Ajánljuk ezt a cikket, ami elolvasható a megjelenés oldalán
A hónap alkotóját arról kérdeztük, hogy az utóbbi időben merre járt, mivel foglalkozott, min dolgozott. Molnár Zoltán az elmúlt időszakról mesélt.
Az elmúlt két évben két önálló kiállításon, egy új könyvön, kurátori felkérésre tematikus csoportos kiállításon dolgoztam. Nemzetközi kulturális csereprogram részeként egy csoportos kiállításon vehettem részt Dél-Koreában. Az experimentális fotográfia irányából három dél-koreai fotográfus munkái voltak láthatók a tárlaton (Moon Sang Wook, Min Byung Kil, Han Hee Joon), egy angol grafikus, illusztrátor (Marcus Goldson) akvarell képei, illetve magyar fotográfusként egy dél-koreai fotográfussal (Kim Woon Ki) együtt a dokumentarista fotográfiát képviselve állítottuk ki képeinket a Chungbuk Culture Hall kiállítótérben 2023-ban.
Az utazás során láthattam, milyen körülmények között, milyen fotográfiai eljárásokkal dolgoznak a dél-koreai fotográfusok. Több műterembe, laborba és egy fotográfiai műhelybe is bepillanthattam, ahol magas fokú fotográfiai oktatás működik. A sok alkotó közül kiemelném Han Hee Joon munkáját, aki több archaikus technikát próbál egyszerre ötvözni, különböző labortechnikai eljárásokkal kísérletezik. Ilyen munkája például Workers of POSCO című sorozata, ahol egyedülálló ’gum bichromate iron print’ technikát hozott létre. Az 1960-as és ’70-es években Dél-Korea gazdasági fejlesztési terveiben kiemelt szerepet töltött be az acélipar, aminek következményeként megalapították a Pohang Iron and Steel Company (POSCO) gyárat. Az üzem dolgozói az acélgyártáson keresztül hajtották végre az ország gazdasági növekedését. Ez a fotográfiai munka az ipari hősök tiszteletére készült. A POSCO gyár alkalmazottairól, vezetőjéről Han Hee Joon különleges egyedi portrékat készített. A gyár területén mágnessel gyűjtött és tengervízzel oxidált vaspor felhasználásával ötvözte a gumi nyomat archaikus eljárás technikáját. A vaspor az acélipart jelképezi, a vas oxidációja pedig a munkások áldozatát szimbolizálja. A vasporral ábrázolt figurák vizuálisan újra alkották a történelmet, implantálva munkájuk verejtékét. Az egyedi módon felhasznált vaspor a történelem és a munka nyomait hivatott áthidalni a múlt és jelen között. Nagyon izgalmasnak tartom azt a közvetlen kapcsolatot, ami az alkotó és a kép létrehozásának folyamatában létrejött.
Az Aqua kiállítás tovább utazott Chungbuk városból Szöulba, ahol önálló kiállításként lett bemutatva a Sowol Art Hall kiállítótérben, Sungdong Kulturális Alapítvány szervezésében 2024. május 16 és május 30 között. Ezzel szinte egyidőben nyílt meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban Hullámtörés címmel magyar fotográfusok vízről és emberről, a klímaváltozásról szóló csoportos kiállítása, amin kiállítóként vehettem részt Kopin Katalin kurátor felkérésére. A csoportos tematikus kiállításon Balázs Zsolt, Bácsi Róbert László, Kállai Márton, Végh László, Zoltai András voltak az alkotótársaim.
