1977-ben, dr. Madzsar Józsefné Jászi Alice születésének 100. évfordulóján – ugyanabban az évben, amikor a könyvét (“A női testkultúra új útjai”) újra kiadták – Marx József filmstudió-vezető játékfilmet tervezett Madzsarné modern szellemű torna- és gyógytorna iskolájáról, amely egyben baloldali értelmiségiek, alkotók szellemi műhelye volt a 20. század első felében.
Ehhez kérték fel édesanyámat, az egykori Madzsar-növendék Kálmán Katát élményanyag megírására. A film végül sajnos nem készült el, de ennek a megbízásnak köszönhető, hogy édesanyám életének utolsó évében részletesen leírta emlékeit, megörökítette ennek az érdekes és sajátos intézménynek azt a két évét, amelyet ő személyesen átélt.
Nagy kedvvel, lendülettel fogott hozzá a munkához. Felújította a kapcsolatát Palasovszky Ödönnel, Madzsar Lilihez elutazott Kassára, gyűjtötte a dokumentumokat, fotókat, hogy hitelesebben, pontosabban tudjon például a mozdulatművészeti előadásokról írni.
Úgy érzem, a megfilmesítés gondolata késztethette arra, hogy minden szereplőről, a növendékekről is egyenként szemléletes képet fessen, külső megjelenésükről és egyéniségükről, köztük saját magát is harmadik személyben szerepeltetve, mintegy filmszerűen kívülről nézve jellemezzen. Ehhez csatlakozik a sok kis történet, amellyel az olvasót beavatja a “Madzsar-ház” életébe.
A régi események, érzések felidézése hozhatta magával a 20-as évekre jellemző stílus elemeit, olyan kifejezéseket, amelyek nemcsak ma tűnnek régiesnek, hanem már a megírásakor, a 70-es években is szokatlanok voltak – mint például az “alanyi költő”, a “szplínes” vagy a “kékharisnya”.
Azt hiszem, az elbeszélés hangulatából a mai olvasó számára is kiderül, hogy írója ifjúkorának izgalmas, jelentős élménye volt a Madzsar-iskola. Ezt én is tanúsíthatom, gyerekkoromban, fiatalkoromban otthon sokat hallottam róla. (Persze ehhez az is hozzájárult, hogy szüleim ott ismerkedtek meg egymással.) Az anekdota-szerű, hangulatos kis történetek nagy részét már otthoni beszélgetésekből ismertem. A családi fényképalbumunkban több itt látható fénykép benne van Madzsarékról, Palasovszkyról, a “Cikk-cakk” táncjátékról. A háború utáni években időnként benézett hozzánk a szobrásznő, Kaba néni sétából hazafelé tartva, őszi lombcsokorral vagy kosárba gyűjtött csipkebogyóval a kezében.
Bár édesanyám nem lett gyógytornász, Madzsar Alice tanításait mélyen magába szívta, nekünk – a két lányának – sokszor beszélt erről a testkultúráról, különös fontosságáról a nők számára. A gyerektorna repertoárjából megtanított néhány háterősítő, lúdtalp-megelőző gyakorlatot, szorgalmazta, hogy gyakoroljuk. Többször mesélt Alíz néni grafológiai képességeiről.
Befejezésül néhány szó arról, mi lett később a Madzsar-növendékekből?
A visszaemlékezés főszereplői, a testvérek más utat jártak az iskola elvégzése után. Kálmán Kata rövid ideig tanított tornát, de hamarosan férje, Hevesy Iván biztatására fényképezni kezdett, szociofotós lett, a “Tiborc” és a “Szemtől szemben” című fotoalbumok szerzője. Huga, Kálmán Klára, aki már a tornaiskola mellett is rajzolni tanult, grafikus lett, könyvillusztrációkat és főleg könyvcímlapokat készített.
Érdekes, hogy még egy híres szociofotós került ki a Madzsar-növendékek közül: Sugár Kata. (Neki és édesanyámnak egymástól teljesen függetlenül alakult a pályája, nem volt kapcsolat közöttük.)
Rajtuk kívül a növendékek többsége valószínűleg kapcsolatban maradt a mozgással – tornával vagy tánccal. A háború után fel-felbukkantak a gyógytornászok között, tudom, hogy volt, aki az Orthopéd Klinikán dolgozott és leendő gyógytornászok jártak hozzá tornára. Ismertünk egy régi Madzsar-növendéket, aki Németországban tökéletesítette tudását egy hasonló szellemű tanfolyamon, később gyerekek úszásoktatásával foglalkozott, felnőtteknek un. lazító tornát tartott.
Eredményeik sokfelé beépültek a mai életbe, de egységes csoporttá, irányzattá azonban Madzsarné halála és az azt követő betiltás után nem szerveződtek többé.
Hevesi Katalin
Vintage Galéria 1053 Budapest, Magyar utca 26. Tel/fax> 3370584
