– Ha egy erdei leshelyen kuporoghat némán és mozdulatlanul hátha felbukkan a semmiből egy tövisszúró gébics neki szép az élet. Az a ráadás, ha épp a megfelelő pillanatban kattintotta el a gépét. És mintha szeretnék őt az ilyen megfelelő pillanatok 15 éves kora óta különböző díjak formájában egyfolytában Máté Benczét választják az év természetfotósának. Világpályázatokon győz, és díjakat söpör be. Most 21 éves Ez a kezdet, vagy a csúcs?
Friderikusz Sándor: – Egy 21 éves fiatalember Máté Bencze lett az év természetfotósa, méghozzá úgy hogy ez különösebben senkit sem lepett meg, sőt az ellenkezője lett volna a meglepő, ahhoz képest, hogy nem csak az Év Ifjú Természetfotósa címet bérelte ki magának már 15 éves kora óta, hanem ő lett a Londoni Természettudományi Múzeum és BBC Wide Life Magazinja által meghirdetett világpályázat győztese, és a legkiemelkedőbb fotókollekcióért járó Eric Hoskin Díjat is neki ítélték oda. Tehát A legeslegjobb ifjú természetfotós Máté Bencze a vendégem. Szóval ez így nagyjából azt jelenti hogy 21 éves korára máris életműve van?
Máté Bencze: – Ezt nem tudom, hogy lehet-e így fogalmazni. Igyekeztem a felfogásomat minél korábban úgy kialakítani hogy ne csak a fotózásban legyek sikeres hanem magammal is elégedett tudjak lenni.
Friderikusz Sándor: – A kettő nem ugyan az?
Máté Bencze: – Lehetne ugyanaz is, de most a fotózás áll a központban de sokkal fontosabb hogy úgy értem el a célomat, hogy tudok a jelenben élni, és meg tudom becsülni amim van, már most és nem kell ehhez várnom 40 évet és rájönni hogy ez volt az élet, hanem most érzem hogy a jelenben vagyok és olyan állapotban vagyok, olyan tevékenységet végzek amit szeretek csinálni.
Friderikusz Sándor: – Ha összeadja a 15 éves korától, vagy ahogy elkezdett fotózni hány képet csinált körülbelül?
Máté Bencze: – Elég nehéz megmondani, de most már a digitális világban kicsit könnyebb számolni, konkrét számadatot mondjak, április óta csináltam 16 ezer kockát.
Friderikusz Sándor: – Idén április óta?
Máté Bencze: – Igen, ez olyan négy hónap alatt, mert voltak közben kihagyások, előtte amíg diára fotóztunk addig akkor kicsit meggondoltabban készültek kockák, akkor évente 100-150 tekercs ami részemről elszaladt.
Friderikusz Sándor: – Nyilván tudja hogy a saját generációja hemzseg az olyanoktól akiket semmi sem taszít jobban mint a természet közelsége. Ehhez képest Ön tulajdonképpen felismeri az állatokat, mi több, gyönyörűen fotózza is. De magának mitől nem idegen a természet? Miért talált a generációjával ellentétben ilyen gyors utat hozzá?
Máté Bencze: – Nem biztos hogy teljesen így gondolom, az hogy az én generációm, az én korosztályom nem pontosan emiatt érdeklődik az nem azt jelenti, hogy ők ezt nem szeretnék, de lehet hogy nem kapnak olyan lehetőséget amit én kaptam. Ha én oda születtem volna a Podmaniczky utca közepére, akkor sokkal nehezebb lett volan megtalálnom ezt a műfajt amiben most mozgok. Lehet hogy akkor is természetfotós lettem volna de Pusztaszeren lakom a falu legszélén és volt egy bizonyos adottság,
Friderikusz Sándor: – Pusztaszer Szegedhez közel van.
Máté Bencze: – 40 km-re van Szegedtől.
Friderikusz Sándor: – A puszta közepén, ott született?
Máté Bencze: – Nem egészen a puszta közepén bábaasszonynál, kórházban, de Mórágyon születtem és két éves koromban kerültem Pusztaszerre és azóta ott élek.
