Helyszín: Magyarországi Volksbank Zrt. Istenhegyi úti bankfiók-galériájában, 1126 Budapest, Istenhegyi út 40/A.

***

Arc-kép, éngond…

Százötven év klasszikus és kortárs ego értelmezése

Íme: egy arc, íme: egy álarc… vajon melyik a valós?

Helyszín: Magyarországi Volksbank Zrt. Istenhegyi úti bankfiók-galériájában,
1126 Budapest, Istenhegyi út 40/A.

***

Arc-kép, éngond…

Százötven év klasszikus és kortárs ego értelmezése

Íme: egy arc, íme: egy álarc… vajon melyik a valós?

Az emberi viszonyokban „a találkozás” az egyik legösszetettebb aktus. Két ember egymást látva, egymást fürkészve tudatos és tudattalan gesztusok egész sorával térképezi fel a másikat és dekódolja a szemben lévő arc jeleit. Minden gesztus, impulzus újabb utakat nyithat meg a másik ember felé, illetve zárhat le végleg. Az egész olyan, mint egy nagy álarcosbál, hisz soha nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy amit látunk az a valóság, vagy csak egy karneváli maszk, amelyet a találkozás szituációjában magunkra öltünk. Maszkkal pedig mindannyian bőven el vagyunk látva…
A most nyílt kiállítás válaszokat keres. arra, hogy az emberi kultúra, a művészet hogyan értelmezte az Ego, a személyiség, a civilizációs álarcok mögötti személyiség problémáját, és hogyan értelmezi most. Mit kezd a kortárs művészet az Ego, a figuralitás kérdésével, hogyan viszonyul hozzá, hová helyezi a személyiség értelmezésében a hangsúlyokat.
A tárlaton több különleges munka is kiállításra kerül. Ilyen Anna Margit eddig még soha nem látható magángyűjteményben lappangó festménye, vagy az idei Velencei Biennale magyar pavilonjában is kiállító, az Egyesült Államokban élő Louise McCagg installációja.

A kiállító alkotóművészek:

Anna Margit, Csók István, Ferenczy Károly, id. Markó Károly, Iványi-Grünwald Béla, Jándi Dávid, Kondor Béla, Patkó Károly, Rippl-Rónai József, Szőnyi István, Tihanyi Lajos, Vörös Géza,

Aknay János, Eike, Fabricius Anna, Hohner Katalin, Kemény Judit, Kiss Márta, Lengyel András, Lóránt János Demeter, Lugosi Lugo László, Mátrai Erik, Louise McCagg, Moizer Zsuzsa, Rabóczky Judit Rita, Roskó Gábor, Szemadám György, Szépfalvi Ágnes, Szilágyi Lenke

A kiállítás katalógusában Dúl Antal, Paksi Endre Lehel és Bretus Imre tanulmányai mellett 29 képzőművészi kérdésfelvetés és az azokra adott válaszok olvashatók. A kiállítás egyfajta szellemi kalandot ígér: képesek vagyunk-e szembenézni az EGO-val?

A Magyarországi Volksbank Arc-kép, éngond…
Százötven év klasszikus és kortárs ego értelmezése című kiállítása.

A kiállítást Bartis Attila író és Dr. Balázs László Magyarországi Volksbank Zrt. elnök-vezérigazgatója, az Igazgatóság elnöke nyitja meg. Az est háziasszonya Skonda Mária a Magyarországi Volksbank Zrt. vezérigazgató-helyettese.
A rendezvény megnyitójára 2009. november 26-án 17 órakor kerül sor a Magyarországi Volksbank Zrt. Istenhegyi úti bankfiók-galériájában, 1126 Budapest, Istenhegyi út 40/A. A programon részvétel kizárólag meghívóval.

„A magyar nyelv álarc szava éppolyan metafizikai telitalálat, mint a személy, mint a külvilág, mint a különleges létállapot, mint az (ön)az onosság. Az újlatin identifikáció persze szintén felsőfok. A nyelv a megszámlálhatatlan világfátyol legfinomabb szövete, szinte már torzítás nélkül képes megmutatni a kettéosztott lét két oldalát.” – részlet Dúl Antal – Hamvas Béla művei gondozójának – tanulmányából.

