Szép, csodálatos, de hogyan készült? – kérdezik tőlem kíváncsian kiállításokon, vetítéseken. Nehéz helyzetbe hoznak, mert egy-egy képnek a története kisebb előadást és némi hozzá értést igényelne a hallgató részéről. Ebben a rovatban elmélyedünk egy kicsit a Természetfotózás rejtelmeiben, bonyolult és pofon egyszerű helyzetekben, sok képpel
Az előző számban feltett kérdésre Mészáros András válasza állt a legközelebb az igazsághoz:
Gondolom, jó sokat ücsöröghettél a design-os gumiruhádban a mocsár kellős közepén, amikor felbukkant melletted ez a “brekkancs”.
A fényekből ítélve a felvétel nagyon késő délután, inkább a naplementéhez közel készülhetett. Ebből következik, hogy az expozíció több másodperc lehetett, én konkrétan 2 sec-ra tippelek. Ilyen expozíciós időnél állvány használata ajánlott, úgyhogy gondolom, a “gömbfejedet” is megáztattad annak rendje és módja szerint. A tele valószínűleg 300×2 lehetett és a közgyűrűsort is megkockáztatnám, ha a mélységélesség nem lenne ilyen “nagy”. Szerintem ez a fotó kb. 4-5 méterről közgyűrű nélkül készülhetett.
András nagyobb türelmet feltételeztem rólam, mint amennyi valójában lehetséges. Ugyanis csakúgy nem ücsörgök a mocsárban céltalanul a vízhatlan gumi szerkómban. Ez szinte luxus lenne, sajnos nincs ennyi időm, inkább olyan helyet keresek, ahol ilyen fotó készítése nagy valószínűséggel megoldható. Ez a kép történetesen nem azért készült, mert zöld varangyot akartunk volna fotózni, hanem hazafelé jövet megláttunk a kiskunságban az országút mellett egy kis “lapost”. A lapos néhány centiméteres vizet jelent a mi szóhasználatunkban. Ez a lapos egy kis szikes rét volt, amelyről érdemes tudni, hogy rettenetesen csúszós, ha csak egy kicsit is nedves lesz, autóval már nem lehet rajta közlekedni, bár szó nincs arról, hogy megfeneklene a járgány, mert a talaj kemény, csak egyszerűen forognak a kerekek és se előre, se hátra nem lehet mozogni. A kis kitérő után térjünk vissza a “brekkancs” fotózásához. A kis szikes nagyon szép volt a késő délutáni órákban, mert tele volt pici fehér virágokkal. Megálltunk tehát és meghallottuk a zöld varangy “énekét”. Elővettük a látcsöveket és jól szemügyre vettük a terepet. Ki-ki elkészítette fejében a kompozíciót, és hogy egymást ne zavarjuk a fotózásban, átbeszéltük a “képeket”.
A békák a pár centiméteres vízben időnként fel-fel bukkantak és kuruttyoltak hangosan, ha nem érezték veszélyben magukat. Mi tehát lehasaltunk a mocsár szélére és az állványt magunk előtt tolva, próbáltuk lencsevégre kapni énekes barátainkat. A 300 mm-es lencse mögé felkerült egy 2x konverter és egy vékony közgyűrű is, mert béka oly kicsi, hogy 600 mm-rel is csak 1,5 – 2,5 méterről lehet jó képet készíteni róla. Állványt nem használtunk, mert az túl magas lett volna, hanem babzsákra fektettük a felszerelést. Ez a lehető legalacsonyabb eszköz ebben a helyzetben.
Több előnye is van, egyrészt “béka perspektívából” fényképezhettünk, és így mint a tükörkép, mint a háttér is olyan lett, amilyennek lennie kell, másrészt a béka számára nem voltunk olyan hatalmasak, mint állva, vagy akár gugolva láttak volna. Mire a képen látható kép elkészült, a breki már valóban a nap utolsó sugaraiban sütkérezett. Miután a nap a horizont mögé esett, összepakoltunk és leporoltuk, amit lehetett, vagy lecseréltük a sáros, átázott holmikat. Majd irány hazafelé.
Szeretek békákat fotózni, nagyon jó fejek! Félénkek, de akad egy-két barátságosabb brekusz, aki hajlandó modellt állni. Viszont vannak olyanok is akik, biznak a Természet adta rejtőzködő színekkel ellátott bőrükben.
Vegyük ki példának a zöld leveli békát, aki olykor-olykor nem is zöld, hanem drapp-barna, vagy inkább sárga, mint zöld, attól függően, hogy milyen pihenő helyet választott magának.
De itt van a kecskebéka, aki szinte tökéletesen egybeolvad a körülötte levő békalencsével. Ha csak úgy figyelmetlenül sétálunk egy kis patak, vagy tavacska partján egyszercsak arra leszünk figyelmesek, hogy időnként egy-egy csobbanás hallatszik mellettünk. Figyelni kezdünk, de ennek ellenére előfordul, hogy mégsem vesszük észre a rovarokat figyelő, mozdulatlan vadászokat.
Viszont vannak a világon olyan békák is, melyeknek eszük ágában sincs rejtőzködni, hiszen bőrükön olyan élénk színek láthatók, melyek csak egy természetet kedvelő ember számára vonzóak. Ők a trópusi mérgező békák. Az ott élő emberek nyilaik hegyét dőrzsölgetki a hátukhoz, hogy a vadászat eredményesebb legyen.
Vértezze fel magát jó adag türelemmel, aki béka fotózásra szánja el magát!
Jó fényeket!
Ezzel a képpel kapcsolatban felteszek egy kérdést: – Önök szerint: Hogyan készült? – Írják meg, mit gondolnak! Az igazsághoz legközelebb álló változatot közzé tesszük.
