A magyar átlagember nagyon sokat exponál, de a fényképezés egyáltalán nem fontos a számára. Amit fényképezés ürügyén végez, annak semmi köze a fotográfiához mint műfajhoz, mint művészeti ághoz. Reprodukálást, emlékmegőrzési tevékenységet folytat, és a fotográfia sajnálatos módon kiszorul ebből. Fejlettebb civilizációjú és technikájú államokban vannak olyan felmérések, hogy egy-egy ország átlagembere mennyit fényképez. Nálunk ilyen reprezentatív minta nincsen. Egy négy évvel előbbi statisztikából tudni, hogy egyetlen, fényképezéssel foglalkozó vállalat hatvonta huszonötmillió színes képet hív elő. Elképesztően magas szám. Legnagyobb részük „vasárnapi fénykép’’, emlékkép. Ugyancsak néhány éves felmérés szerint minden harmadik családban van fényképezőgép. Kincses Károly az idén alapított és ősszel Kecskeméten megnyíló Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója. Vele beszélgetünk.
— A fényképezés kezdeti időszakában a képeket rendkívül gondosan készítet- ték. Mikor vált élesen ketté a fotóművészet és a tömegfényképezés?
— A századforduló után, amikor a fejlesztések során először vált lehetővé az, hogy a kispénzű emberek is géphez jussanak. Egyszerűsödött a kidolgozási procedúra, csökkentek a kamerák méretei. Azonban a technikai tudást, a komponálást ugyanolyan, elvek alapján kérték számon az amatőrtől, mint a hivatásos fotográfustól, sőt még inkább oda kellett figyelnie a minőségre, hiszen nem abból élt, nem kellett százával készítenie a képeiket. A kézműves technika háttérbe szorulásával, a korszerűbb fényképezőgépekkel egy ideiig még igényes maradt a kép. Mégis lassan hígulni kezdett a „fotós társadalom”, és eljutott egy pontra — Magyarországon a hatvanas évek közepén, a színes printerkidolgozás, a Színes anyagok térhódításával —, amikor már valóban éles volt a szétválás: egyrészt az igényes amatőrök, az alkalmazott fotósok és a fotóművészek nagyon szűk köre, a másik oldalon pedig azok, akik “a huszonötmilliós termést létrehozzák, akiknek nem érdekük, nem is céljuk, hogy szép képeket csináljanak. Ha a kép éles, akkor már jó, ha nem, akkor is, csak legyen rajta gz, aminek látszania kell.
Olvastam, hogy egy edüt a japán fotóipar huszonegymillió kompaktkamerát gyárt évente. Jelent-e veszélyt a fényképezés szempontjából ez az óriási fényképezőgép-dömpmg?
— A fotográfiának van egy értékelhető, és egy értékelhetetlen része. Az, hogy nálunk hány millió kompaktkamerát adnak el mindegy, mert a fotográfiában végbement értéktelenedés független ettől. Sakkal nagyobb baj, hogy az alkalmazott fotósok — a természet-, a sajtó-, a reklámfényképészek — és a fotóművészek jelentős része már nem tudja, hogy a saját műfaján. belül mi a jó fénykép! A sajtó, ban régen is tömegtermelés volt, akkor is sok fényképet használtak fel, mégsem kerülhetett be a lapokba olyan kép, amely önmagában nem állta volna meg a helyét. Ma már nincs ilyen igényesség, ha a képen rajta van az a személy, vagy esemény, aminek rajta kell lennie, akkor a képet elfogadják. A magyar fényképészek számos ok miatt — ezek közül csak az egyik az anyagi — nem versenyképesek a nyugatiakkal. A lapoknál bárki eladhatja a képét, ha az valami fontos dologról készült. Régen ez iá bizonyos képesítéshez volt kötve. Hibába van ma már néhány fotós érdekvédelmi szervezet — a Fotó- riporterek Kamarája, a Fotóművészek Szövetsége stb. — ők sem tudják megvédeni tagjaik érdekeit, például egy értékminimum kikötésével.
— Hogyan Jutott idáig a magyar fotográfia? Mindez a képzés hiánya miatt van?
— IS.
— Vagy azért, mert nincs jelentős fotóügynökség?
— Is. Bármire ezt mondom, mert a dolog rendkívül összetett. Az egész magyar kulturális élet „zuhanórepülésben” van, de a, sok rossz fénykép elkészültének az is oka, hogy nincsen fotókritika. Nem csak azért, mert mára mindössze egy fotó szaklap maradt. Azok a fénykép-értékelési normák, amelyek azelőtt érvényesek voltak, mára meghaladottakká váltak. De helyette nincs új esztétika, nincs új művészettörténet, a fotóelmélet
szinte teljesen meghalt. Egy-két ember foglalkozik vele.
— Január elsejétől nem jelenik meg a Fotó című újság. Ennek pusztán pénzügyi okai vannak?
— Szerintem egyáltalán nem, de ebben nem én vagyok a legérin,tettebb. Mindenesetre azzal, hogy a lapot egy tollvonással megszüntették, több mint három évtizedes kulturális kontinuitást szakították meg. Az ott fölhalmozott értékek egy részét meg tudtuk menteni archívumunk számára, de ez az ottani anyagnak csak egy része volt.
