I.
A saga északi hősi ének, történetek laza füzére valakiről, akiről lehet. Szabó bácsiról a Lapály utcából valószínűleg nehéz lenne. SZEBENIről kicsit egyszerűbb. Csak a mértékre kell majd a saga szerzőjének figyelnie, mennyi lesz a vele kapcsolatos anekdota, mese, híresztelés, és mennyi az annyi, amit konkrétan, elvitathatatlanul letett az asztalra.
II.
Az első KK által látott SZEBENI képek a Mesterségek dicséretéről szóltak. Szépek, líraiak, szelídek voltak, a Nők Lapja dupla oldalakat szavazott meg nekik. A harangöntő, a kötélvető, a pásztorkalapos, a kádár, a szénégető, az aranyozó… Még nem ismerte alkotójukat, de elkönyvelte a képek alapján ilyennek. Szelíd lelkű, a múltban örömmel forgolódó dokumentátor, amilyen ő is szeretett volna lenni. Aztán a kamaszból éppen csak a felnőttbe váltó KK kivágott egy újságban megjelent fekete-fehér fotót, melyen egy hosszúcsizmás thai táncosnő, meglehetős erotikus pózban, szétvetett végtagokkal táncolt, kicsit életlenül, bemozdulva. Valószínűleg ez is a Nők Lapjában jelenhetett meg az ezerkilencszázhetvenes évek legeslegvégén. Évekig volt a munkahelyein lévő öltözőszekrények belső oldalára ragasztva. Nem az erotikus kisugárzása volt igazán a fontos – gondolkodik most KK erről a sok évtizedes dologról –, hanem az elvágyódásérzés, máshollenniakarás öltött testet a halványodó, egyre porosabb, olajosabb képben. KK akkor nem tudta, ki csinálta a fotót, talán nem is nagyon érdekelte. De ha tudja, hogy a mesterségek dicsérete Szebenije azonos a thai táncosnő fotósával, bizonyára elcsodálkozott volna: ennyire más két ember, azonos néven?
III.
SZEBENIről, a vele megesett dolgokról, személyéről, miként képeinek alanyairól, tárgyairól régebben is, ma is, mindig beszélnek. Mindenki tud róla, róluk valamit, egy pletykát, egy jó sztorit, s ezt fontosnak tartja elmondani az első adandó alkalommal. Ez bizonyos emberek társaságában szinte kötelező dolog, így tűnik az illető bennfentesnek, a körhöz tartozónak. A történetek meg vagy igazak, vagy nem, vagy van valami alapjuk, vagy nélkülöznek minden valóságos elemet, mindegy is, nem ez a lényeg. SZEBENI meg, ha jól sejtem, többnyire röhög rajtuk, sőt gerjeszti és turbózza őket. Ám ezt az emberek általában nagyképűségnek, beképzeltségnek tartják, nem szeretik, nehezen vagy sehogy sem tolerálják, talán mert saját fontosságukat érzik megkérdőjeleződni általa, vagy másért. Ezért a vele időlegesen kapcsolatba kerülő embereket végletesen polarizálja. Egy részük elfogadja, együtt szórakoznak magukon és másokon, más része szívből utálja. A kettő közt kevesen vannak. A barátai viszont tűzbe mennének érte. Az egyikük írja: „Szebeni színész. Nem zavarodtam meg, tudom, hogy fotográfus…A létezés szerep. Ezt Szebeni magánemberként is minden megnyilvánulásában kifejezi. Lehet, hogy nem tudja. Ösztönösen használja ezt a tudást. A vérében van. A szerepek összefüggése kibogozhatatlan gomolyag. Folyton bogozzuk. Szebeni a testtartásával, a járásával, az epitheton ornansként mindig egyformán hosszú hajával, és persze azzal, amit mond, amit kérdez, amit válaszol, amiről mesél, Szebenit formálja. Akárhol van, akárkivel találkozik, azt mutatja, gyakran használva drámai elemeket is, hogy ő a Szebeni András nevű világszereplő. Ő az a bizonyos Szebeni András, akit ismersz. Ha nem, ismerned kell. És biztos fölénnyel sejtetni engedi, hogy a többiek szintén szereplők, ha tudják, ha nem.” (Csaplár Vilmos: Szebeniszínház /Szín-darabok 116. o. Budapesti Kamara Színház, 2010)
IV.