Friderikusz Sándor: – Sokan nyilván úgy gondolják magáról, hogyha a természet ennyire a szívügye akkor zárkózott kisfiú lehetett aki nem tudom, a pusztai, vagy az erdei magányban, kinek hogy tetszik keresett vigaszt, az örökös egyedüllétre. Így van?
Máté Bencze: – Nem teljesen így néz ki, szívesen elmegyek kisPál és a Borz koncertre is és tombolok a rockbulin, de van egy olyan része amikor csendben vagyunk a sátorban és várjuk hogy a téma elénk jöjjön. Nem vagyok magamba zárkózó típus. Nagyon sokat járok társaságba, de az előző kérdésre kicsit visszatérve, ennek az az érdekessége, hogy a barátaim, azok az emberek akik körülvesznek, tőlem jóval idősebbek. A természetfotósok, az átlagéletkoruk 40 év.
Friderikusz Sándor: – Azért mondom hogy az Ön generációjára a természet szeretete, közelsége olyan nagyon nem jellemző. Ahogy a képeit elnéztem és a nézők is kaptak ízelítőt a bevezetőben és kapnak a továbbiakban is, tényleg hihetetlen pillanatokat tud elkapni. Egy jó képért mennyit kell gubbasztani valamilyen leshelyen mozdulatlanul.
Máté Bencze: – Egy bizonyos képért mennyit kell azt nem lehet megmondani, mert van amikor lehajolok a fűbe kattintok egyet és az aztán BBC-díjas fotó lesz, de nem ez a jellemző. Igazán jó fotó nagyon meggondoltan, nagyon sok utánajárással készül el.
Friderikusz Sándor: – Ilyen jól meggondolt fotóra mennyi időt kell szánni.
Máté Bencze: – Ez lehet akár több év is. Ha kiemelek egy olyan témát, biztos láttak a nézők már olyan képet az előbb a monitoron, hogy madarak voltak az előtérbe és villámlott mögöttük. Azzal a témával négy éve foglalkozok és minden évben szedek kis tapasztalatot, tudom hogy a következő évben hogyan fogok neki készülni. Július-augusztus az időszak amikor alkalmas a terep erre a munkára. Sok villám van, madarak egy helyen vannak, és lehet hogy majd csak tíz év múlva lesz olyan képem amire azt mondom hogy ezt már
Friderikusz Sándor: – Amit mi bemutattunk, amit a honlapján találtunk,
Máté Bencze: – Az még fejlődőképes.
Friderikusz Sándor: – Azzal még nem elégedett?
Máté Bencze: – Elindult egy olyan úton amin elindítottam és egyre jobb, de hagy maga után kívánnivalót ez a téma is.
Friderikusz Sándor: – Miért éppen a madarak a kedvencei, a legtöbb képén madarat találtam.
Máté Bencze: -Nem tudok rá válaszolni, változatosak, rengeteg van Magyarországon is és a világban is. Magyarországon eddig,
Friderikusz Sándor: – Most egy mókust látunk, ez a mókus hogy ekkorát ugorjon ezt pont elkapta véletlenül vagy órákig lesben volt?
Máté Bencze: – Mókus a legfrissebb fotó két hete készítetem Norvégiában és kivételesen nem itthoni fotó a többivel ellentétben. Ez olyan kép aminél én tudtam pontosan hogy a mókus ott fog ugrani és azért ugrik oda, mert három centivel a kép széle után ott van egy etető ahova be lett etetve, és a mókusok oda rendszeresen jártak.
Friderikusz Sándor: – Az etetőt Ön tette oda?
Máté Bencze: – Igen. Megcsinált környezet volt, ahova én tettem az ágat, az etetőt, és tudtam hogy konkrétan mókus ott megy. Ez annyira gyors jelenet,
Friderikusz Sándor: – Honnan tudta hogy egyáltalán jár majd arra mókus?