„Éngond valóban csak attól a ponttól bizonyítható, ha fönnmaradt szövegekből kimutatható, hogy az ember rájön, hogy rájön. Természetesen mind a görög antikvitásból, mind a humanizmusból ránk visszakacsintó éngond éppen hogy nem gondnak van föltüntetve; ráadásul még alapvetően nem is eszmélő, magára döbbenő pontként, hanem folyamatos tudatállapot képzeteként él bennünk. Okolható ez a descartes-i csúsztatás kiemelkedő népszerűségével, amely a pontszerű gondolkodás és a folyamatos lét közé tett egyenlőségjelet. Mindeközben ez az egyenlőség csak akkor áll fönn, azaz a képzet csak akkor él bennünk, ha vele foglalkozunk. Vagyis mindez, ha gyökereinek nyomába kerülünk, máris megszűnik gondként ránk telepedni, majd, ha megoldhatatlanságát történetként megtaláljuk, valójában a következő esetig megint csak pont- vagy pöttyszerű lesz életünkben. Ez már maga a jelen kérdésköre, bár ez mindössze alkérdés, és nem kérdés, ha 0=1.” – részlet Paksi Ender Lehel, művészettörténész a kiállítás katalógusába írt tanulmányából.

A kiállítás a Magyarországi Volksbank Zrt. „Érték, Művészet, Mecenatúra” művészettámogatási program keretében valósult meg. A kiállítás 2010. február 20-ig tekinthető meg hétfőn, kedden, szerdán 8 és 16 óra, csütörtökön 8 és 18 óra, pénteken 8 és 15 óra között.

