1998-at írtunk. Nyár volt Arles-ban, gyönyörű július eleje, olyan, amilyen csak Dél-Franciaországban lehet. A Van Gogh Espace boltíves folyosóján álltunk Kolta Magdival.
A volt kórház, mely alighanem legnevesebb ápoltjáról kapta nevét, most a világhírű fotófesztivál legreprezentatívabb kiállítóhelyeként szolgál. Akkor éppen a huszadik század legjobb magyar fotói előtt tolongott termeiben vagy másfélezer ember. Franciák, argentinok, amerikaiak, japánok, a világ minden tájáról zarándokolnak ide a fotó igazhítűjei. Fantasztikus öröm volt itt és ekkor a Fotográfusok made in Hungary /Akik elmentek, akik maradtak/ kiállítás kurátorának lenni. És ez az érzés csak fokozódott a megnyitót követő második napon, pont július 5-én. Miért emlékszem ilyen pontosan? Momentán éppen ez a születésnapom, s bár ez intimus magánügynek tetszik, de a történet egésze szempontjából cseppet sem lényegtelen. Néztük a végtelen sok embert, akinek egyéb dolga sem volt a világon, mint Kertész, Brassai, Capa, Moholy, no meg Escher, Pécsi, Balogh Rudolf képeket nézni, arról beszélgetni. A távolból izgatott kiáltozás hallatszott: Karoli, Karoli! Paola Bergna, az olasz Foto főszerkesztőnője integetett hevesen a rózsákkal, délszaki növényekkel beültetett belső udvar legtávolabbi sarkából. Míg odasétáltunk Magdival, volt időnk szemügyre venni a körülötte lévő embereket, akiket félkaréjban érdeklődők népes hada vett körül. Ott volt Ferdinando Scianna, Magnum fotós, őt ismertük már régebben, remek pastát főzött, amikor vendégségben voltunk nála. Ott volt Giovanna Calvenzi, aki az egész arles-i fotófesztivál azévi művészeti igazgatójának tisztét töltötte be. S köztük állt egyenesen, kis sildes sapkában egy tiszteletet parancsoló szikár, magas öregember, akinek ismerős volt ugyan az arca, de nem ismertem fel elsőre. Bemutattak bennünket neki. Henri Cartier-Bresson – mondta a szigorú szemű öregúr. És én álltam, földbegyökerezett lábakkal, és mit szépítsem a dolgot, eltátottam a számat is a meglepetéstől. Kis ráncok futottak össze H.C.B szeme sarkában, elmosolyodott, s beszélgetni kezdtünk. Elmondta, mennyire becsüli a magyar fotográfiát, hogy őt magát Munkácsi Márton Néger fiúk a Tanganyika tónál képe láttán kezdte komolyabban érdekelni a fotó, hogy nem csak a híreseknek, személyes barátainak Kertésznek, Capának, Brassainak képeit ismeri, de nagyra értékeli Reismann János, Pécsi József fotóit is. Miközben beszélt, Scianna elkérte húszéves Olympos OM2 gépemet és csinált rólunk három fotót. De jól tette! Mikor aztán köszönésre került a sor udvariasan elbúcsúztunk, kezet ráztunk, s elindult népes kíséretével a kijárat felé. Alig ért két boltívnyi távolságra, amikor a komoly, tartásos ember megfordult, lekapta sildes sapkáját, meglengette, s hangosan ezt kiáltotta: Vive le Hongrie!
Életem legboldogabb születésnapja volt. És ez az ember halt meg most, augusztus második napján.
Aki valaha fogott kezébe fényképezőgépet, vagy tervezi, hogy fog, annak pedig kötelező most egy pillanatra csendben megállni, fejét lehajtani, s azt gondolni: elment a legnagyobb, akihez fogható kevés volt.
HCB halálakor írt nekrológom, 2004.
