Beke László a ’60-as évek nonkonform értelmiségi nemzedékéhez tartozik: azokhoz, akik nem voltak hajlandók a szocialista egyenöltöny-nyakkendőben járni, és ehhez tartották is magukat egészen a ’80-as évek második feléig. Ekkor viszont, mintha csak parancsra tették volna, sorra öltötték magukra az amerikai és nyugat-európai egyetemi tanárok egyenruháját: alul (esetleg kord) farmer, felül szürke, többnyire halszálkás zakó. A zakó alatt, ha valakinek nagyon a szívéhez nőtt, maradhatott a régi pulóver, így nyakkendőt sem volt muszáj kötni; bár éppenséggel lehetett: csak úgy, lazán – de ehhez már inkább kötött mellény dukált. A jelmezcsere rendszerint az első hosszabb nyugati úthoz: a vendégprofesszori ösztöndíjhoz kötődött. Mit mondjak: Nyugat-Berlinben még Petri Gyuri is fölvette a szürke zakót, ami aztán rajta is maradt. Mi több: 1986-ban New Yorkból hazatérve egy darabig még én is zakót hordtam – pedig sohasem voltam az akadémiai/egyetemi establishment tagja.
Hogy kiket nevezek pulóveres nemzedéknek? A nálam tíz-tizenöt évvel idősebb, 1945 körül született barátaimat, beleértve az egykori egyetemi tanáraimat is. Néhány név, mintegy jelzésszerűen: Szabó Miklós, Kis János, Bence György, Kőszeg Ferenc, Dalos György, Radnóti Sándor, Szörényi László, Horváth Iván, Szegedy-Maszák Mihály, Báron György, Hann Endre, Lányi András, Tamás Gáspár Miklós – és sorolhatnám még. (Csak zárójelben: a nemzedékhez tartozó lányoknál – például Erdélyi Ági, Pécsi Vera vagy Solt Ottilia – nem volt jelmezcsere, mert nem volt szükség rá; ők mindig is egyfajta rafinált, hanyagnak mutatott eleganciával öltözködtek, csinosan.)
Ami Beke Lacit illeti: vele személyesen csak viszonylag későn, valamikor a ’90-es évek derekán ismerkedtem meg, amikor elkezdtem az akkori kortárs Fotóművészettel foglalkozni és magukkal a művészekkel barátkozni. Amikor pedig elkezdtem ennek a művészetnek az előzményeit fölkutatni – melynek eredménye lett aztán a Neoavantgárd tendenciák… c. könyvem –, dokumentumokkal is igazolva láttam, amit a fotós barátaimtól hallottam: Beke László kulcsszerepet játszott a ’70-es és ’80-as évek progresszív Fotóművészete, illetve a képzőművészek fotóhasználata történetében. Mielőtt rögzíteném ennek legfontosabb csomópontjait, térjünk vissza rá: miért is nem ismertük egymást korábban? Hiszen a baráti/ismerősi körünk – legalábbis ami az én idősebb barátaimat illeti – jócskán átfedte egymást.
Voltaképpen egyszerű a válasz: a későbbi ellenzéki barátaimat már azután ismertem meg, hogy velük Beke Laci szorosabb kapcsolatot tartott. Beke részt vett ugyan a korábbi mocorgásokban: a Donáth Péter és Kőszeg Ferenc lakásán tartott házi szemináriumokon (1970–73, 1973–74) és a Marx a negyedik évtizedben körkérdésben (1977), én viszont 1975-ig Szegeden éltem, ráadásul ezzel a – mondjuk így – társadalomtudományos indíttatású ellenzéki társasággal csak 1977 táján kezdtem el megismerkedni, a politikai ellenzékkel párhuzamos művészeti ellenkultúrából pedig – kár lenne ezt utólag szépíteni – igazándiból csak az underground zene érintett meg. A Bibó Emlékkönyv-nek (1980) mindketten szerzői voltunk ugyan, de ehhez meg (legalábbis a szerzők részvételével) nem társultak társasági összejövetelek. Egyszóval: az én utam épp akkor vezetett be e társaság újfajta aktivitásába, amikor Beke Laci útja éppenséggel kifelé vezetett onnan.