***

Arc-kép, „éngond…”
Százötven év klasszikus és kortárs ego értelmezése

Az emberi viszonyokban „a találkozás” az egyik legösszetettebb aktus. Két ember egymást látva, egymást fürkészve tudatos és tudattalan gesztusok egész sorával térképezi fel a másikat és dekódolja a szemben lévő arc jeleit. Minden gesztus, impulzus újabb utakat nyithat meg a másik ember felé, illetve zárhat le végleg. Az egész olyan, mint egy nagy álarcosbál, hisz soha nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy amit látunk az a valóság, vagy csak egy karneváli maszk, amelyet a találkozás szituációjában magunkra öltünk. Maszkkal pedig mindannyian bőven el vagyunk látva…
Az én/ön-maszkkészítés az egyik legtradicionálisabb elfoglaltsága az emberiségnek. Kétség kívül jól elbíbelődünk vele, naponta maszkok tucatjait öltjük magunkra munkahelyen, magánéletben, közügyekben és még számtalan helyen, módon és szituációban. A kérdés az, hogy a valóságot, az ént, az egót eltakaró maszkoktól képesek vagyunk-e valaha megszabadulni, képesek vagyunk-e megélni a maszknélküliséget. Vagy az ego, az én sem más, mint egy újabb színes álarca a hétköznapokban tétován tapogatózó embernek? Mi van az álarcok alatt? És azok alatt mi van? Ami biztos, ahogy Hamvas Béla állapítja meg a Karnevál című regényében: „a szószban mindannyian benne vagyunk”
A Magyarországi Volksbank Istenhegyi úti galériájában nyílt kiállítás válaszokat keres. Klasszikus és kortárs értelmezéseken keresztül egyfajta szellemi játékra hívja a látogatót/olvasót. A játék célja a szembesítés: Ön vagy ha jobban tetszik az én újragondolása. A kiállításba felkért kortárs alkotók személyes és művészi válaszokat adnak az én, az ego kérdésére. A klasszikus alkotók gondolatai és képei pedig arról is szónak, hogy az én, az ego hogyan érhető tetten a magyar festészetben.
2007 novemberében, majd 2008 novemberében rendezte meg a Volksbank Galéria a Fény, illetve a Tájreneszánsz című kiállítást a budai galériájában. A kiállítások tematikája az volt, hogy klasszikus festészeti életművek mellett a kortárs képzőművészek értelmezzék a fény, illetve a táj „problémáját”. A 2007-es kiállításon Egry József képei mellett 19 kortárs alkotó munkái kerültek a közönség elé. 2008-ban tíz klasszikus művész egy-egy alkotása mellett 17 kortárs művész adott értelmezést arra, hogy a táj mint művészi probléma hogyan hat a XXI. századi kortárs művészetre.
Az idei évben az Ego, az ember, a személyiség, a személyiséget takaró maszkok, a figuralitás került a középpontba. A kiállítás alapvető kiindulási pontja az, hogy az emberi kultúra, a művészet hogyan értelmezte az Ego, a személyiség, a civilizációs álarcok mögötti személyiség problémáját, és hogyan értelmezi most. Hogyan lett a XIX. századi, a tájban statisztaként, esetleg mitológiai alakként, vagy heroikus hősként ábrázolt figurából mára egy teljesen más morális, szellemi, érzelmi és filozófiai alapon nyugvó személyiség. Mit kezd a kortárs művészet az Ego, a figuralitás kérdésével, hogyan viszonyul hozzá, hová helyezi a személyiség értelmezésében a hangsúlyokat. A kiállításra felkért kortárs alkotók művészeti szempontot nem kizárólag két irodalmi támpontot kaptak. Az egyik a német irodalom egyik meghatározó szerzőjének Günter Grass-nak a Hagymahántás című regénye. Az idősödő szerző ebben a botrányt is kavart önéletrajzi könyvében a személyiségére rakódó rétegeket, torzításokat, ki nem mondott egyéni és történelmi igazságokat/hazugságokat, mint hagymahéjakat hámozza le a személyiségéről, egójáról. A megkapó és őszinte kitárulkozás következményeként egy mély, érző, összetett jelentéstartalmat és bonyolult történelmi és személyiségjegyeket hordozó figurát találunk minden esendőségével együtt. A másik támpont Hamvas Béla Karnevál című regénye volt. Ebben a könyvben a szerző zavarba ejtő összefüggésekben karneváli-személyiség-maszkok tömegét sorakozatja fel, természetesen leplezetlen kíméletlenséggel. A kiállítás más szempontot nem adott a kortárs alkotóknak, ennek ellenére egy sokszólamú, minden vonatkozásában szerteágazó kiállítás épült fel. A klasszikus szerzőktől válogatott alkotások, pedig tovább árnyalják a képet, hiszen az önszembenézés nem pusztán a mai kor privilégiuma. Mi van a maszk mögött? Én-te-ő, meg az ego.
A kiállításnak két nyitóképe id. Markó Károly (Lőcse, 1791 – Villa Appeggi, Olaszország, 1869) és Ferenczy Károly (Bécs, 1862 – Budapest, 1917) egy-egy alkotása. Gondolhatjuk őket ide nem illőnek is, hisz a vásznakon nem látunk önértelmezést és egoleleplezést. Miért is nem? A XIX. századi magyar festészet nem volt túl bonyolult, nagyjából a kiegyezés (1867) után a helyét a szerepét kereste. A nemzeti és kulturális identitás erősödésével lett egyre markánsabb arcélű a magyar festészet is. Azonban ez a festészet túl azon, hogy erős szellemi kapaszkodókat adott, nem akart több lenni, mint ami. Nincs komplikáció, nincs mélylélektan, legfeljebb történelem, mitológia, vallás. Itt (id. Markó Károly képénél) az ember egyfajta derűs szereplő, a tájban elhelyezett epizodista. Üde profizmus, tradicionális esztétikai arányok, tájban az ember. Férfi és női figurák, kis történet, líra és lágyság. Tipikus XIX. századi kép és problémafelfogás; édeskés vattacukor. Ennél Ferenczy messzebbre jutott. Nála – az itt kiállított képen – a figura, az ember már fajsúlyosabb, elemibb, fontosabb része a képnek. A sötét háttérből kirajzolódó négy alak ábrázolása már nem elsősorban kompozíciós kérdés, ennél itt már többről van szó. De miről is lehet szó?