SZEBENI individualista – mondják. Ez mit jelent? Szebeni egy önálló és öntörvényű pasas – mondom. De kihez képest ez vagy az? És ha ezt állítjuk róla, akkor mit mondtunk ezzel? Nem tudok már mit kezdeni a lezártnak, véglegesnek tűnő ítéletekkel, véleményekkel. Jobb figyelni, érzékelni a másik és a magunk változásait. „Senki nem vitathatja, hogy a legvadabb „egyenlősdi” korszakában is megmaradt egyedi és mindenki mással összetéveszthetetlen egyéniségnek” – mondja egyik volt barátja, Pongrác fia Dániel. (Galsai Dániel: A Szebeni Kurír, 1992. okt. 12. 7. o.)
V.
Nem tagadom, eddigi útjaim meglehetősen ritkán keresztezték SZEBENIét. Más világ volt az övé. Mondhatnám úgy is, keveset tudok közvetlenül róla, életéről, ismereteim inkább a sok száz elolvasott cikkből, féltucatnyi végignézett portréfilmből, ugyanannyi meghallgatott interjúból és az átnyálazott SZEBENI könyvek sokaságából ered. Őt magát, leszámítva néhány közös ebédet, átbeszélt délutánt, inkább csak távolról figyeltem és figyelem. Ugyanakkor Szebeni képeinek látható részével meglehetősen barátságos viszonyba kerültem. Távolról az embert, közelről az alkotásait, nem ellentmondás ez? De igen.
VI.
SZEBENIhez hasonló emberek voltak már és lesznek még a fotóhistóriában. Akikkel kapcsolatban nem is a velük megesett dolgok a lényegesek, hanem legendaképző tehetségük. Akkor vagy Valaki – mondják –, ha beszélnek rólad, ha történetek keringenek városszerte a nevedhez kapcsolhatóan, ha felismer a hotelportás és az éjszakai pincér, ha a rendőr büntetés helyett sztorizni kezd veled és autogramot kér tőled az otthoniak részére. Szebeni gyűjti az embereket, a legbüszkébb a kapcsolataira, ismert vagy fontos emberekkel megesett helyzeteire. Vannak ilyenek rajta kívül is számosan. Gondoljanak csak Robert Capára, Stefan Lorántra, Munkácsi Mártonra, vagy Kati Hornára, hogy a szebbik nem se maradjon ki. Óriási történetek részesei voltak, vagy találtak ki maguknak. Hiteles krónikát írni az életükről ma már csaknem lehetetlen, azt tehetjük, hogy a legendák valóságmagját próbáljuk kikaparni a mindent befedő sztorik kupacai alól. Csak közbevetőleg jegyzem meg, nem irigylem az utánunk következő fotótörténész nemzedéket. Vért fognak izzadni valahányan, mire végére járnak a sok szebeniádának, megállapítják a sagákról, melyek fennmaradnak majd róla, hogy mi az igaz belőlük, s mi a nép száján kelt legenda. Kíváncsi lennék – de nagyon – milyen élettörténetet kanyarít majd róla 2088-ban kései életrajzírója, és főleg milyen műfajban?
VII.
SZEBENI nélkülözhetetlen volt és talán még így, változóban is az. Létére, működésére, képeire feltétlen szüksége van, vagy inkább volt a sóbiznisznek. Nélküle arctalan maradt volna sok-sok tehetség terhelte művész, vagy az általuk felkavart szélben kis ideig lebegő pehelysúlyú. Nem lehetne róluk (vagy fényképeik révén bármi másról) beszélgetni, társasági csevejt folytatni, téma híján becsukhatná a bótot jónéhány bulvármédia. Nem érezhetnénk úgy, hogy nélkülük nincs élet, nem tudunk felébredni, lehetetlen fogat mosnunk, és napi dolgunkat befejezve, gondtalanul örömködnünk. Az igazsághoz tartozik persze az is, hogy Szebenivel bizonyos kérdésekben néha nem értünk egyet. Helyzetünk különbözőségénél fogva, másként ítéljük meg például a szabad, csak az alkotó által determinált és a bármilyen formában létrejövő megbízás alapján végzett munka közti különbségeket. Vannak kisebb vitáink, de addig, míg ezeket fehér asztal mellett, szenvedélyesen, ámde barátsággal meg tudjuk beszélni, nincs nagy baj. Meg persze a világgal és velem együtt ő is folyamatosan változik, amit ma leírnak róla, lehet, hogy holnap már idejétmúlt. Minden lehet.
VIII.
