A tájképek nagy része nyílt, széles távlatot befogó kép. Ezek mindegyikén fontos meghatározó elem ég és föld vagy víz találkozási vonala, a horizont. Ez a vonal ellenmondást hordoz magában: a végtelen terek találkozási vonala, a végtelenek vizuálisan elérhető, illetve ábrázolható határa. A természet folyamatosan jelenlévő illúzióinak egyik misztikuma. Ennek képi érzékeltetése a legizgalmasabb tájfotográfiai feladatok közé tartozik.
A valóságot szemlélve szemünk a táj előtere és az ég végigpásztázása után a horizonton nyugszik meg, egy stabil, ott elhelyezkedő elemre összpontosítva. Egy képet szemlélve ugyanezt tesszük. Ezért a horizont képen belüli helyzete döntő fontosságú.
A horizont jelentősége a tájképben: A képen bőven van látnivaló, ugyanakkor a pontosan alsó harmadba helyezett súlyvonal (a mezőszél) és a bal alsó súlypontban lévő virágos fa megteremti a kép egyensúlyát, dacára a rajzos felhőzetnek és az elöl legelő állatoknak is. Akárhová is kalandozik a szemünk, előbb-utóbb azon a fán pihen meg, ahonnan át is tekinthető szemmozgás nélkül a kép.
Az aranymetszés és a horizont
Az ókori egyiptomiak fektették le – a mai napig a művészetek és az építészet egyik legalapvetőbb arány meghatározását – az „aranymetszés” szabályát. Két egymáshoz tartozó, de eltérő méretű elem akkor van arányban egymással, ha a kisebb úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb az egészhez.
Ennek megfelelően egy kép aranymetszésvonalai a függőlegesen és vízszintesen három egyenlő részre osztó két-két vonal közelében húzódnak, míg ezek metszéspontjai a kép súlypontjai is egyben. Ez a legalapvetőbb elrendezési elv, amelyet szem előtt tartva arányos, nyugalmat sugalló kompozíciókat fényképezhetünk.
Az aranymetszés
Nem szerencsés a kettévágott fénykép
A fénykép közepén – akár függőlegesen, akár vízszintesen – végighúzódó horizont- (illetve választó-) vonal azért nem szerencsés, mert a két egyenlő részre osztott képből nem derül ki, hogy melyik a hangsúlyosabb rész. Az ábrán jól látható, hogy a még eltérő tónusú, de egyenlő méretű részek közül sem lehet eldönteni, melyik a hangsúlyos. Egy képben gyakorlatilag két (vagy jelen esetben négy), különálló képet láthatunk. Nagyon kevés az olyan eset (leginkább tükröződések együtt fotózása), amikor helyén való a kép közepén futó horizont.
A horizont jelentősége a tájképben: Amikor elfogadott a középen megosztott kép, hiszen a két fél összetartozik, még ha egymáshoz képest eltérően is látszanak a képen. A vágással erőteljesen oldalra helyezett fa billenti ki a képet a sematikus állapotból.
A horizont jelentősége a tájképben: A kékes összhatású, érdekes felhőrajzú kép felső része erőteljesebb. Ezt lehetett tovább növelni a 16:9 oldalarányú vágással a sárgás előtér rovására. A vékony felület így nem kiegyenlíti, hanem erősíti az ég hatását. A két kiugró fa, és a közöttük húzódó mélyedés törést visz a két réteget elválasztó hegyvonulatba, ezzel tartva egyensúlyban a képet, hiszen a szemünk is ezen a ponton talál „megnyugvást”. Ebben nagyban segít a felette lévő, szinte világító felhő.
A horizont jelentősége a tájképben: Az elhagyott bauxitbánya erezett textúrája és az előtte komplementer színben pompázó csemete miatt az előteret kellett hangsúlyosan ábrázolni, még a rajzos ég ellenére is. A minták oda-vissza vezetik a szemet a horizont és az előtér között, de a kép áttekintése után a felső súlyvonal közelében elhelyezkedő, két domb közötti vágaton nyugszik meg a szem.
