A kubizmus egy avantgárd művészeti mozgalom volt a 20. század elején. Picasso és Braque képeivel kezdődött 1907-ben és lényegében az első világháború kitörésével, 1914-ben merült ki. Rövid időszaka ellenére látásmódja máig hat a művészetre.
És vajon hat-e, hatott-e bármikor is a fotóművészetre? Létezik-e, létezhet-e fotókubizmus? Előadásomban ezt az irányt kísérlem meg kidomborítani, természetesen a képzőművészet irányából kiindulva, és saját képi példáimmal illusztrálva.

A kubizmus új plasztikai nyelvet próbált teremteni, s szakított a reneszánsz óta uralkodó empirikus látványszerűséggel. A klasszikus térszemlélet, perspektíva és képszerkesztés helyébe új megoldást próbál állítani, mégpedig olyat, amely megfelel a természettudomány modern forradalma következtében módosult természet-értelmezésnek, a relativitás tér és idő koncepciójának is. Végsőkig fokozta a szerkezetet, a tárgyakat és a téri viszonylatokat meghatározó geometriai szükségszerűségeket. A kubisták általában közismert motívumokat vettek például gitárt, palackot, gyümölcsöstálat, emberi alakot.

„Cézanne-i” periódus (1907–1909)
Az első periódusban a cézanne-i elvnek megfelelően a forma geometrikus átfogalmazása történik meg, de még nem szakítanak teljesen a klasszikus távlattannal. A színt, mint az illuzionizmus legfőbb eszközét, már ekkor is redukálják, ezzel elszakadva Cézanne-tól.

„Analitikus” periódus (1910–1912)
A második periódust a “szimultanizmus” jellemzi, azaz ugyanazon a képen többféle nézőpontot egyesítenek, ugyanazt a tárgyat különféle nézőpontból vizsgálják meg, mintegy kiterítik a felületre, széttördelik. A tömeg elveszíti jelentőségét a felülettel szemben. Az uralkodó szín a barnásszürke. A művészek, ha táblaképet festenek is, szakítanak a táblakép-koncepcióval, a kép szerkezete túlkívánkozik a kép lezárt határain. A tárgyakat analizálják tehát, felbontják, innen is kapta e fázis a nevét.

Picasso Hegedű és szőlő csendélete 1912-ben készült. A hegedűfej csigáját és az egyik kulcsot úgy látjuk, ahogy képzeletünkben szokott megjelenni, azaz oldalról. A hangnyílásokat viszont már szemből látjuk. Picasso eltúlozta a hegedű testének hajlatait. A vonó és a húrok valahol az űrben lebegnek, sőt a húrokat kétszeresen látjuk egyszer szemből, egyszer pedig az f-nyílás környékén. A kép a széttört formák ellenére sem zűrzavaros. Ennek az az oka, hogy a művész többé-kevésbé egységes formákból konstruálta képét, így a festmény egésze egy következetes szerkezetet ad.

„Szintetikus” periódus (1913–1914)
A harmadik periódusban a naturális tárgyak utánzását már szabadon kitalált képzőművészeti “jelek” használata helyettesíti. Ezt is több perspektivikus nézőpont jellemzi, a tömegek még inkább felszívódnak a síkban. A második korszak szürkés-barnás tónusa helyett gazdagodnak a színek. Mozgalmas ritmus hatja át a kompozíciókat. A statikusság helyett a mozgás hangsúlyozódik, s ezzel – a kubisták esztétikái szerint – a reneszánsz térformálása helyébe az időbeli forma lép.

Picasso Fej című képét 1928-ban készítette. Durva anyagból vágta ki a fej körvonalait, ráragasztotta rajzlapjára, majd szélére rajzolta a két sematikus szemet, jókora távolságra egymástól. Derékszögben megtört vonallal ábrázolta a szájat, melyben a fogsort is láthatjuk, az arc körvonalát hullámos vonallal érzékeltette.

A kubista művészek számára a forma nagyon fontos. Paul Klee leírja, hogyan kezdte el egymáshoz viszonyítani a vonalakat, színeket, árnyalatokat. Leírja, hogy a keze között alakuló formák lassanként valódi vagy vélt képmássá alakulnak képzeletében. Meg volt győződve arról, hogy maga a természet alkot a művész személyén keresztül, ugyanaz a titokzatos erő, mely a történelem előtti állatokat és a mélytengeri fauna tündérvilágát alkotta, a mai napig is ott munkálkodik a művészetben. Parányi mese egy parányi törpéről című képén amit 1925-ben készített, megfigyelhetjük a kis gnóm meseszerű átalakulását: az emberke feje ugyanis egyúttal része a felette levő nagyobb arcnak is. Valószínűtlen, hogy Klee már a kép festése előtt kigondolta volna ezt a trükköt. A formákkal való játszadozás vezethette rá a művészt.

Lyonel Feininger háromszögei azt a hatást keltik, mintha egymás mögött állnának. Egymást fedő áttetsző háromszögekből építette fel képeit, melyek így több réteg benyomását érzékeltették. Így sikerül bizonyos mélységet érzékeltetniük, és a művész egyszerűsítheti a tárgyak körvonalait, anélkül, hogy képe lapossá válna. Vitorlások című képe is azt bizonyítja, hogy sajátos technikájával nemcsak térhatást, hanem mozgást is tudott érzékeltetni.

Alberto Giacometti célja többek között az volt, hogy egy darab lemezt emberfejjé formáljon. Azt kutatta, mennyit őrizhet meg a művész a lemez eredeti formájából. Úgy találta, nem szükséges lyukasztással szemet adnia szobrának, elég ha két egyszerű kis mélyedést homorít a lemezbe.

