Nyakunkon a foci-EB. Jobbérzésű férfiak ilyenkor tojnak a politikára, a fotótörténetre, s általában mindenre, amit nem lábbal rúgnak és az eredménye nem gólokkal mérhető.
Ezen jobbérzésű férfiakhoz tartozó nők sem törődnek semmi mással mostanában, csak a labdarúgással. Igaz, ezügyben kifejtett aktivitásuk jobbára a már említett férfiak macerálására terjed ki, hogy talán mást is lehetne tenni egy hónapon keresztül, mint kigúvadt szemekkel bámulni egy nap háromszor száz percen keresztül a Vénusz, Junoszty, Sony és egyéb készülékeknek a szoba belseje felé forduló felét. Jól van ez így! Kenyér már jobbára van, most cirkusz is került hozzá, a minőségibb fajtából.
Miközben ezt írom fél szemem jobbra, épp most egyenlítenek a törökök, hajrá fiúk, a másikkal az itt látható Fejes László képet nézem. És emlékezem. A dugig tömött Népstadionra. A Boliviának egykoron rúgott fél tucatra. Az őrült betonkolosszus semmi máshoz nem hasonlítható hangulatára.És persze igyekszem nem gondolni a mára. Érthető ugye?
Szegény Fejes Laci. Nagyon szeretett koncertre, meccsre, tömegeket vonzó helyekre menni. Feldobták a véletlen találkozások, a nemvárt helyzetek, s ilyenkor emlékezetesen jó képeket tudott rögzíteni. Azon fotóriporterek közé tartozott amúgy is, akikről nem lehetett észrevenni, mikor dolgozott. Beszélgetett, dúdolt, lábával verte a zene taktusát, tekintgetett jobbra-balra, s csak úgy mellékesen ott volt a fényképezőgépe is. Mégsem jött haza egyetlen eseményről sem egy-két jó kép nélkül.
Meghalt. Ötven éves sem volt. Most sem lenne több hatvanötnél. Éppen nyugdíjba mehetne. Sok egykori riportertársa most készíti még életműve legjobb darabjait. Vajon eszükbe jut e néha a Fejes? Kerül-e szó csak úgy véletlenül róla, két sör között?
Hiszen ő volt a legelső magyar fotóriporter, aki nagydíjat nyert a World Press Photo Művészeti kategóriájában. 1966-ban volt. Meg is itta ennek a levét, de ez egy másik történet.
Meglehetősen rögös úton jutott el a Balázs Béla díjig. 1955-57 között Fejes szaki még a Telefongyárban dolgozott három műszakban, betanított gépmunkásként. Untatta a dolog, mindenáron fényképezni szeretett volna, ezért 1957 márciusától elhelyezkedett segédmunkásként a Fővárosi Fotó Vállalatnál. Innen iskolázták be fényképész iparitanulónak, ahonnan miniszteri engedéllyel a szükséges kettő helyett másfél év alatt szabadult. 1959 februárjától öt éven keresztül hivatásos fényképész a FőFotó riport osztályán. Kétszeres kiváló dolgozó. Még szép. Aztán húsz esztendőn át a Film-Színház Muzsika fotóriportere. Ó, rejtsetek álarc mögé, ezt a Dylan Thomas sort választotta egyik kiállításának címéül. Tudott, érzett talán valamit? Még csak 1980-at írtak. És öt évvel későbbi ez az irat: “Fejes László Balázs Béla díjas fotóművészünk hagyatékáért Bizottságunk 45 ezer Ft vételárat szavazott meg. A hagyaték több mint 25 éves fotóriporteri munkássága alatt készített többezer negatívot, többszáz fényképet és többszáz diapozitívot tartalmaz. A felvételek egyik része gyűjteményes kiállításának, másik része neves jazz-művészekről készített anyaga.” (A Magyar Fotóművészek Szövetségének levele a Művelődésügyi Minisztériumba, 709/1985. iktatási számmal)