SZEBENI fura figura. Mert miközben akarva/akaratlan kiszolgálja a sztárcsináló mechanizmust, ebben él, ugyanakkor, azonközben szívósan és következetesen felépíti a SZEBENIt is. Kiszolgálja és felhasználja, vagy kiszolgálta és felhasználta ezt a gépezetet. Miközben sztárt csinált, maga is azzá lett. Oda-vissza igaz rá a sztárfényképész – fényképész sztár megnevezés, miközben magát – teljes joggal – „csak” alkotóművésznek. tartja. Feltehető persze a kérdés, kikből lehet művész a fotóban? Azokból, akik művészi értékű, színvonalú fényképeket képesek kitalálni és megcsinálni, és utána megvárja, míg megtalálják, felfedezik, vagy azokból, akiknél a mű elkészülte nem ér véget az elkészült művészi kópia utolsó szignálásánál, hanem felvállalják az önmenedzselés mindmegannyi lehetőségét, a művészlét megannyi külső és belső tartozékát, nyűgét és büszkeségét, a megjelenés extremitásától és pózaitól a mindenfajta megnyilatkozások kutyakövetkezetes művészarisztokratizmusáig. Mindkét út járható, SZEBENIre az utóbbi a jellemző.
IX.
Jelen lehettem SZEBENI néhány munkáján. Azóta kicsit másként látom SZEBENIt. Enélkül valószínűleg soha nem tudtam volna meg, mennyi munka előzi meg az egy/hatvanad másodpercnyi expozíciót, nem gondolkodom el azon, ha nézünk egy képet, átjön-e rajta az a rengeteg előkészítés, szervezés, az a nem kevés pénz és profizmus, ahogy meg van rendezve ez az egész Szebeni-féle akció. Mennyi – tulajdonképpen – terméketlen idő egyetlen élő pillanat kedvéért! SZEBENI a gép mögött már nem csak fényképész, hanem rendező, fővilágosító és kitudjamégmi, azok minden jó és rossz tulajdonságával. Instruál, előjátszik, pszichológusként viselkedik, utasítja az asszisztenciát, egyszerre több ember fejével gondolkozik azért, hogy senki és semmi ne zavarhassa meg találkozását azzal az egy fontos pillanattal. Amikor egyszer ott voltam, a popénekesen és Szebenin kívül tíz ember és sokmillió forint értékű technika dolgozott órákig a műteremben. Elkészült 100 exponált kocka, hogy majd 5 kép legyen belőlük az albumban. Csak aki ott van, érezhet meg ebből valamit. Mert SZEBENI az anekdotázó, SZEBENI a laza világfi, SZEBENI a krakéler vitázó, bent a stúdióban, fényképezés közben összeszedett, szigorú, minőségelvű, kíméletlen és nem megalkuvó, munkásművész ember.
X.
Első képei alapján dokumentaristának könyvelték el. A Téboly, terápia, stigma fekete-fehér elmegyógyintézeti világát feketén-fehéren, nem szenzációhajhász módon, tisztelettel, odafigyeléssel, de mégis erős érzelmeket kavaró módon ábrázolta. Hasonló közelítéssel, s bevallott hagyomány- és múltőrző szándékkal készültek a Mesterségek dicsérete sorozatai a kihalóban lévő foglalkozások kihalóban lévő mestereiről. Máig ható érvényű munkák ezek, SZEBENI a háttérben, csak gépe és objektívje volt a helyszíneken. Még ide sorolnám többhónapos thaiföldi tartózkodásának vizuális memóriámban megmaradt képeit, a már említett táncosnőt, az ópiumpipát szívó emberi roncsot, továbbá a Magyarországon meghagyott négy rend, a piaristák, a bencések, a ferencesek és a szegény iskolanővérek fotósorozatait, melyeket a Boldogok, akik házadban laknak albumábam összegzett. Aztán váltott. Fotóriporter lett teljes egészében, hétről hétre szállította a Nők Lapja gyakran 2-3 kolumnás fotóriportjait, fotóesszéit. Ennek a korszakának a csúcsa a rendszerváltás eseményeinek krónikája, a Vajszínű árnyalat 1988- . A Gróffal, Esterházi Péterrel. Hogy mikor és hogyan lett belőle egy újságíró szavait kölcsönvéve sikerfotós, nem pontosan tudom. De jöttek az aktok ismert és ismeretlen nőkről és férfiakról, beállított portrék hires és hírtelenemberekről, s ezek jelentek meg a következő öt-hat SZEBENI albumban. Rengeteg megbízása volt, rengeteg barátja, és ugrásszerűen megnőtt az irigyei száma is. „Szerintem az embert a munkái minősítik. A bor is először forr, aztán beérik. Megnyugszik. Letisztul. Az biztos, nehéz a kialakult képet megváltoztatni. Abban, hogy ez az imázs alakult ki rólam, szerepet játszik az is, hogy ez egy sikeririgy ország. Ha valakinek sikere van, az gyanús.” (Bóta: Nem kezelik helyén a képet) Valószínűleg így történt, ahogy SZEBENI mondta, mert azóta, inkább csak városkép-albumot jelentetett meg, Bécs-Budapesttel kezdődően és Péccsel, Sopronnal, Székesfehérvárral, Szegeddel, Debrecennel folytatódva, majd egy épülő giga-hídról készült fotóskönyvet jelentetett meg. Nagyon más út, mint eddig, nem? Utána tánc- és színházi fotók sokasága jelent meg a nevével, persze könyvek is, szinte minden évben egy. Most meg … de azt majd később. Ha mindezt komolyan vennénk, igazán szakmaiul, akkor ezekkel az állomásokkal hozzávetőlegesen lekottázható lenne SZEBENI pályafutása. De én jobban hiszek az ő esetében a letett munkái, a kiállítások és könyvek szabta, utólag megrajzolt ritmusképletben. Túl erős egyéniség, túlságos elhitető erővel képes a vele kapcsolatos dolgokat kommunikálni, a vele foglalkozókat finoman irányítani, orientálni a neki tetsző irányba. A megjelent cikkek, írások, az interjúk hozzá tartoznak SZEBENI napi létéhez, munkájához, vele együtt változnak. Érdekes figyelni ezt is, de mégis, az eddigi SZEBENI életműnek azt és csak azt tekintem, ami balra pillantva, itt van most is az asztalom sarkán. Huszonhárom könyv és kábé fél folyóméter meghívó, katalógus, dokumentum. Hát, nem kevés…
XI.