De mindez voltaképpen nem fontos. Ennél jóval fontosabb, hogy – mint mondtam – Beke László neve összefonódott azzal, hogy a fotó, miként ez az amerikai és nyugat-európai művészeti szcénában a ’60-as és ’70-es években megtörtént, Magyarországon is bebocsáttassék a művészetek sorába. Pontosabban: hogy ennek a folyamatnak – mely voltaképpen még ma sem zárult le, hiszen a Magyar Képzőművészeti Egyetemen mind a mai napig nincsen fotóművész szak vagy szakirány, és a művészettörténeti tanulmányoknak sem magától értetődő része az egyetemes és a magyar Fotóművészet vagy a fotóelméletek története stb. –, szóval hogy Beke Lászlónak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy ennek a hosszú folyamatnak az első lépései megtörténjenek. Persze, a legelső lépéseket maguk a művészek – akár képző-, akár fotóművészek – tették meg. De Beke László érdeme, hogy ezeket a kezdeti lépéseket intellektuálisan támogatta: egyrészt ellátta a művészeket a vonatkozó, akkoriban nálunk hozzáférhetetlen információkkal, másrészt a szellemi és intézményi tekintélyével a legmesszebb menőkig kiállt e folyamatok mellett. Ő talán nem is tudott róla, de én így utólag már tudom – mert az oral history interjúalanyaim: Szilágyi Lenke, Miltényi Tibor, Drégely Imre és még többen mások is elmondták –, hogy az egyetemi és a TIT-ben tartott előadásaira a ’70-es években szinte zarándokoltak a fiatalok.
Nem akarom hosszúra nyújtani a mesét, úgyhogy nézzük: mi mindennek volt a magyar progresszív Fotóművészet máig velünk élő történetében inspirálója, illetve propagálója Beke László!
– 1972 (?): Szempontok egy Magyar Fotótörténet előmunkálataihoz. Gépirat. A Magyar Fotóművészek Szövetsége fölkérésére.
– 1972 (?): Periodizációs javaslat a Magyar Fotótörténethez. Gépirat. A Magyar Fotóművészek Szövetsége fölkérésére.
– 1972: Miért használ fotókat az A.P.L.C.? FOTÓMŰVÉSZET, 1972/2.
– 1972: Fotó-látás az új magyar művészetben. FOTÓMŰVÉSZET, 1972/3.
– 1972: Bevezetés Major János sírkőfelvételeihez. FOTÓMŰVÉSZET, 1972/4.
– 1973: Jacques-Henri Lartigue. FOTÓMŰVÉSZET, 1973/4.
– 1973: Tošo Dabac és tanítványai. FOTÓMŰVÉSZET, 1973/4.
– 1975: A fekete csíkok. Urbán Tamás kiállítása a Fiatal Művészek Klubjában. FOTÓMŰVÉSZET, 1975/3.
– 1975: Intim exhibicionizmus. Vető János kiállítása a Fiatal Művészek Klubjában. 1975. június 13–26. FOTÓMŰVÉSZET, 1975/4.
– 1976: Hogyan viselkedjünk a fényképezőgép előtt (és hogyan mögötte). FOTÓMŰVÉSZET, 1976/2.
– 1976: Expozíció. Fotó/művészet. Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan. Társrendező: Maurer Dóra. Katalógus-előszó.
– 1977: Photography in Hungary. In: conceptuele fotografie. Technische Hogeshool, Eindhoven, 1977. Katalógusszöveg.
– 1977: Avangard szekvenciák. FOTÓMŰVÉSZET, 1977/1.
– 1977: Az életlenség paradigmái. (Kerekes Gábor fotóiról). FOTÓMŰVÉSZET, 1977/2.
– 1977: German Karginov: Rodcsenko. Corvina Kiadó, Budapest 1975. FOTÓMŰVÉSZET, 1977/3.
– 1977: A fotó a dokumentán. FOTÓMŰVÉSZET, 1977/4.
– 1978: Jovánovics György mint Liza Wiathruck mint képlehallgató a műteremben mint nagy camera obscurában mint lesőfülkében. MOZGÓ VILÁG, 1978/1.
– 1978: Magritte könyve. FOTÓMŰVÉSZET, 1978/1.