Az irányzat döntő hatású volt a kubizmust az art déco stílussal ötvöző Tamara de Lempicka fejlődésére.

A kubizmus új plasztikai nyelvet próbált teremteni, s szakított a reneszánsz óta uralkodó empirikus látványszerűséggel. A klasszikus térszemlélet, perspektíva és képszerkesztés helyébe új megoldást próbál állítani, mégpedig olyat, amely megfelel a természettudomány modern forradalma következtében módosult természet-értelmezésnek, a relativitás tér és idő koncepciójának is. Végsőkig fokozta a szerkezetet, a tárgyakat és a téri viszonylatokat meghatározó geometriai szükségszerűségeket. A kubisták általában közismert motívumokat vettek például gitárt, palackot, gyümölcsöstálat, emberi alakot.

„Cézanne-i” periódus (1907–1909)
Az első periódusban a cézanne-i elvnek megfelelően a forma geometrikus átfogalmazása történik meg, de még nem szakítanak teljesen a klasszikus távlattannal. A színt, mint az illuzionizmus legfőbb eszközét, már ekkor is redukálják, ezzel elszakadva Cézanne-tól.

„Analitikus” periódus (1910–1912)
A második periódust a “szimultanizmus” jellemzi, azaz ugyanazon a képen többféle nézőpontot egyesítenek, ugyanazt a tárgyat különféle nézőpontból vizsgálják meg, mintegy kiterítik a felületre, széttördelik. A tömeg elveszíti jelentőségét a felülettel szemben. Az uralkodó szín a barnásszürke. A művészek, ha táblaképet festenek is, szakítanak a táblakép-koncepcióval, a kép szerkezete túlkívánkozik a kép lezárt határain. A tárgyakat analizálják tehát, felbontják, innen is kapta e fázis a nevét.

Picasso Hegedű és szőlő csendélete 1912-ben készült. A hegedűfej csigáját és az egyik kulcsot úgy látjuk, ahogy képzeletünkben szokott megjelenni, azaz oldalról. A hangnyílásokat viszont már szemből látjuk. Picasso eltúlozta a hegedű testének hajlatait. A vonó és a húrok valahol az űrben lebegnek, sőt a húrokat kétszeresen látjuk egyszer szemből, egyszer pedig az f-nyílás környékén. A kép a széttört formák ellenére sem zűrzavaros. Ennek az az oka, hogy a művész többé-kevésbé egységes formákból konstruálta képét, így a festmény egésze egy következetes szerkezetet ad.

„Szintetikus” periódus (1913–1914)
A harmadik periódusban a naturális tárgyak utánzását már szabadon kitalált képzőművészeti “jelek” használata helyettesíti. Ezt is több perspektivikus nézőpont jellemzi, a tömegek még inkább felszívódnak a síkban. A második korszak szürkés-barnás tónusa helyett gazdagodnak a színek. Mozgalmas ritmus hatja át a kompozíciókat. A statikusság helyett a mozgás hangsúlyozódik, s ezzel – a kubisták esztétikái szerint – a reneszánsz térformálása helyébe az időbeli forma lép.

Picasso Fej című képét 1928-ban készítette. Durva anyagból vágta ki a fej körvonalait, ráragasztotta rajzlapjára, majd szélére rajzolta a két sematikus szemet, jókora távolságra egymástól. Derékszögben megtört vonallal ábrázolta a szájat, melyben a fogsort is láthatjuk, az arc körvonalát hullámos vonallal érzékeltette.

A kubista művészek számára a forma nagyon fontos. Paul Klee leírja, hogyan kezdte el egymáshoz viszonyítani a vonalakat, színeket, árnyalatokat. Leírja, hogy a keze között alakuló formák lassanként valódi vagy vélt képmássá alakulnak képzeletében. Meg volt győződve arról, hogy maga a természet alkot a művész személyén keresztül, ugyanaz a titokzatos erő, mely a történelem előtti állatokat és a mélytengeri fauna tündérvilágát alkotta, a mai napig is ott munkálkodik a művészetben. Parányi mese egy parányi törpéről című képén amit 1925-ben készített, megfigyelhetjük a kis gnóm meseszerű átalakulását: az emberke feje ugyanis egyúttal része a felette levő nagyobb arcnak is. Valószínűtlen, hogy Klee már a kép festése előtt kigondolta volna ezt a trükköt. A formákkal való játszadozás vezethette rá a művészt.

Lyonel Feininger háromszögei azt a hatást keltik, mintha egymás mögött állnának. Egymást fedő áttetsző háromszögekből építette fel képeit, melyek így több réteg benyomását érzékeltették. Így sikerül bizonyos mélységet érzékeltetniük, és a művész egyszerűsítheti a tárgyak körvonalait, anélkül, hogy képe lapossá válna. Vitorlások című képe is azt bizonyítja, hogy sajátos technikájával nemcsak térhatást, hanem mozgást is tudott érzékeltetni.

Alberto Giacometti célja többek között az volt, hogy egy darab lemezt emberfejjé formáljon. Azt kutatta, mennyit őrizhet meg a művész a lemez eredeti formájából. Úgy találta, nem szükséges lyukasztással szemet adnia szobrának, elég ha két egyszerű kis mélyedést homorít a lemezbe.

Az irányzat döntő hatású volt a kubizmust az art déco stílussal ötvöző Tamara de Lempicka fejlődésére.

https://www.facebook.com/events/1245203015617742/