A XIX. század vége körül a civilizált ember vertikálisan és horizontálisan is minden irányban lelkesen vetette bele magát az analízisbe. Az emberi megismerés mohón addig soha fel nem tárt területekre merészkedett. Sorra dőltek a tabuk – magától értetődően -, jött Jung és Freud. Utóbbi az emberi lelket jéghegyhez hasonlította. A jéghegy vízfelszín felett megmutatkozó kicsiny része tudatos, mindaz az információ, amire pillanatnyilag nem gondolunk, de amely szükség esetén tudatossá tehető. A jéghegy vízfelszín alatti, sokkal nagyobb tömege a tudattalan: késztetések, vágyak, hozzá nem férhető emlékek terepe, amely befolyásolja gondolatainkat és cselekedeteinket. Ez a topografikus modell volt az első kísérlet az emberi lélek természetének rendszerbe foglalására. Freud szintetizáló megállapítása, hogy a személyiség három rendszerből áll. Az ösztön-énből, az ego-ból és a szuperego, felettes én-ből. Az első a személyiség legprimitívebb része, amelyből az ego és a szuperego kifejlődik. Ez gondoskodik a zsigeri vágyak kielégítéséről: éhség, szomjúság, az élet védelme és a szexuális örömszerzés. Az ego a személyiség végrehajtó szerve, míg a szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak megfelelően eldönti, hogy egy cselekedet jó-e vagy sem.
A tudomány racionalitása mellett a művészet ösztönösebb. A XX. század első felének magyar művészei már nemcsak kelléknek használják a figurát, a mélylélektan, talán a korszellem, vagy a mohó tudásvágy, analizálás következtében a vásznakon is tetten érhető. Gondoljunk Gulácsy, Csontváry vagy Mednyánszky figuráira (tőlük szándékosan nem szerepel alkotás a kiállításban, ennél atipikusabb művészek képei kerültek a válogatásba). Ugyanakkor az is igaz, hogy a korszellem soha nem hozott annyi brutalitást, mint a két világháború és az azt követő időszak. Így a művészet mint egyfajta szupravezető, nem tett mást, leképezte az egót, az arcot, a maszkot, a kort.
Mérei Ferenc – a magyar pszichológia meghatározó alakja szerint – a modern művészet egyik legnagyobb teljesítményének tartja, hogy „egyszerre képes objektiválni álom és ébrenlét, tudatos és tudattalan kettősségét.” Számtalan példát lehet sorolni az irodalomtól a színházon át, a képzőművészeten keresztül. A kiállításba válogatott klasszikus és kortárs alkotások ezt a rejtett közlést, a szerkezeti rétegek játékát, a tudatos és tudattalan kettősségét közelítik.
Magától értetődik, hogy a kortárs művészek karcosabbak, mint elődeik. A ma embere előtt nincs tabu, a tudományos problémák kutatása odáig jutott, hogy a tudomány által részekre szedett szegmensek, egy összetettebb egészre mutatnak, épp úgy, mint Hamvas Karneválja. A felmutatott karneváli-személyiség-maszkok groteszk erdejében bolyongó ego pedig továbbra is kiszolgáltatott az énnek. A tudat és tudattalan kérdését tovább árnyalja Heinz Kohut német pszichoanalitikus, aki az 1940-es években publikálta gondolatait, miszerint a lázálmok az amerikai technicolor filmek színes világához hasonlítanak. Ő volt az is, aki – középkori és kora újkori álomleírások alapján – fölvetette, hogy az álmok képi világa megfeleltethető az adott korszak képi (tömeg)művészetének: a templomi szobrok, a freskók, a középkori, a vásári komédiások és laterna magicák a kora újkori ember álmaiban voltak gyakoriak, míg a színes, szélesvásznú kalandfilmek a XX. századi emberben. Palásti Zsuzsanna francia-magyar költőnő a Testkép és önkép, a külvilág szerepe az énkép kialakításában című tanulmányában számos oldalról világítja meg az énképet befolyásoló tényezőket. Szerinte az önmagunkról kialakított énkép, egy ideális testkép is, amely többé-kevésbé megegyezhet az egyén és a kívülállók véleményével, valamint a kor követelményeivel. A külvilág hatása nagy szerepet játszik az énkép kialakításában. Az énképet az idő és a térhelyzet, valamint a körülmények is befolyásolhatják. Az öregedés, a fáradtság, a betegség negatívan hathat az egyén énképére: adott pillanatban az ő és környezete szemében nem felel meg a társadalom által megkövetelt testképnek. Az idős hölgyek nem kívánják, hogy lefényképezzék őket és kellemetlen számukra, ha közelről nézik magukat a tükörben. Gréta Garbóról azt mondják, hogy idős korára lakásának minden tükrét letakarta. A siker, a sikertelenség, az öröm, a bánat, a kor, a karakter és a környezet is nagyban hozzájárul az énkép formájának kialakításához és megnyilvánulásához.
A kiállítás 29 alkotója által teremtett enteriőr, 29 atipikus/tipikus énkép, önkép, test és ego értelmezés. Arc és álarc. Íme az ember, vajon melyik az igaz?

Bretus Imre

A kiállítás a Magyarországi Volksbank Zrt. „Érték, Művészet, Mecenatúra” művészettámogatási programjának keretében látható a bank Istenhegyi úti galériájában – 1126 Budapest, Istenhegyi út 40/A – 2009. november 26. és 2010. február 20. között.
A kiállításban szereplő alkotók: Anna Margit, Csók István, Ferenczy Károly, id. Markó Károly, Iványi-Grünwald Béla, Jándi Dávid, Kondor Béla, Patkó Károly, Rippl-Rónai József, Szőnyi István, Tihanyi Lajos, Vörös Géza, Aknay János, Eike, Fabricius Anna, Hohner Katalin, Kemény Judit, Kiss Márta, Lengyel András, Lóránt János Demeter, Lugosi Lugo László, Mátrai Erik, Louise McCagg, Moizer Zsuzsa, Rabóczky Judit Rita, Roskó Gábor, Szemadám György, Szépfalvi Ágnes és Szilágyi Lenke. Az „éngond” kifejezés idézet a kiállítás katalógusában olvasható Paksi Endre Lehel művészettörténész által írt tanulmányából.