– 1979: Montázs – telítettség? Egy könyv apropóján. FOTÓMŰVÉSZET, 1979/1.
– 1979: Károlyi Zsigmond – a jelenlét mint utópia. MOZGÓ VILÁG, 1979/1.
– 1979: /barátaimnak hálával, magamnak miheztartás végett. a környezettől eltekintve/. In: Dokumentum. Veszprém, 1979 március. Katalógusszöveg, vers.
– 1979: Vernissage. Haris László fotóakciója a Szürenon II. kiállítás megnyitóján, 1979. szeptember 15-én.
— 1980 Moholy-Nagy László (1895–1946). In Moholy-Nagy László munkássága. Fotóművészeti Kiskönyvtár, Corvina, Budapest, 5–13.
– 1980: A fotó identitásproblémái. (Módszertani fikcióesszé). In: Dokumentum No. 2. Veszprém, 1980 május. Katalógusszöveg.
– 1980: II. Esztergomi Fotóbiennále, 1980. Katalógus-előszó.
– 1980: A performance és Hajas Tibor. MOZGÓ VILÁG, 1980/10.
– 1980: Megjegyzések a tükör szerepéről a művészetben. ÚJ SYMPOSION, 1980/12.
– 1981: [Mi a Dokumentum?] In: Dokumentum No. 3. Pécs, Paks, Veszprém, 1981. Katalógusszöveg.
– 1981: Atget. FOTÓMŰVÉSZET, 1981/2.
– 1981: Jokesz Antal fényképei. MOZGÓ VILÁG, 1981/7.
– 1982: A negatív posztumusz bosszúja. FOTÓMŰVÉSZET, 1982/2.
– 1982: Francia kiállítás, magyar bosszúságok. FOTÓMŰVÉSZET, 1982/4.
– 1982: [Az idei kiállítók…] In: Dokumentum No. 4. 1982 november. Katalógusszöveg.
– 1983: Önkioldó 1. „Csend”. Katalógus-előszó.
– 1984: Szerencsés János képalkotó stratégiái. FOTÓMŰVÉSZET, 1984/4.
– 1987: „Mi lett volna, ha…”.
– 1989: Hajas Tibor. (Budapest, 1946. 8. 3. – Szeged, 1980. 7. 24.). FOTÓ, 1989/4.
– 1990: A fény képe. FOTÓ, 1990/1.
– 1993: Helyzet-kép. Elméleti szimpozion a progresszív Fotóművészet múltjáról és jelenéről. SZELLEMKÉP, 1993/4.
– 1995: Koncz Csaba – Lőrinczy György – Nagy Zoltán. Hármas kiállítás 1965-ből. Budapest Galéria, 1995. Katalógus-előszó.
– 1998: A progresszív magyar fotó közelmúltja és jelene. FOTÓMŰVÉSZET, 1998/1-2.
Ebből az impozáns – és nyilván korántsem teljes – listából is kitetszik: az 1965 utáni progresszív Fotóművészet és képzőművészeti fotóhasználat történetét egész egyszerűen nem lehet (persze: nem is kell!) Beke László írásainak ismerete nélkül megírni. Ugyanakkor kitetszik belőle az is, hogy sajnos Beke is osztozott a „pulóveres nemzedék” tagjainak sorsában. Arra gondolok, hogy a Kádár–Aczél-rendszer kultúrpolitikája őt is a „tűrt” kategóriába sorolta, így a számára legfontosabb, legkedvesebb témáit igazából nem tudta rendesen, monografikus szinten vagy legalább elmélyült tanulmányok formájában megírni: ezek rendre a szóbeliség vagy az efemer műfajok (recenzió, előszó, kiállítás-megnyitó, újságcikk) kalodájába kényszerültek. Nagy kár, pótolhatatlan intellektuális veszteség – de ezen utólag már nem segíthetünk.
De hogy ne ezzel a negatív felhanggal zárjam e rövid számvetést: mindenkit, akit érdekel a korszak Fotóművészete, arra buzdítok, hogy olvassa el Beke László vonatkozó írásait! Mindegyikükben talál olyan félmondatot-mondatot, gondolatmenetet, melyen érdemes elindulnia. Ezt tapasztalatból mondom.”