Máté Bencze: – Úgy, hogy az egyik norvég jó barátom beetette őket és már évek óta ott vannak a kertjében és lehet rá számítani. Aztán amikor ott van, van egy adottság, az improvizáción alapul minden, ott vannak a mókusok, akkor nézegetjük őket, fogózgatjuk és nézzük, hogy milyen viselkedési formát végeznek, aztán megálmodunk valamilyen képet és elkezdünk az irányba dolgozni. Általában nem azt a végcélt érjük el, hanem a természet ez mindig kicsit megmásítja és aztán sokkal jobb dolog jön ki belőle mint amit tervezünk az elején.
Friderikusz Sándor: – Erdészeti középiskolát végzett, de hogyan engedték meg a szülei hogy ne tanuljon tovább és helyette “csak” fotózzon.
Máté Bencze: – Nehezen, pedagógus szüleim vannak és emiatt is nehezen mentek bele a történetbe, de aztán sikerült meggyőzni őket. Meg egyáltalán a többieket is akik szinte mindenki egyetemet főiskolát végzett azok közül akikkel kapcsolatban vagyok és mondták hogy nem árt a diploma menjek egyetemre. Elvileg most is lehetőségem van tovább menni Sopronba Kertészeti Egyetemre. De nem. Én úgy érzem hogy megtaláltam az utam, amivel most foglalkozom azt szeretem, ami számomra fontos hogy tanuljam a nyelvem azt a munkám alatt tanulom, természettudós turizmussal foglalkozok és rengeteg külföldi jön hozzám hogy kivigyem őket, megmutatni az itteni természeti értékeket.
Friderikusz Sándor: – Hogy érti, ez egy vállalkozása is,
Máté Bencze: – Igen. Próbálom úgy kialakítani, hogy nekem valamilyen más tevékenységet folytassak ahhoz hogy természetfotózhassak.
Friderikusz Sándor: – Miért, mert ebből nem lehet megélni?
Máté Bencze: – Magyarországon nagyon nehéz.
Friderikusz Sándor: – Nem fizetik meg jól ezeket a képeket.
Máté Bencze: – Magyarországon ha jól sejtem akkor van két profi természetfotós az egyik ebből én vagyok és a profit olyan értelemben értem hogy ebből él. Nyugaton ebből kicsit egyszerűbb. Voltak kicsapongások és próbáltam a fotózás más ágát, esküvőt fotózni, portrékat készíteni hogy megteremtsem az anyagi lehetőséget de rájöttem hogy én élvezni akarom az életet akkor inkább kitalálom hogyan lehet ebből meg is élni, és úgy néz ki, hogy ez a vállalkozás ez elkezd jól indulni.
Friderikusz Sándor: – Mit talált ki, mi ennek a lényege?
Máté Bencze: – Ugyanolyan mint a vadásztatás, ami már évtizedek óta működik sok országban. Megteremtem a körülményeket ahhoz hogy gyorsan, egyszerűen nagyon jó felvételeket lehessen készíteni, és azok akiknek nincs arra idejük, hogy a témát felkutassák, azok engem megkeresnek és segítek nekik.
Friderikusz Sándor: – Értem, tehát kiviszi a civil érdeklődőket a Pajtás gépeikkel és ők is csinálhatnak ugró mókusról képet, akit beetet ilyen képeket.
Máté Bencze: – Nem teljesen, a Pajtás géppel nagyon nehéz lenne, általában a vendégek sokkal jobb felszereléssel jönnek mint ami nekem van. Ez a hobbijuk ezt szeretik csinálni, de nincs rá idejük.
Friderikusz Sándor: – Ön sem panaszkodhat hogy ilyen gépe van. Ekkora objektív egy gépen?
Máté Bencze: – A méret lehet hogy csal, ez az objektív ez 113-14 éves fejlesztés, de ennek ellenére azok a felvételek amik a Természettudományi Múzeumban megtekinthetők az Év Természetfotósa Kiállításon, ha jól emlékszem akkor 27 fotóm van falon, és abból 26 ezzel az objektívvel készült.