Az elmúlt néhány év történései a világban több szempontból is tematizálta a kortárs dokumentarista fotográfiát. Gondolok itt a világjárványra, háborúkra, klímaváltozásra, menekült válságra, a társadalmi nemek viselkedésmódjaira, társadalmi elvárásokra, amivel együtt kell élnünk. Korábban ez nem volt jellemző, vagy nem volt ilyen hangsúlyos, mint manapság. A globális kérdéseket feszegető Aqua című fotóesszé is korunk egyik fontos problémájáról szól, földünk vízkészletének vizuális naplója. A klímaváltozás miatt, egyre inkább előtérbe került ez a munkám, amit korábban 1999-2018 között fényképeztem különböző fotográfiai tanulmányútjaim során, többek között 2008-ban Brazíliában. Megismerhettem olyan közösségeket, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a vízzel, mindennapi megélhetésük a halászat révén a természet hatásaitól függ. A fotósorozat nem korlátozódik egy adott térségre, a helyszíneket az elmúlt másfél évtized utazásai határozták meg. Ezt tovább folytattam Franciaországban, Spanyolországban, Törökországban, a Duna romániai szakaszán, valamint Magyarországon is. Az Aqua című fotóesszéből egy 64 oldalas kötet jelent meg magánkiadásban. A Hullámtörés című kiállításra készítettem egy videó installációt is. Ez a videó a víz fénytöréséről, a víz mozgási energiájáról szól. Három snitt követi egymást, gyors, közepes és lassú víz mozgását ábrázolva. Az egymást követő három snitt, három különböző sorrendben, három különböző projektorral, három falfelületre lett vetítve. A vetített képek összeérnek, mint az önmagába visszatérő kör geometriai forma esetében, utalva a víz mozgásának a folytonosságára, tökéletességére, egyneműségére. A sík falon megjelenő víztömeg mindig mozgásban van, amely állandóan változó, hullámzó, áttetsző elemként a kiállítótérben körbeöleli a látogatókat. Az installáció hanganyagát Fluidian zeneszerző barátom készítette.
2017-ben kezdtem el fényképezni panorámafényképezőgéppel Budapestet. Ez a fotográfiai technika nem volt ismeretlen számomra. Korábban a Zöldhatár című fotóesszénél, menekültek fényképezése során már használtam ezt az eljárást és formátumot. A panoráma látószög szinte kézzelfoghatóvá tette számomra a város méretét és sűrűségét. Ez a látvány munkára fogta a perifériális látásomat. A város távoli és később egyre közelebbi szemlélése ezzel a fotográfiai eszközzel biztosította a nagyvárosi zűrzavar teljes megszelídítését. A nagy látószögű panorámaobjektív élesen, geometriai torzításoktól mentesen rajzoló objektív, ami 65mm x 24 mm széles kapun keresztül engedi be a fényt a fekete-fehér negatívra. A panorámafényképezőgép ebben a 65 mm széles sávban rögzítette a város életét, épületeit, hétköznapjait. Ezt a munkát idén tavasszal fejeztem be. Ebből a képanyagból készült egy új könyv és egy önálló kiállítás, ami a FUGA Budapesti Építészeti Központban lett bemutatva. A 65 mm | Budapest panoráma fotóesszé | 2017 – 2024 | című album egy sajátos képet szeretne adni a természet és az ember kapcsolatáról, valamint a város kiterjedéséről, sokféleségéről, növekedéséről.
A könyv szerkesztése, előkészítése sok időt és munkát igényelt. A 65 mm című fotóesszé több nagyobb fejezetre tagolódik. Az első bevezető fejezet olyan panoráma városképeket tartalmaz, ahol nagyobb plánok, sajátos hangulatok láthatók, amelyek utak, ösvények, útkereszteződések, lépcsők, sínek mentén készültek. A következő fejezet az utca forgatagát, a városi terek hétköznapi világát foglalja egységbe. Ezt követi a lakótelepeken készült képsorozat, majd folytatódik különböző városi eseményeken készült képekkel, utána budapesti közlekedés, parkolás és építészeti fotográfiák sorozatát válogattam. Az album két nagyobb fejezettel zárul, a Duna budapesti szakaszán, szigeteken készült képekkel, illetve az ember és természet kapcsolatáról szóló fejezettel. Ezeket az