Melyik? És kinek? Meg egyáltalán… Hogy erre a meglehetősen áthallásos kérdésre megpróbálhassunk elfogulatlan és legalább szándékában objektív választ adni, sorra kell vennünk mindazokat az értékképző tényezőket, melyek befolyásolhatják egy fénykép eszmei, történelmi, piaci, vagy bármely más értékét.
Hogy az eddigi és az ezután törvényszerűen bekövetkező félreértéseket, félremagyarázásokat elkerüljük, rögtön az elején állapítsuk meg: annyiféle érték van, ahány ember értékítéletet bír mondani. Ezek az esetek nagy részében eltérő ítéleteket is jelentenek. Ebben még nincs hiba. Nem óhajtok most a lokális érdekekről szólni. Elfogadom, hogy végső soron bárkinek bármi értékes lehet. Elsősorban azért, mert az övé és nem másé. Másodsorban, mert speciális szempontokat próbál meg érvényesíteni, s ezeket a csak rá (a gyűjteményére) jellemző szempontokat általánosítja, felnagyítja, s mindenek fölé helyezi, harmadsorban pedig, mert semmi nem segíti és nem kényszeríti, hogy túlnézzen saját tudása, gyűjteménye határain, s észrevegye, hogy a partikuláris értékeken túl léteznek, hatnak átfogóbb, összegzőbb értékkategóriák is. Nos, ha akarják, én elfogadom érvelésüket. De konszenzus nélkül semmire sem megyünk. Ez a könyv azok kedvéért íródott, akik úgy gondolják, hogy a fotográfiában sem árt túlnézni szűkre szabott határainkon, személyes elfogultságainkon, s vállalni kell értékeink hozzámérését az európai vagy még általánosabb értékekhez. Ennek minden következményével természetesen.
Megpróbálom összefoglalni, milyen tagozódást tartanék kívánatosnak a magyar fényképek elbírálásánál közgyűjteményekben, a fotótulajdonosok, gyűjtők, kereskedők, felhasználók fejében. Senkire sem erőltetném rá, de ha nincs jobb neki, legalább ideiglenesen fogadja el, gondolkodjon róla.
Kiinduló pontom, hogy a jelenleg létező és ezután készülő fényképek nagy része SEMMIFÉLE ÉRTÉK-MOZZANATTAL NEM BÍR. Ezek csak úgy készülnek, vannak, léteznek, általában senki semmire nem használja őket, de igazából mégsem vállalja senki annak felelősségét, hogy megszabaduljon tőlük. Persze, nem beszélek itt az alkalmazott fotók nagy részéről, melyek megszületésük után betöltik feladatukat, aztán végük. Mint ahogy nem beszélek azokról a privát fotókról sem, melyekhez bizonyos embereket érzelmi viszony fűz. Csak az összes többiről.
Vannak aztán olyan fotók – még mindig szép számmal -, amelyeknek kizárólagosan HELYI ÉRTÉKÜK van, elsősorban a téma, az ábrázolat, a készítő személye, vagy bármely más speciális ok miatt. Ezek a képek ott, ahol vannak, értéket jelentenek, akár pótolhatatlan fontosságúak is lehetnek, de ha kikerülnek onnan, gyakran devalválódnak, s nagy többségük átkerül az első csoportba. Ezekkel a fotókkal, mint ahogy az elsőbe tartozókkal sem, nincs a magunkfajtának túl sok dolga.
Ám miután a magyar fotógyűjtemények döntő többsége jelenleg még valamely speciális szempont szerint szerveződik, ez a lokális értékrendjük gyakran lefed minden mást, s aki általánosabb értékek után kutat, annak ezt muszáj tudomásul venni, el kell fogadni a helyi érvényű játékszabályokat. Ha így tesz, s átrágja magát a kásahegyeken, általában siker koronázza kitartását, miként a jobbfajta mesékben, s megtalálja a speciális szempontok szerint csoportosított fényképek között azokat, melyek NEMZETI ÉRTÉKKEL bírnak. Ide sorolom mindazokat a fotókat, melyek az ország szellemi önértékelésében, öntudatában, kultúrájában, művészetében kiemelkedő szerepet játszanak. Azok a képek is itt vannak, melyek a fotográfia hazai fejlődésének meghatározó darabjai. Akár azért, mert egy-egy tendencia kiemelkedő alkotásai. Vagy jelentős alkotó életművének meghatározó eleme. Ide sorolhatjuk továbbá egy-egy kiemelkedő külföldi művész magyar vonatkozású képét, mint ahogy a fotótechnika-történet fejlődéséhez hozzájáruló magyarok kísérleti művei sem maradhatnak ki ebből a kategóriából.
Ez a könyv elsősorban az ilyen, nemzeti értékkel bíró fényképekből válogatott. De még van ezen felül, ezen túl is egy kategória. Részben a nemzeti értékkel bíró képek közül kerül ki az EGYETEMES ÉRTÉKET jelentő, az egészhez képest viszonylag csekély számú magyar fotográfia, melyek mindenfajta értékelés szerint beletartoznak a fotó egyetemes történetébe, amit számon tartanak az egyetemes fotótörténetek, amelyek visszamenőleg is minősítik az ország fotográfiáját.
