[Budapesti fotográfusok. Erdélyi Mór fényképei. Budapesti Történeti Múzeum 2007.11.09-2008.01.14.]
Erdélyi Mór (1866-1934) a magyar fotótörténet egy fejezete, viszonylag termékeny, sokrétű pályával, fotográfiai klasszikus. A tananyagot épp ezért nem mondom fel róla, az adatok ismertek, például olvasni lehet róla a Fotóművészet 1997/5-6-os számában is, itt. A kiállítást teljesen véletlenül néztem meg, valahogy elfelejtettem, hogy van, de a zárás előtt két nappal a BTM-be keveredtem/tünk és megnéztem. Szép, korrekt, kiegyensúlyozott, pontos munkák, azaz „régi” – nagyformátumú kamerával, nagy/obb nyersanyagra, hosszú/hosszabb záridőkkel [a hasonlítás kapcsán a későbbi és mostani átlagra(!) gondolok, a kisfilm térhódítására, hegemóniájára és ismertségére stb.] készített – képek Budapestről: utcákról, terekről, udvarokról, iskolákról; viszonylag sok kép a régi Tabánról, egy azóta eltűnt, „elveszett világról”. Igazából semmi különös. [Ezt úgy értem, hogy nem „szerzői” fotográfiák, amelyek valami egyéni érdeklődés mozgat és saját képi világ megteremtése iránti vágy éltet. Ami általam felvázolt igény, adott korba vetítve nyilván anakronisztikus és irreleváns.]
Azon a fura érzésen kívül, ami elfog, amikor „régi” képeket nézek, különösen arról a városról, ahol élek, élünk. Vagyis hát nem „fog el” semmi, hanem van egy billegés a látásban és fejben, mert egyrészt, olyan dolgokat látok ismerős helyszíneken, amelyek most, ott már nem léteznek; másrészt, olyanokat, amelyek léteznek, de máshogy néznek ki, harmadrészt, és természetesen, ez a leggyakoribb, az akkori ürességek, terek helyén most van „valami”, valamik stb. Mégpedig elég sok „valami”: ember, épület, gép, minden…Ennek következtében pedig, a fejemben az eddigi köznapi létezésben általában „szilárd” alakkal megképződött város egyfajta palimpszesztté válik, szellemvárossá, bár ez elég utálatos és negédesen költői kifejezés, amit azonnal ki is vezetek innen, jobban mondva törlök. Meg az is van, hogy az akkor és most is meglévő épületek, helyszínek más-más kontextusban, kontextusokban vannak/léteznek és ettől „jelentésük” más lesz kissé, átalakul, módosul. Mindenesetre, minél több és más-más időszakból származó képet nézek meg, annál többrétegű/mélységű lesz a város-palimszeszt a fejemben. Mint egy multiexpozíciót készítenék folyamatosan, újabb és újabb rétegeket rakva/képezve egymásra, aminek eredményeképp egyszerre, egy képben látszik egy város egész [lezáratlan] története. Nekitámaszkodni a templom falának, amely templom falának egy fiatal fiú támaszkodik épp mosolyogva egy régi képen, aki fiúról biztosan tudom, hogy már halott. [Persze, ez, amit írok, többféleképpen sem új, nem eredeti, „semmi különös”, Barthes-élmény (Világoskamra), bártdiskurzus.]
Ezen a ponton persze kikerülhetetlenül eszembe jut a Budapest 1900/2000 Klösz György/Lugosi Lugo László album (Vince Kiadó, 2001), amikor nem egymáson, egymás mellett van a „palimpszeszt”.
Azt viszont meg kellene egyszer csinálni, hogy összeszedni a kábé azonos helyszínen készült képeket [ez a „kábé” azért erős: ha picit arrébb áll a kamerával, nem olyan gyújtótávolságú objektívet használ stb., már nem „az”, de ha ugyanott, ugyanonnan, ugyanúgy, akkor sem „az”, kétszer ugyanabba a folyóba…, de tán már egyszer sem], és egymásra rakni mindet, csinálni pár ismertebb, fotózottabb helyszínről ilyen multiexpozíciókat és pár évenként újabb képet „rájuk rakni” és ad infinitum… Gyönyörű lenne. Az ismeretlen remekmű és ilyenek. A folyamatosan eltörlődő arcú, megsemmisülő „képű” város.
U.i: Meglehetősen idegesített, hogy az Erdélyi Mór képek majd mindegyike erős hullámot vetett a paszpartujában. Láthatóan a keretezés, paszpartuzás régi munka, valószínű, hogy így tárolják őket jó ideje. A hullám pedig nem tesz jót sem a műélvezetnek, sem a vintázsoknak. Továbbá az sem, hogy meglehetős fényárban úszott a kis terem a BTM-ben. Túl sok fény. Ami úgyszintén árt a művek/régi képek/régi technikák [volt pl. egy albumin is a kiállításon] egészségének.
U.i.2: Van még egy erős tény, ha tény: „Műveiből csak azok maradtak meg, amelyektôl még életében megvált, és utána döntô többségükben valamilyen intézménybe, közgyujteménybe kerültek. Műtermében évtizedeken keresztül katalogizált fényképei, lemezei – egy “vizuális enciklopédia” – érthetetlen módon megsemmisültek, elkallódtak.”(Baróti Judit) A kiállítás fülszövegében is szó van erről és ez eléggé mellbevágó, meg rettenetes számomra. Nem vagyok Erdélyi-szakértő, nem járok, jártam utána az okoknak, de a puszta tény „hatásos”, még ha nem gondolok mögé semmit, nem vázolok fel történelmi, szociológiai kontextust, akkor is.
U.i.3: Amúgy nagy öröm, hogy ez a kiállítás egy sorozat első darabja volt, jön a „többi”, régi Budapest-fotográfus/fotográfia. [Én pedig megpróbálom kizárni a véletleneket.]