egységeket kétoldalas képekkel tagoltam. A hét év alatt közel 600 képet digitalizáltam, amiből 185 kép került be a végső válogatásba. Nemcsak a fejezetekhez kellett válogatni a legjobbnak ítélt képeket, hanem egymás után és egymás mellé kerülő képek sorrendjét is. Rengeteg variációt próbáltam ki, milyen képek férnek el egymás mellett. Olyan képpárokat kerestem, ahol a képek mintha párbeszédbe kerülnének egymással a hangulattól, tónusoktól, hiánytól, ürességtől, ellentétek ütköztetésétől, vagy az egymást kiegészítő szimbólumoktól. Nem formai képpárokat, inkább metaforikus képpárokat kerestem. A könyv képanyagában az egyik hangsúlyos vizuális elem a kocka, vagy négyszög, amely az állandóságot, időtlenséget, mozdulatlanságot és szilárdságot jelképezi. Az album első és utolsó képénél is. A legelső kép a belvárosi Bástya Parkban készült, ahol a focipálya négyzethálós rácsai apró négyszögekre, álló téglalapokra bontják a mögötte tornyosuló házak látványát. A legutolsó képnél egy panelnégyzetet láthatunk a Tétényi-fennsík természetvédelmi terület kellős közepén. A természeti tájba szinte beleégették a négyszögletű paneltömböt. A könyv bevezetőjét Miltényi Tibor művészeti író, fotóesztéta írta. Egy elgondolkodtató részletet szeretnék kiemelni a szövegből:
” … szenvedélyes következetességgel a megalázottak és megszomorítottak rideg világában mutatja fel az eltűnni látszó emberi méltóság megmaradt szilánkjait a hétköznapi apokaliptika kellős közepén. Mintha az album egy erős sugallata volna, hogy az egzisztenciális szorongás nem csak az ember lelkét falja fel, de a környezetét is lepusztítja és megbetegíti…”
út, 2024 © Molnár Zoltán
Idén tavasszal a Kvartér Fotóművészeti Csoport tagjaival (Drégely Imre, Haid Attila, Herendi Péter) Embermesék címmel egy új csoportos tematikus kiállításon dolgoztunk. A kiállítást a Bartók 1 Galériában valósítottuk meg. A Kvartér Fotóművészeti Csoport a fotográfia különböző szegmenseiből közelített az emberábrázolás vizuális megjelenítése felé. Egyfelől a képzőművészet oldaláról, másfelől a szubjektív dokumentarista fotográfia irányból, illetve a valóság és a képi narratívák ütköztetéséből létrejött művekkel. A kiállításra az utcán élő emberekről készített portré sorozatból válogattam.
A Kvartér Fotóművészeti Csoport előző tárlatát Kalligráfia címmel hoztuk létre 2021-ben. Ezen a kiállításon is a korábbiakhoz hasonlóan a társadalom periférián élő, kitaszított és nincstelen emberekkel foglalkoztam, azzal a különbséggel, hogy az utcán élő emberek tetoválásaikról készítettem képeket. A sorozat kiindulópontja, hogy közelebb hozza a befogadót azokhoz az emberekhez, akik otthon nélkül, nehéz körülmények között mégis emberhez méltóan élik mindennapjaikat. Sajnos az elmúlt időszakban megerősödtek az előítéletek hajléktalanokkal kapcsolatban. Ők is közénk tartoznak, társadalmunk részét képezik, ugyanolyan emberek, mint mi. A társadalom lenézi a hajléktalanokat, pedig semmi sem jelent annál emberfelettibb kihívást, mint az utcán, egyedül élni. Aki mellett elmegyünk az utcán, az lehet, hogy egy padon, vagy egy utcasarkon tölti a telet, vagy jobb esetben a szállóra megy haza aludni. Nem mérhető fel megközelítőleg az utcán élők száma leginkább azért, mert sokan rejtőzködnek, szégyellik a helyzetüket. A sorozatot különböző időszakokban újra és újra előveszem, folytatom, átgondolom, újra visszamegyek, vagy új helyeket keresek Budapest területén. A város külső peremkerületeiben különböző méretű és formájú kunyhókat találtam, amiket raklapokból, kidobott hulladék fából építettek. Ezt a munkát 2005-ben kezdtem el fényképezni, amiben a Magyar Máltai Szeretetszolgálat sokat segített. Ezúton is nagyon köszönöm a szervezetnek, hogy az elképzelésemet támogatták.
The post Molnár Zoltán: Vizuális napló appeared first on CAPA BLOG | A Capa Központ blogja.
