Nagy Károly Zsolt és Kádár Tamás György fotóinstallációja a Művészetek Völgyében, Taliándörögdön a Református Udvarban

Firkák a hátsó padokon, karzatfeljárókon, az énekmutató táblák belső deszkáján… A presbitereket többnyire zavarja, a harangozó néni perel miatta, ha a templomot felújítják, elsők közt tüntetik el ezeket az Isten házán éktelenkedő „szeplőket”, s megmaradnak ott, ahol nem bántják senki szemét – mert már senki nincs, akinek a szeme elé kerülhetnének, hiszen a legények régen nem járnak templomba, az orgona helyett szintetizátor szól és a harangot is villanymotor húzza. Nevek, évszámok, események, ceruzával írt vagy bicskával vésett nyomai ötven, száz vagy még több évre visszamenően. De mit jelent ez, az egyháztörténet vagy a közösségi emlékezet témájával foglalkozó kutatók számára szinte láthatatlan forrásanyag? Hogyan kötődik a közösségi emlékezethez? Mit mond a transzcendens mutatkozásáról – ha mond egyáltalán valamit? A magyarázat rövidre is zárható. Egyszerűen az unatkozó fiatalok szórakozását, vagy legfeljebb a „nyomot hagyni” ősi ösztönének megnyilvánulásait látják legtöbben mögöttük. Felvetődhet ugyanakkor a kérdés, hogy miért érzi szükségét egy ember, aki egy életen át ugyanabba a templomba járt, hogy a padon tudassa azokkal, akikkel együtt oda járt, hogy itt járt? És miért fordul elő mindez jelentősen nagyobb számban református templomokban, mint egyebütt? Mit jelenthetett egy fiatalnak, aki legényként a karzatra került, hogy maga előtt látja apja nevét a pad deszkájába vésve? Mit jelentenek ezek a nevek ott, ahol már nincs gyülekezet? A jelenlét jelei, ugyanúgy, ahogy a padon hagyott olvasószemüveg vagy a megszokott helyet jelző párna, vagy a megmunkált vagy kifényesedett fa felületek? A kiállítás nem ad(hat) választ ezekre a kérdésekre, csak a kutató szem elé tárult látványok rögzítésével, összefüggések keresésével igyekszik közelebb jutni a megoldás(ok)hoz.