Június 2-án, csütörtökön 18 órakor nyílt a KINSZKI BUDAPESTJE című fotókiállítás a millenniumi földalatti Hősök terei állomásán. A kiállítás Kinszki életművét méltatja: a földalatti hét állomásterében, Zuglótól egészen az Oktogonig mutatja be a holokauszt áldozatává lett alkotó városképeit.
A megnyitót Kincses Károly fotómuzeulógus tartotta, köszöntőt mondott Dr. Papcsák Ferenc, Zugló polgármestere. A kiállítás megtekinthető októberig.
***
Kincses Károly: Kinszkiről -elfogultan
Itt, mellettem most még legalább négy, de inkább öt embernek kéne állni. Az az öt persze egy, de jól láthatóan egy sem, mert akiről szó van, aki miatt ma itt vagyunk, azt megölték.
Jobbomon állna egy természettudós, aki beszélne a Schiller nagypapától és a pesti piaristák gimnáziumában eltanult természetfilozófiai nézeteiről, Darwinról, Lamarckról. Beszélne arról, hogy ez a mi világunk elég tágas lenne minden élőlény számára, függetlenül attól, hogy ki mit hisz, teremtett, vagy az evolúcióban fejlődött egyedekről van-e szó. Beszélne arról is, hogy emberi kapzsiságunk, irigységünk, önzésünk, hatalomvágyunk miként pusztítja el körülöttünk az élőlényeket, és ítéli kihalásra ezzel végső soron saját magát, az emberi fajt is.
Mellette egy irodalmár állna, akinek írásait a National Geographicban, a Búvárban, a Nyugatban, az Aurorában, a Huszadik Században olvashatták, olvashatják az egyre csökkenő számú írástudók.
Másik oldalamon pedig egy humanista történész, társadalomtudós támasztaná a falat, és közben arról beszélne, mekkora kárt okozott, okoz és fog okozni mindazon személy, társadalmi képződmény, aki/amely a hatalmát arra használta, használja és fogja használni, hogy vallás, származás, bőrszín, politikai hovatartozás… vagy bármi szempont szerint kettéossza az emberiséget, az egyik részt megfosztva mindenétől, legvégső soron az életétől is, a másik rész pedig ebben a folyamatban érdemtelenül megdicsőül. Tudna miről beszélni, hiszen nem könyvből olvasta, hanem élte, megélte, és mint tudjuk, ebbe bele is pusztult.
És a negyedik ember itt mellettem lenne a megbízható dolgozó, a hivatalnok, aki egész életében egyetlen munkahelyen, a Textilgyárosok Országos Szövetségének levéltárában dolgozott, pontosan, szépen…, mígnem egyszer csak azt mondták neki, zsidó vagy, nem kellesz többé.
Ez a négy ember mind csak azért állana itt, hogy pontosabban érthető legyen az ötödik. Ő lenne a magyar fényképező művészet egyik fontos alakja, aki hasonló fényességű csillagként ragyogna a horizont fölött, mint a húszas, harmincas években elűzött, kivándorlásra késztetett nagy nemzedékből André Kertész, Brassai, Moholy-Nagy László és még tucatnyian.
Nem vetettem el túlságosan a sulykot, ne gondolják. Az évtizedekig rejtőzködő, csak a kevés szakmabéli által ismert hagyaték mostanában nekiindult a világnak, s ma már a washingtoni National Galleryben, a New York-i Museum of Modern Artban és még néhány, a világ művészetének kitüntetett helyén őriznek valamennyit a kicsinyke hagyatékból. Mert ez az ember, akinek megmaradt félezernyi negatívja, kicsit kevesebb vintázs kópiája, akkor, a maga korában, az 1930-as évek első dekádjában ugyanolyan antennákkal érzékelte a világban zajló dolgokat, mint a már emlegetett legnagyobbak. Felfogta a jeleket, átszűrte magán és nagyon modern fényképeket csinált belőlük. De míg azoknak megadatott, hogy átfotografáljanak egy életet, Kinszkinek ez az időszak felettébb rövidre szabatott. Megszületett 1901-ben és megölték 1945 legelején.
Néztem az eddigi legteljesebb kiállítását, mely a múlt héten nyílt a Zsidó Múzeumban, és egyre csak ámultam. Nem a tenyérnyinél ritkán nagyobb fotók témái nyűgöztek le, melyeken egyetlen híres ember, egyetlen fontos, vagy annak kinevezett esemény sincs, hanem ezzel szemben sokkal inkább Kinszki közvetlen környezete, Budapest szerethető részei, a vele kapcsolatba került emberek, családtagjai… Ámde mindez a csekélység(nek látszó) téma olyan formában lett előadva, hogy az ember nem tehetett mást, mint araszolt egyik fényképecskétől a másikig, és próbálta az ott látott fotókat a vizuális memóriájában őrzött vele kortárs remekművekkel összehasonlítgatni. Nem ritkán Kinszki került ki nyertesen a képzeletbeli versenyből.
Most bepótlandó a fél évszázadnyi mellőzöttséget, hirtelen a csapból is Kinszki folyik. A már emlegetett kiállítása, a ma délelőtti emléktábla avatás, a kisföldalattiban éppen most nyitogatott tárlata, egy könyv… Nem baj. Muszáj tudnunk, mink van, mivel sáfárkodhatunk, mire lehetünk büszkék.
És most még egy meglehetősen történelmietlen időutazásra invitálom Önöket. Gondoljuk el, sőt, ki-ki gondolja el, mit tehetett volna még le az őt kitaszító és megölő nemzet asztalára ez az ember, ha neki is jutott volna annyi, csak annyi lehetőség, mint a hivatalos statisztikákban szereplő egészséges, közép-európai férfiak átlagéletkora! Akinek erről eszébe jut valami, az ezzel a gondolattal induljon tovább az útján, s tegye a dolgát! Üljenek fel a földalattira, utazzanak Kinszkivel. Érdemes.