Friderikusz Sándor: – Minél nagyobb egy objektív annál messzebbre lát, vagy mi ennek a lényege hogy ilyen súlyos, nagy.
Máté Bencze: – Bizonyos határig, de vannak fizikai korlátok amikor már akkora a frontlencséje akkora az objektívnek a vége olyan hosszú nem lehet száz méterre lefotózni a szúnyognak a lábát, mert annyi a levegőben a páratartalom hogy teljesen feloldja.
Friderikusz Sándor: – Ismeri a madarakat, hogy visszatérjek, kedvenceire, vagy pedig csak lekapja őket úgy ahogy az élet hozza, és utólag ismertetőkből kikeresi hogy mit is fotózott?
Máté Bencze: – Nagyon ritkán fordul ez elő, hamarabb ismertem a madarakat int ahogy elkezdtem őket fényképezni, előtte sokat madarásztam és ez volt a löket ahhoz hogy elkezdjek valamit csinálni.
Friderikusz Sándor: – Le tudja nekem írni, mert halvány fogalmam nincs hogy mi az a tövisszúró gébics hogy néz ki?
Máté Bencze: – Igen, és a viselkedését is, igen.
Friderikusz Sándor: – Hogy viselkedik a tövisszúró gébics?
Máté Bencze: – A nevét a viselkedéséről kapta, amikor már annyi táplálékot fog hogy nem bírja megenni, akkor felszúrja őket a bokrok, fáknak a tüskéjére, majd aztán később visszamegy és elfogyasztja. Innen származik a neve.
Friderikusz Sándor: – Mitől gébics?
Máté Bencze: – Ezt már nem tudom megmondani, több gébicsfaj is van, ezt adtánk az elődeink nekik.
Friderikusz Sándor: – Van hálás alanya, tehát olyan madár amelyikről szinte csak jó portrét lehet készíteni?
Máté Bencze: – Olyan madár amelyikről csak jó portrét lehet készíteni olyan nincsen, de vannak olyanok amelyek sokat viselkednek, kiszámíthatóak. Madaraknál egy bizonyos idő után meg lehet tanulni azt hogy mi fog következni, mikor fog elrepülni. Lehet látni a tekintetéből hogy mit fog csinálni, és ez nagyon fontos egy fotós számára hogy tudja hogyan készüljön fel, mikor nyomja a gombot, és ha elég időt töltöttem terepen figyeltem a madarakat, ezt előbb-utóbb már tudom.
Friderikusz Sándor: – Akkor inkább úgy kérdezem meg hogy melyik madár a legkevésbé fotogén?
Máté Bencze: – Abból a több ezerből ami van, most nem akarok kiszúrni egyet,
Friderikusz Sándor: – Mert még megharagszik magára.
Máté Bencze: – Mindegyik fotogén mindegyiknek meg lehet találni a szépségét, van egy olyan viselkedési formája, amit szépen be lehet mutatni.
Friderikusz Sándor: – Azt mondja meg, itt már láttunk az előbb olyan képeket amelyek különböző álcákat, házakat, és ennyire álcázni kell magukat, és mik azok a módszerek amelyekkel az állatok közelébe lehet férkőzni?
Máté Bencze: – Les-sátraknak nevezzük ezeket a helyeket.
Friderikusz Sándor: – Bocsánat.
Máté Bencze: – De erre már nem igazán illik az hogy sátor, hiszen ezek ahogy mondta házak, ha valaminek nekiállok, akkor szeretem nagyon komolyan megcsinálni akkor is ha nincs neki jelentősége és amiatt, hogy vendégeket viszek terepre, becsapom magam, hogy csinálok magamnak nagyon komoly sátort hogy kényelmes helyre vigyem a vendégeket.
Friderikusz Sándor: – Akár vizisátor is van mint azt az imént láttuk?
Máté Bencze: – Igen, ami a képen látható az vízen épült leshely. És ami még külön említésre méltó ezeken a leseken, hogy egy speciális üveges technikát alkalmazunk. Ezt én fejlesztettem ki, még a tavalyi évben. Lényege, hogy mint egy vallató szobában a madarak nem látnak be de mi kilátunk és keresztül is tudunk rajta fényképezni.