Ábrázoljunk arányosan
Az, hogy a horizont vonala melyik aranymetszésvonalhoz essen közelebb, minden esetben azon múlik, hogy az adott képnek melyik a tartalmilag hangsúlyosabb része. Az arányos ábrázolástól, a szabályoktól való eltérés megengedett, olykor kívánatos is, de mindenkor csak a kép tartalmát erősítő esetekben. Az eltúlzott arányú ábrázolás sokszor feszültebbé, nyugtalanabbá, ugyanakkor egyedivé és hangsúlyossá is teheti a képet. Tehát mindenképpen érdekesebb képi hatást érhetünk el, ha a horizont vonalát feljebb vagy lejjebb toljuk az aranymetszésvonaltól a kép széle felé. Ez indokolt is minden olyan esetben, amikor a kép valamelyik része tartalmilag jóval hangsúlyosabb a másiknál. Például egy szép, rajzos felhőzetű eget érdemes nagy felületben megjeleníteni a képen, különösen akkor, ha az előtér amúgy érdektelen, csupán a tér érzékeltetése miatt helyezzük el a kép alsó, elenyésző részén.
Ezzel szemben, a gazdag, vagy érdekes tartalmú előterek hangsúlyozását a kép felső harmadába helyezett horizonttal lehet hangsúlyozni. Érdektelen, vagy felhőtlen ég esetében akár egészen túl efölé tolva. Ilyenkor azonban a súlypontok is kijjebb tolódnak, arányosan a horizontvonal fel- vagy letolásának mértékével.
A horizonton elhelyezkedő elemek
A horizonton elhelyezkedő elemek – függetlenül a máshol fellelhetők méretétől és színétől – önkéntelenül vonzzák a szemet. Az ábrán jó látható, hogy a bal felső súlypontban elhelyezkedő nagyobb fehér kör ellenére a horizontot jelképező vonalon, a jobb alsó súlypontban lévő kisebb határozottabban köti meg a szemet, mivel a horizonton helyezkedik el. Egy (táj)kép szempontjából tehát akkor jó a kompozíció, ha a horizonton olyan elem található, amelyik – megfelelő helyen, a súlypontban vagy annak közelében lévén – képes ott tartani a szemet, és arról szemmozgás nélkül áttekinthető az egész kép. Az arányok csak így válhatnak áttekinthetővé és egymáshoz mérhetővé. A különböző felületeket és elemeket csak így érzékelhetjük együtt, de saját szerepükben vagy jelentőségükben.
A súlypontozott aranymetszés
Az ábra jól szemlélteti azt is, hogy a világos, de főleg a fehér képi elemnek ilyenkor milyen fontos a szerepe. Kiváltképp az összességében sötétebb tónusokból álló képeken. A kisebb világos foltok minden esetben erősen vonzzák a szemet. Ebből adódik az is, hogy egy világos összhatású képben a horizont súlypontjába sötét elemnek kell kerülnie. Fontos tehát, hogy erősen eltúlzott arányú képeknél a horizontvonal súlypontjában, vagy ahhoz közel legyen valami határozott elem, amely meg tudja kötni a szemet. Mindig törekedni kell arra is, hogy a hangsúlyos rész elemeinek elrendezése a horizonton elhelyezkedő kulcselem felé terelje a szemet. Figyeljünk azonban arra is, hogy a kép perifériáira ne kerüljön semmi olyan, főleg vakítóan világos, kicsiny folt, ami összességében „kilóg” a képből, mert ez minden esetben „kivezeti” a szemet, felborítva a kompozíciót.