Megtámadta tüdejét a rák. 2006-ban már túl volt egy második műtéten is. Azt hiszem, sőt nem hiszem, tudom, onnantól fogva más ember lett SZEBENI. Átértékelt sok mindent a fejében, fontosabbak lettek a fontos dolgok, és lényegtelenebb a körítés, és nekem, megmondom bátran, így sokkal jobban tetszik. Más kérdés, hogy ez az átértékelődés nem csak benne, de a szakma tagjaiban, a tágabb környezetét alkotó emberekben is le kellett volna zajoljon. Ebben már nem vagyok ennyire biztos, hogy ez megtörtént. Bánhatják. „Orvosnőm szerint minden a fejben dől el. Pontosan tudom, milyen állapotban vagyok, mik az esélyeim, de nem az tölti ki az életemet, hogy beteg vagyok. Vigyázok magamra, határozottabbá váltam. Pontosabban fogalmazok a képeimben. Pörgős pali voltam, ma pedig már nem járok társasági eseményekre csak azért, hogy pofavizitet tartsak… Már csak azzal foglalkozom, amit csinálnom kell.” (Csontos: Szebeni András, a pesti szemesember Kurír, Reggel, 2006. február 12.)
XII.
Jó fotós SZEBENI? Maradandó, vagy csak itt és most helyi értékű képeket készít? Kinek-kinek lehet személyes véleménye erről, pro és kontra. A saga szerzőjének is. KK szerint Szebeni személye, életműve már beleíródott, képült, rögzült a magyar fotóhistóriába, nyomtalanul immáron nem fog kihullani az idő rostáján. Bizonyára megőrződik több korai dokumentarista riportja, portréja, kiállítási anyaga. Másért-másért, de KK véleménye szerint megmarad teljes egészében A vajszínű árnyalat könyve Esterházyval, a Téboly, terápia, stigma képanyaga, a Boldogok, akik házadban laknak, a Kép/szavak, az Arc-tér-képek az élvonalból. Ez felsorolásnak sem kevés. nemhogy életműnek. S pályája koránt sincs még befejezve. Még nagyon akar, nagyon teszi a dolgát, tegnap az emlegetett KK beszélt vele, lázban ég, mert az utolsó nyomdai fázisban jár a Locomotiv GT-ről készített albuma, melyhez az alapító tag, Presser Gábor írt szövegeket. Míg kotlok ezen a szövegen, közben már meg is jelent. SZEBENI, bár sokat változott az utóbbi évtizedben, még mindig hihetetlenül megosztó személyiség, ezzel cseppet sem könnyítve meg a róla író dolgát. Ezt ő elintézi azzal, hogy gyakran idézi Varnus Xavér erre reagáló mondatát, hogy a művész számára nincs nagyobb kitüntetés, mint a szakma irigysége. De KK azt hiszi, korántsem ennyire egyszerű ez a dolog. Foglalkozzon tehát ki-ki elsősorban a fényképeivel, a kiállításaival, a könyveivel, ad az is elegendő elfoglaltságot, őt meg hagyjuk, dolgozzon tovább.
XIII.
A prológban azt tűztem ki célul magam elé, hogy SZEBENI portréját, pályáját és személyiségét egymás mellett, valamiféle belső arányokat megtartva, a saját objektívemen keresztül megmutatva hagyom az utódainknak okulásra. Döntsék el, sikerült-e!
***
Az írás megjelent az alábbi kötetben:
