Maurer Dóráról mindent leírtak már, ami fontos, és azt is, csak sokkal nagyobb terjedelemben, ami lényegtelen. Velem is nagy baj van. Mert nehéz azt kezelnem, hogy miközben Maurer Dóra itt lót-fut, szervez, alkot, kiállít, aláír, tanít, kuratóriumokban döntéseket hoz, lemegy a piacra és friss spárgát vesz, aközben nekünk, de az alattunk tartózkodó generációnak is, ő már egy művészettörténeti adalék, méghozzá nem is akármilyen fontosságú. Hiszen nem hogy ott volt, de csinálta, alakította a magyar avantgárdot, ami nem egy kis jópofi stílusgyakorlatot jelentett akkoriban, hanem feddést, szigorúan titkos megfigyelést, rendszer-ellenes címkét, ennek megfelelő bánásmódot. (lásd Artpool művész-megfigyelési jegyzőkönyvek) Ezért ez, ami most itt következik, biztosan nem M.D. életrajza, nem életművének zanzásított változata, de még csak nem is fotográfusi munkásságának részletes elemzése. (Ez még várat magára.) De ha mindez nem, akkor mi igen? Talán K.K. szelíd rácsodálkozása a maureri élet- mű- alkotás hármasságára, egy nehezen meg- és felfejthető sokságra (azaz: sokféleség, sokrétegűség, sokoldalúság, sokművűség, sokfajtaság, tehát mind együtt ez a sokság) való reflektálás.
Nézem a képeit, momentán a fény-képeit, mert nézhetnék sok másfélét is, és azon gondolkodom, miért nem lehet az övéit másokéval összekeverni. Miért van az, ha egyszer láttam, utána legtöbbször felismerem. Azon is tűnődöm, ez jó, avagy inkább rossz. Az egyéniség nyoma a műveken vagy egysíkúság. Hülye a kérdésfelvetés, Maurer és az egysíkúság… Tehát akkor jó, és ezen nincs is mit tovább gondolkodni. Talán akkor foglalkozzunk azzal, mitől védjegy a Made in Maurer.
Csak az mer a dolgok leglényegéhez nyúlni, a szétszedhetetlennek tűnőt is tovább bontani, majd az elemeket újra, másként összerakni, akiben, és aki körül nagy-nagy rend van. Több évtizede ismerem, mindig rend volt benne. Jártam néhányszor a műtermében, lakásában, elvágólag minden. És ez a külső-belső rend eredményezte magabiztosság, helyénlevés-tudás teszi lehetővé szerintem a maureri alkotói attitűdöt, azt, hogy sohasem a folyam részeként sodródott és -dik, hanem művészi léte leginkább a lazacéhoz hasonlatos, aki, amikor kell, szembeúszik a sodrással. Maurer nem a folytató, beteljesítő, követő alkotók, hanem a folyton problémafelvetők, elkezdők, exponálók sorába tartozik. Igazi értelmiségi, a szónak eredeti és nem a politika által alaposan lejáratott és szennyezett értelmében. Semmit nem fogad el késznek. Mindenre rá mer kérdezni. Nem hiszi, hogy lenne olyan állítás, aminek a végén a pontot vagy felkiáltójelet ki ne lehetne cserélni, legalább időlegesen kérdőjelre. És ez szerintem az igazi értelmiségi attitűd, mondhatnak nekem erről bárkik bármit. S mellesleg szólva, mennyivel jobb akusztikája van mai, olyanamilyen világunkban egy jól megfogalmazott kérdésnek, mint egy magabiztos kijelentésnek. Aki igazán jól tud kérdezni, ösztönből, zsigerből, nem csak falból, megjátszott érdeklődésből, megfizetett kérdező-pozícióból, az a legigazibb provokátor. S ma az újpróféták korában ez a pro- számomra inkább vállalható, mint az a pró-, mert olyan szellemi, érzéki válaszokra késztet engem, minket, titeket, amelyekre a kérdések, a problémafelvetések nélkül sohasem jutottunk volna. A próféták kijelentéseivel nincs mit tenni, tapsolni kell és elfogadni kritika és ész nélkül, vagy fordítva, mindenestül tagadni és elutasítani, szintén az előbbiek nélkül. Egyszerűen nincs több út. Maurer provokátor. Az volt egész művészetében, az a fotográfiában is. Szlalomozik technikák, stílusok, izmusok, filozófiai iskolák, szemléletmódok és a megközelítés megannyi fajtája között, de valahogy, valamiképpen mindenben Maurer bír maradni. S az ő kérdéseivel, a kérdéseit leképző művekkel sok mindent lehet tenni. Lehet csak nézni, na jé, mi jutott ennek a nőnek az eszébe már megint. Lehet azt gondolni, hogy ez se tudja jó dógába, hogy mit csináljon, mit pepecsel annyit ezzel az érdektelen dologgal. És lehet izgalomba jönni egyiktől-másiktól, lehet belehelyezkedni a gondolatmenetébe, lehet vele vitatkozni és tovább lehet gondolni, vagy csak egyszerűen nézni és hagyni, hogy tetsszen. I tak dalse.
Művészetének a nem látható, nem publikus, a művekben csak közvetve megpillantható részei számomra legalább annyira érdekesek, mint a folyamat végeredményeként megszülető műtárgy. Pontosítok. A kettő együtt érdekel igazán. Többször is megcsináltam, hogy gondolatban, a projektet nézve, belejátszottam magam a létrejövés szituációjába, s megpróbáltam visszamenőleg jelen lenni a készülés valamennyi fázisában. Mondjuk például a Párhuzamos vonalak. Versenyfutás (Lábas Zoltánnal) képeit nézve, a bérház kicsit elhúzott függönyén keresztül lestem, amint a két művész két fényképezőgéppel a körgangon oda-vissza futkos, s megadott ritmusban, meghatározott helyen és időpillanatban, a kijelölt átellenes oldal felé fordítva a kamerát, exponálnak. Próbáltam a nem elkészült képek közötti hiátusokat gondolatban kitöltve, rekonstruálni az egész akciót. S ez afféle szeretem-dologgá lett, a kép pedig személyes tartalmakkal töltődött fel. Így kerültem Maurer több munkájával is kapcsolatba. Hasonlóan hozzá, végigjártam az utat, amint az egészből az analízis során eljutott a részletek feltárásáig, ahogy a szétszedett kis alkotóelemeket egyenként kézbe vette, szeméhez emelte, megforgatta, megszagolta, s aztán új minőséget létrehozva, összerakta… Ez igen, engem ez a dolog nagyon vonz, a Made in Maurer művészetből leginkább a gesztust tartom a magam számára fontosnak. Meg azt is, hogy nemcsak a tárgyakkal csinálja meg ezt, de kikezd a térrel, a térformákkal, tojik a geometriai törvényszerűségekre, illuzionista látványokkal ingerli szemünket, de belenyúl az időbe is, megállítja, visszaforgatja, mozaikokra szedi, s más sorrendben állítja elő a megtörtént eseményt. Fázisokra bont mozgást, szakaszokra időt, elemekre egybeszerkesztett dolgokat… szóval ez a nő nem tisztel semmit. Pontosítok. Ez az ember annyira tiszteli mindezeket, hogy alkotó módon mer és akar viszonyulni hozzájuk. Nem talál fel újat, csak a meglévőket tudja friss, új szemmel nézni és bír rá minket, nézőket a nézésre. Munkáiban a konstrukció és az érzelem, a ráció és az intuíció különös kevercse érzékelhető. 70 évesen is avantgárdabb újító sokatoknál. Konstrukciói a legtöbbször nem is egyolvasatúak, sokféleképpen értelmezhetőek, lehetőséget adnak kinek-kinek, hogy saját fantáziáját, tudását, kreativitását, tehetségét is belevigye a nézés, befogadás során, ezzel építve tovább a maureri művet. Amolyan művészeti szedd magad akció ez, azaz állj bele, gondold tovább, érezd, folytasd! S így az ember néha olyan dolgokra is rájön Maurert nézve, ami abban az adott műben esetleg nincs is benne, csak felkínál egy kulcsot az addig zárt ajtóhoz, megad egy pin kódot a megoldhatatlannak hitt dolog elindításához.
A fényképezésben alig érdekli több mint a fény és annak leképeződése, a van és a nincs, a fény és az árnyék. Na jó, néha még a szürke különböző árnyalatai is. Persze ha szín-tanulmányaira, az álló- és mozgóképek, az egyes képek, képpárok, szekvenciák sorára, az egy, kettő, sok ismétlődési kérdéseire gondolunk, a látható és a csak sejthető lefényképezésére, a fényképezés valamennyi szabályát következetesen megsértő kísérleteire hívjuk fel saját magunk figyelmét, akkor ez az állításunk is csak félig-meddig igaz, mint minden, vele kapcsolatban. Mert Maurer művészeti önmozgásában néha gyorsabb, mint a műveit vizsgáló ítészek, művészettörténészek, elemzők rámozduló hada, mire ezek kimondanak (kimondunk, kimondok) egy igaznak tűnő mondatot róla, előfordul, hogy Maurer Dóra már megcsinálta az érvényesnek hitt mondat ellenkezőjét. Szóval nehéz dió.
Ülök lakásom erkélyén. A késő délutáni nap éppen annyira süt a szemembe, hogy az előttem lévő fehér papír és a kezemben lévő golyóstoll krómozott hegye csak egy fénycsúcsban káprázódik össze. Majd ha besötétedvén, átmegyek a szobába, ott derül ki, hogy írtam-e valamit a papírra a szemkápráztató ellenfényben, vagy csak a levegőt karistolta a toll, egy milliméterrel a papír felülete fölött. Jó pillanat ez, mindig vágytam az ilyen kitüntetett, nagyon békés, mégis sokfajta érzéssel dúsított helyzetekre. Ebben a süvöltően éles, lapos ellenfényben Maurer fotogramjaira, fényképeire, fotó-applikációira gondolni, kifejezetten jóleső tevékenység. Főleg, hogy amúgy is ajándék ez a délután, mert a meteorológia országos esőt jósolt mára. Árnyéknyomok kúsznak a fehér, félig teleírt papíromra, gyengül a fény. Maurernek biztos eszébe jutna erről is valami. Én meg köszönöm Dóra, hogy jó volt itt egyedül, veled.