Az egyetemes fotográfiának vannak felkent uralkodói (kevesen), főrangújai (valamivel többen), feltörekvő polgárai (elég sokan), és névtelen közemberei (rengetegen). Ezek a pozíciók kasztszerűen, elég mereven elkülönülnek, meglehetősen nehéz, tehetséggel és nagyon sok munkával, meg ugyanannyi szerencsével (jobb híján nevezzük így a véletlen, nem kiszámítható, nem prognosztizálható elemeket) egyikből a másikba átkerülni. A közemberek előtt inkább csak az a lehetőség adott, hogy egy-két képükkel (de nem életművükkel) felvergődhetnek a nemzeti érték kategóriából az egyetemes értéket képviselők közé. A feltörekvő polgárnak, ha sikerül egy különösen sikeres albummal, kiállítással felhívni magára a világ figyelmét, akkor esetleg bekerülhet abba a kasztba, ahol már nem csak egy-egy képpel van jelen az alkotó, hanem a neve is értékképző tényező, azaz esetleg gyengébb képe is fontossá válhat. A felső osztályok tagjainak szinte minden képe kiemelt érték. És ez így van jól. Baj csak akkor van, ha értéktévesztésben leledző alkotók, kurátorok, művészettörténészek saját meggyőződésüket projektálják a valóságos értékmezőkre, előrevetítve ezzel a meg nem értettség, csalódottság árnyékát is.
Lássuk a magyarokat: kik milyen helyet foglalnak el ezen a képzeletbeli, de nagyon is működő ranglétrán? Azt előre kell bocsátani, hogy a magyar történelem szerencsétlen alakulása folytán az e századi magyar alkotók 99 százaléka csak a határainkon kívül tudott igazi ismertségre szert tenni. Ennek okait nem egy fotóértéktani vizsgálatnak kell feltárnia. Mindenesetre ma (2007 áprilisában) az egyetemes fotográfia legfelső kasztjába legfeljebb 4-5 magyar (származású) fotós tartozik, André Kertész, Robert Capa, Brassai, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton. A fotográfia arisztokráciája közé számítja még a világ Kepes Györgyöt, Stefan Lorántot, Besnyő Évát, Cornell Capát, Lucien Hervét. A többiek (remélem nem felejtettem ki senkit), inkább csak képekkel, egy-egy albummal szerepelnek az alaposabb nemzetközi fotótörténeti munkákban. És mi van azokkal, akik itt alkottak Magyarországon? Balogh Rudolf, Dulovits Jenő, Vadas Ernő, Bárány Nándor, Zajky Zoltán, Pécsi József, Angelo, Veress Ferenc és a többiek, nemzeti fotótörténetünk büszkeségei nem nagyon szerepelnek az egyetemes fotótörténeti kurzusok tananyagában. Mi a helyzet a nem nevekhez köthető fotós értékekkel? Kiemelkedő értéket képviselnének – ha maradt volna legalább egy is belőlük – az egész vagy féllemezes tájképes dagerrotípiáink, de ritka, szép és ezért igen értékes Góla Ádám 18 képes sorozata Ferenczy István megsemmisítés előtt lefényképezett szobrairól. Nagy érték az eredeti Daguerre-től származó kép, amit Apponyi Györgynek ajándékozott a szerző 1839-ben, s magyar közgyűjtemény őrzi. Xantus János, Rosti Pál, Bíró Lajos korai útiképei, Szathmári Pap Károly fotói a krími háborúból ugyancsak az egyetemes érték kategóriába tartoznak. Igazi értéket jelentenek a korai sópapírok, talbotípia negatívok és pozitívok, ha nem csak egy portrét, hanem tájat, eseményt örökítenek meg.
Ez a kötet korántsem a teljes leltár, csak egy válogatás, mely segíthet érdeklődőt, kutatót az eligazodásban, az értékelvű közlekedésben a magyar fotográfia még korántsem autosztráda minőségű útjain. Megpróbálunk egy nemzeti értékrendet, hierarchiát felállítani, figyelembe véve mindazokat az értékképző elemeket, melyek segítségével a miénknél lényegesen gazdagabb nemzeti fotókincsekben is viszonylag biztosan tájékozódhat a külföldi kutató, muzeológus, gyűjtő és kereskedő. Ez az értékrend figyelembe veszi a kép kvalitásait, egyediségét, eredetiségét, témáját, szerzőjének ismertségét, az uralkodó divatot, mely egy-egy fotótörténeti korszakot éppen a többi elé helyez, technikai vagy egyéb különlegességét, hozzáférhetőségét, állapotát, az installálás, bemutatás módját, szerzői- és tulajdonjogi tisztázottságát… Ha ezek következetes alkalmazásával sikerült egy honi értékhierarchiát megalkotnunk, akkor sincs vége. Ezt jól menedzselve, sok-sok kiállítással, kiadvánnyal, külföldi szaklapokba írt esszékkel kell megismertetnünk a világgal, a meglévőt és a közben születő, kortárs műalkotásokat. Magasra kell itthon emelnünk őket, hogy messziről is láthatókká váljanak a kiemelkedő csúcsok. Ha meg nem? Hát csócsálhatjuk tovább azt a kialakulatlan, képlékeny, minden egységes értékszempontot nélkülöző masszát, ami jelenleg is van. Szidhatunk és dicsérhetünk továbbra is indulatból, érdekből, pillanatnyi hangulattól vezéreltetve. És nem kell csodálkoznunk azon, hogy egy hozzáértő idegen biztos kézzel választva, tulajdonképpen komoly befektetés nélkül leszedi a tejszínhabot a mi kakaónkról, mint ahogy ez eddig is történt.
Nem utópia mindez. Nem kell messzire mennünk. Északi határainkon túl a cseh fotó méltán világhírű, úgy összességében, meg kiemelkedő képviselői révén is. Ki ne ismerné Josef Sudek, Jan Lauschmann, Frantisek Drtikol, Miroslav Stibor, Jan Saudek, Josef Koudelka, Drahomir Ruzicka nevét? Ne gondoljuk, hogy ez csak véletlen. Dolgoztak és dolgoznak ők ezért eleget.