— Ezzel Magyarországon egyetlen fotó szaklap maradt, a Fotóművészet.. ·
— Ami ráadásul csak negyedévente jelenik meg. És nem biztos, hogy túlélik ezt az évet: az igényelt másfél millióból ötszázezer forintot kapott az Osváth-alapít- ványtól. ami nagyjából egy és egy- tized számra elég. Ugyanakkor Csehszlovákiában négy, még Romániában is három fotósújság jele. mik meg. Olyan országokban pedig, ahol tényleg adnak valamit a saját kultúrájukra, ott külön lapja van a fotótörténetnek, a fotótechnikának, a népszerű fényképezésnek: rétegnek szóló szaklapok vannak.
— A fotó nagyon népszerű művészeti ág, kiállításokon mindig sok embert lehet látni.
— A fotó, mint médium nagyon fontos és fantasztikus dolog. Bízó-1 nyos szintig könnyen is fogyasztható, amíg a lényegig nem kell eljutni, könnyebben élvezhető, mint egy regény vagy egy zenemű. E mögé a fogyasztói szint mögé kerülni azonban már legalább olyan nehéz, mint a többi művészeti ágban. Elmélyült ismereteket, tudást és kialakult vizuális értékrendszert igényel. Nem beszélve arról, hogy a fotográfiának mindig van egy, a valóságra utaló szála, iránya, ez pedig másfajta megközelítést igényel.
— Hány fotótörténész van Magyarországon?
— Nálunk fotótörténészként egyetlen ember sem kap fizetést, én sem. Még az sem főhivatású, akinek lennie kéne. Mindenkinek van munkahelye, ez szerencsés esetben közel van a fotóhoz, szerencsétlen esetben nem. Emellett időnként honoráriumokért dolgozunk különböző fotótörténeti témákon, Éppen most kaptam egy megbízást a Kárpátalja fotótörténetének feldolgozására: írjak egy tízoldalas elemző tanulmányt és illusztráljam korabeli képekkel, mindezt ezerötszáz forintért. Nem képenként, nem oldalanként, hanem az egészért. Ez egy nagyon szegény lap, ennyi pénzük van egy hónapi munkámra. De azért minősíti a társadalom értékrendjét is: van, aki óránként keres ennyit.
— Egyáltalán: hol van nálunk fotósképzés?
— Az Iparművészeti Főiskolán. Csakhogy ott alkalmazott fotográfusi képzés folyik, ahonnan nem elméleti szakemberek, hanem gyakorló fényképészek kerülnek ki. A Képzőművészeti Főiskolán is van egy fotószakosztály·, de fotótörténészeket nálunk sehol nem képeznek. Erre itthon nem adnak diplomát. Nekem is bölcsészdiplomám van. Más országokban részben egyetemeken tanítják — ez inkább Amerikára jellemző —, máshol speciális tanfolyamok, kiegészítő tantárgyak, nyári workshopok vannak. Azt gondolom, hogy nálunk is lesz ilyen előbb-utóbb, csak eddig még nem intézményesült.
Flesch Bálinttal már nyolcadik éve tartunk továbbképző tanfolyamokat a fotómuzeológusok és restaurátorok számára — a szabad időnkben, a magunk elhatározásából.
— Kinek a pénzén alakult meg az első Magyar Fotográfiai Múzeum?
— Ez az első alapítványi múzeum Magyarországon. Ebbe az alapítványba a Művelődésügyi Minisztérium is csak akkora összeget adott be, mint a többi támogató, és ez nem is baj, Nyugaton sem az állam tartja el a múzeumokat. Az ottani mecenatúra jó példáját kellene itthon is követni, az adóból levonható hozzájárulások, adományok sorsa végig nyomon követhető, az igy befizetett pénz visszaáramoltatható a kultúrába. A Magyar Fotográfiai Alapítvány jelenleg hárommillió- ötszázezer forinttal rendelkezik, ez a múzeum vegetálásához elég. A megnyugtató, folyamatos működéshez még körülbelül hatmillió forint hiányzik. Minden hozzájárulást szívesen veszünk, örömmel fogadunk, az átutalási számlánk száma: 208-25145.
— Érinti-e a múzeum létrejötte a többi hazai fotógyüjtemény sorsát?
— A fotómúzeum nem hatóság lesz, amelyik erőszakkal begyűjti a fényképeket a különböző gyűjteményekből, semmit nem alkar bekebelezni. A törzsanyaga, egy majdnem százezer képből, könyvből, tárgyból és dokumentumból álló gyűjtemény, amit a Magyar Fotóművészek Szövetsége 1958 óta gyűjt. Ez az anyag lehetővé teszi a múzeum megalapítását. Nem attól leszünk országos gyűjtemény, hogy mindenkitől elvesszük az értékesnek tartott képeit, hanem, hogy mindenkinek adunk fotográfiával kapcsolatos segítséget és támogatást.
Bácskai Sándor
1991.06.14 ÉS