Friderikusz Sándor: – A madarak ilyen buták, hogy nem tudják, hogy a sátor mögött ember van?
Máté Bencze: – Kívülről tükör, az ember se látna be. Kívül világos van, belül sötét, és kívülről tükör, belülről üveg, olyan mint a filmekben lehet látni vallatják az embereket és nem tudják hogy mi történik a másik oldalon. Ezzel a technikával lehetőség nyílik olyan jeleneteket is végig nézni testközelből amire eddig nem volt lehetőség.
Friderikusz Sándor: – Például?
Máté Bencze: – Nem tudok példát kiemelni, amikor egy akciófotónál fontos, hogy mozgassam az objektív végét, csattogtassam ami hanggal jár, akkor egy két méterre levő nagy kócsagról nem tudok igazán jó képet készíteni mert hamar észreveszi hogy én ott vagyok. Ha erről nem vesz tudomást, akkor sokkal szabadabb a mozgása.
Friderikusz Sándor: – Ezek a madarak soha nem – a fotókon ahogy látszódnak – soha nem a természet szüleményei?
Olyan értelemben hogy mindig valami trükköt, vagy pluszt beletesz annak érdekében hogy az különlegesen jó kép legyen? Mint az előbb valamelyik madár halat fogott. A halat Ön tereli a madár irányába, vagy hogy van ez?
Máté Bencze: – Van ilyen eset is, de általában nem, az igazán nagyon jó képek, amik megismételhetetlenek, azokat nem tudom előre kitalálni.
Friderikusz Sándor: – És akkor hosszú lesben ül és várja a pillanatot?
Máté Bencze: – Igen, a fotósok engem itatós fotózásról ismernek leginkább, erdei madáritatókat csináltam az elmúlt években számosa.
Friderikusz Sándor: – Erdei madáritatókat.
Máté Bencze: – Száraz, homokerdőbe létesítünk olyan vízfelületet ahova a madarak inni járnak. És ezt érdemes olyan helyen, ahol nem található egyébként víz. Nagy a forgalom. Tavasszal nagyon. Van, hogy egy délutánon több mint ezer madár jön a szomját oltani és ilyenkor rengeteg akció van, és ha ezeket a képeket nem lehet megtervezni, hanem van egy adott hely, nagyon szépek a fények, nagyon jó a háttér, be van minden állítva ahogy én azt szeretném, és utána a madarak majd valahogy viselkednek, és így születnek az egyedi felvételek.
Friderikusz Sándor: – Azt mondja meg, itt a felvételeket látva, hogy itthoni környezetből nemigen szokott kimozdulni, nem vágyik arra hogy egzotikus helyeken, egzotikus állatokat fotózzon?
Máté Bencze: – Egyre inkább mozdulok, de nem vágyok.
Friderikusz Sándor: – Miért?
Máté Bencze: – Fotósturizmus kapcsán nagyon sok olyan emberrel kerülök kapcsolatba, akik külföldön ugyan ezt csinálják, és tudok hozzájuk menni, nekik is az a céljuk, hogy minél jobb képeket készítsenek, amikor náluk vagyok. De a célom a kezdetekben is az volt hogy megmutassam, hogy lehet erdei pinttyel versenyezni a verekedő oroszlánok.
Pusztaszeri tájvédelmi körzetben lakok és ott is lehet olyan értékes dolgokat találni, természeti csodákat, amik lehet hogy a makróvilágban vannak, lehet hogy olyan helyen ahol az ember magától egyébként csak úgy nem jár, defel tudja venni a versenyt akár egy ilyen londoni pályázaton is az afrikai szafarin készített fotókkal.
Friderikusz Sándor: – Jól értem az eredmények ezt igazolják ezt a feltevését vissza, ugye?
Máté Bencze: – Mellékelt ábra ezt mutatja igen.