Az elemek elhelyezése
A horizont jelentősége a tájképben: Bármennyire is jó helyen van a templom a kompozíció szempontjából, nem a sok fehér épület vonja el róla a tekintetet, hanem a kép két alsó szélén lévő kicsiny fehér foltok, főleg a szélső villanyoszlop és jobbra a két kicsi kerítéselem. Ezek nem engedik megállapodni a szemet a kép súlypontjában.
Figyeljünk az expozícióra!
Ha az eltolt horizontú kép világítása nem kiegyenlített (vagyis az előtér/háttér fényviszonyainak nagy a megvilágítási különbsége), számoljunk azzal, hogy a világosabb ég vagy a sötétebb előtér kedvezőtlenül befolyásolhatja az expozíciót. A részek kimérése után az expozíciót is a számunkra hangsúlyosabb rész irányába toljuk el, mivel azon fontosabb a pontos tónusmegjelenítés. Ha mind a kettőt részletgazdagon kívánjuk ábrázolni, film esetében félszűrőt célszerű alkalmazni, míg digitális fényképezésnél azt a köztes értéket kell megtalálnunk, amelyből a RAW-konverter segítségével két használható tónusú képet tudunk kibontani. Jó megoldás lehet, ha biztosan állványra helyezett géppel két különböző expozíciót készítünk a helyszínen, és a két kép digitális állományát a horizont mentén összemaszkoljuk, azaz képszerkesztő programban a két képet egymás fölé rétegelve, rétegmaszkkal egyesítjük. Megfelelő fényviszonyú, „felhőgazdag” ég esetén a polarizációs szűrő mindig jó segítség az ég felől érkező több fény megszűrésére.
A horizont jelentősége a tájképben: Az eredeti felvételen a horizont vonala még a klasszikus alsó harmadba került, de maga a látvány inkább a 16:9-es képformátumnak felelt meg, így az alsó vágással egy kissé alább került, de ezzel látványosan hangsúlyossá is vált az égen a finom párajáték. A homokpadon lévő sirályok apró fehér foltjai mágnesként vonzzák a szemet, ezzel ellensúlyozzák a fák súlyos tömbjét, és jó helyen rögzítik a szemet is. Az ég kékjét polarizációs szűrővel lehetett megfelelő tónusban visszaadni.
Természetesen készülnek olyan tájképek is, ahol az ég nem képalkotó elem. Azonban ezekben az esetekben is él a képmegosztó szabály, vagyis a téma határozza meg, hogy a kép melyik részét ábrázoljuk hangsúlyosabban vagy olyan módon, hogy arra terelhessük a figyelmet. A kép súlypontba kötése ilyenkor talán még fontosabb, hiszen az ég „hiányában” beszűkül a tér, elvesznek az arányok.
A horizont jelentősége a tájképben: A zárt tájban a vízen megtörő fényvonal jelenti a horizontot, azaz a kép elválasztó vonalát. Az azon elhelyezkedő, vakító fényben ragyogó csónak meg is teremti a kép súlypontját, és egyben a tér arányait is érzékelteti.
A horizontvonallal kapcsolatos egyik legfontosabb szabály, különösen víz esetében, hogy az nem lehet ferde! (Ha víz van a képen, mindig az számít a horizontvonalnak!) Nincs abszurdabb látvány a kép valamelyik oldalán „kifolyó” víznél, kivéve azokat az eseteket, amikor egy extrém művészi hatás érdekében tudatosan döntjük meg ezt a vonalat. Ennek azonban képileg indokoltnak kell lennie, nem valamiféle trendkövető ideának.
A horizont jelentősége a tájképben: Ezen a képen látszatra semmi sem egyenes. Csak a horizont mögül előbukkanó, függőleges középvonalú traverz ad támpontot a szemnek. A drótoktól összekuszált kép nyugtalanságát a szelíd felhőzet ellensúlyozza.
Ha a horizontot jelentő talaj lejtős, legyen mindig valami függőleges elem a képen, ami támpontjául szolgálhat a szemnek.
