatókra.1932-ben Kassák Lajos a Mi életünkből című legendás kiállítás katalógusában összefoglalja a szociofotós “hitvallás” lényegét: “Megjelentetésben nem absztrahál, hanem képpé realizál, a dolgokat nem egyedülvalóságukban, hanem a világgal való összefüggésükben látja, nem holt anyagot és bevégzett cselekményt, hanem az anyag karakterét s a dinamikus életet fotografálja.” Nos, az azóta sokféleképpen magyarázott, újabban egyesen letagadott szociofotó – Amerikában “szociális dokumentáció” (social documentary) – éppen ezekkel a célokkal készült. Kendőzetlen valóságábrázolás, a szociális igazságtalanságok tendenciózus hangsúlyozása a legkifejezőbb, legmodernebb képi nyelv használatával. A szociofotós nem szenvtelen dokumentátor, nem szenzációra és kuriózumra vadászó zsurnaliszta, ugyanakkor nem pusztán a politikai harc vizuális robotosa.
1945 után a fotóművész Tabák Lajos majd két évtizedre feledésbe merült. Ahogyan maga a szociofotó meg a fényképművészeti avantgárd is. Mosolyogtató vagy éppenséggel siralmas tény, de az ötvenes évek díszmunkásait a két háború közötti ünnepelt, esztétizáló magyaros stílus szellemében fotózták többé-kevésbé ugyanazok, akik csúcsfényeikkel a Horthy-Magyarország szép arcát akarták látni s láttatni annak idején. A valóság nyers és őszinte, meghökkentő és szuverén ábrázolására nem mutatkozott igény. Kassák pedig finoman szólva nem volt comme il faut.
Tabák, aki több személyes tragédia miatt csaknem a teljes életművét elvesztette, a fényképezést sokáig elhanyagolta. Kaposváron a cukorgyár igazgatójaként vett a kezébe újra gépet, s belefogott a saját múltjának föltárásába is. Afféle képrégészként gyűjtögette a régi fölvételeit. A rá jellemző szívós szorgalommal rekonstruálta a saját fotóművészeti múltját.
Tabák Lajos tíz éve még aktív fényképész volt. Azóta “csak” kiállít, s a fotóközéletben vesz részt. Februárban volt százéves.

Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár Budapest

Cím: I. Budavári Palota F épület
Látható június 6-ig hétfőn 13-21 óra között, keddtől péntekig 9-21 óra között, szombaton 10-18 óra között.