Friderikusz Sándor: – Ilyen szakmai sikerrel a háta mögött dúskálhatna gondolom a világmagazinok ajánlataiban, és azok a világ legjobb fotóinak fotósainak vagyonokat szoktak hozni. Ez esetben mi a helyzet?
Máté Bencze: – Dúskálni nem dúskálok. Felkéréseket kapok, vesznek fotókat nemzetközi lapoktól, de arra hamar rá kellett döbbennem, hogy ez megélhetést nem fog biztosítani. Azt mondom, vannak olyan helyek, ahol azt mondják, hogy nekem jó hogy megjelenhetek és csodálkoznak amikor én ezért pénzt akarok kérni. Ezek jelképes összegek.
Vannak bizonyos magazinok, a National Georgraphic, ami oly módon fizet, amiért megéri nekik dolgozni, de ez általában nem jellemző.
Friderikusz Sándor: – Ebből jó darabig nem fog megélni, és mi kell ahhoz, hogy a National Geographic befogadja, és rendszeres szerzőjeként tartsa számon?
Máté Bencze: – Nem ebből szeretnék megélni, hiszen, ha elmozdulok abba az irányba, akkor nem biztos, hogy annyira fogom élvezni azt amit most. Amikor a hobbim olya módon a munkámmá válik, hogy megszabják, mit kell csináljak, nem vagyok önálló, akkor kicsit nehezebb. Az út pedig nyitott itthon jelenleg is a National Geographicnak vagyok szponzoráltja, ez fejlődhet később külföldi kapcsolatokra is.
Friderikusz Sándor: – Az Interneten kint vannak a fotói és tegnap éjszaka végig néztem, de albumot miért nem ad ki, mért nincs még önálló albuma?
Máté Bencze: – Várok, keresem az utat.
Friderikusz Sándor: – Csak nem azt mondja, hogy nincs elég anyaga egy albumhoz?
Máté Bencze: – Négy évvel ezelőtt gondolkoztam rajta, hogy de jól lenne kiadni egy albumot, és most azt mondom, hogy de jó, hogy vártam még, mert mindig készültek olyan képek amit sajnáltam volna, hogyha kimarad. Most már van rálátásom olyan szinten a világra, hogy milyen minőségű fotók, felvételek készülnek, láthatók egy világpályázaton, meg tudom mondani, hogyha most kiadok egy könyvet, akkor azt majd tíz év múlva is úgy fogom visszanézni, hogy örömmel látom a nevemet a könyvnek a címlapján. Ere a jövő év lesz a legalkalmasabb. Keresem az utat, keresem a kiadókat, nagyjából próbálom eldönteni mit szeretnék, milyen formátumú legyen a könyv. Ezt az utat taposom, és remélem, hogyha jövő karácsonykor találkozunk, a saját könyvemet tudom dedikálni.
Friderikusz Sándor: – A fotózáson kívül bármi is érdekli?
Máté Bencze: – Minden érdekel, nyitott vagyok nagyon sokféle témára, de a fotózáson belül is szakosodtam. Akkor lehetek igazán jó valamiben kiemelkedő, ha nonstop csak azzal foglalkozok, de két órával ezelőtt találkoztam a Lóránt Attilával, akinek megjelent egy indiánokról szóló könyve. Döbbenetesen jó fotók vannak benne, a fotózás más ága.
Friderikusz Sándor: – De mi Önnek még a csúcs, ennyi címet bekebelezni ilyen fiatalon, hova tud még fejlődni?
Máté Bencze: – Igyekszem ezt fenntartani és továbbra is ott lenni a világpályázatokon.
Friderikusz Sándor: – Kívánom magának és nagyon jó volt, hogy találkoztunk. Ritkán látok generációjának ilyen példányát, aki ennyire lelkes és szenvedélyesen csinálja azt, amit csinál.
Máté Bencze: – Igyekszek.
Friderikusz Sándor: – Gratulálok.
Máté Bencze: – Köszönöm szépen.
Friderikusz Sándor: – Köszönöm szépen.
