Kincses Károly: Törököt fogtam, nem ereszt…
Hajdanán, – még alig voltam 18 éves-, amikor a Magyar Távirati Iroda Fém utcai épülete előtt lefékezett egy Citroen kacsa, kiszállt belőle egy hosszú hajú ifjonc, akinek az akkoriban (a hetvenes évek elejét írtuk) oly ritka és irigylésre méltó, hobó nyugati autója mellett még egy sokakat irritáló dolga volt. Egy kis szobrocska. Amit nem a Képcsarnok Állami Vállalat valamelyik lerakatában vásárolt, hanem nyerte. De nem a tombola vakszerencséje jóvoltából, ó, nem. Sokkal inkább tehetségének, képi ötletességének és a Család című képének kvalitásainak köszönhetően. 1972-ben a World Press Photo Aranyszem nagydíja sok haragost, irigyet szerzett neki az idősebb fotósok, mi több, hivatali főnökei közül. Mi viszont, hasonszőrű, ámde kevesebb fotós tehetséggel megáldott világosító társai pedig az örök táskacipelő, kazettatöltő, vakuállvány szerepkörünkből láttuk az egyik lehetséges kiutat a Törökében. Kapcsolatunk azóta tart, hol közelebbről, hol távolabbról, de figyelő szemem rajta… Az Aranyszem meg salföldi házának egyik falfülkéjében.
Könnyű lehetett neki, gondolhatnánk, hiszen az apja testvére sem akárki volt. Az a Török Vidor, aki a tévé hőskorszakától operatőrként dolgozott ott. „A nagybátyám (…) ma már legendásnak tekinthető alakja a fényérzékeny szakmának. Rajta keresztül szivárgott be a mi munkás-családunkba a fotográfia. Huszonhét évig a Százados úton, az erdélyi telepen éltem, a művésztelep szomszédságában.” (FotoVideó, 2009. jún) Ebben jottányit sem túloz a Kistörök, igen, a Kistörök, mert a nagybácsi árnyékában rajtmaradt ez a név, hiába már nyugdíjas fotográfus, hiába, hogy a Nagytörök, a Vidor évtizedek óta halott, mégis. Más, aki kívűlről látta és családilag a legkevésbé sem érintett ebben a dologban, sokkal tovább megy, amikor ezt írja: „Először volt Vidor. A legendás ’nagy’ Török, a kiváló operatőr, aki egy futballmeccs kilencven percéből felvett ötöt, és azon rajta volt mind a három gól…Az életműnek már az is része, hogy unokaöccse érdeklődését a fotózás felé fordította. Így teremtődött meg a magyar fotózás egyik legizgalmasabb figurája, a ’kis’ Török….” (A.I.: Törököt fogtunk. A magyar fotóművészet iskolája. Világlap, 1996. április) De ez csak afféle prológ, kicsit korábban kell kezdenie annak, aki valóban Törököt akar fogni.
A Magyar Filmlaborban, ahová érettségi után Vidor nagybácsi hathatós közbenjárására került, Hefelle József adott fényképezőgépet a kezébe. Sokáig a mesterének tartotta őt Török, de aztán útjaik meglehetősen messzire kanyarodtak egymástól. Muszájból katonáskodott, mint annyian, akkoriban, s ez nem múlt el fölötte sem nyomtalanul. Pályájának korai, ironikus, vicces, nosztalgikus korszakában készült fényképein a Magyar Néphadseregben szerzett élményei többször is visszaköszönnek. Erről még szólok majd. Leszerelése után fotográfusi pályája folytatódott.
Aki fotós akar lenni, az MTI-be kell annak menni … dúdolhatnám a közismert népdal átköltött szövegét. Török is így tett, miként oly sokan mások, mint Vető János, Fenyő János, vagy Kincses Károly… mindannyian kábé egyszerre lettünk az MTI Fotó világosítói. Török dolgozott az Illusztrációban és a Mezőgazdasági rovatban is. Pontosabban cipelhette a dögnehéz Linhof Technikákat, Hasselbald-szetteket, a nagy Bronicát a sok kazettával, a tizenöt kilós vakukat, tölthette a magazinokat a töltőzsákban, tarthatta a második vakut az egyes eseményeken. Nem szidom, dehogy szidom ezt az időszakot, nagyon jó iskola volt ez a kezdő, de a fényképezéssel egyszer és mindenkorra beoltott ifjak számára. Még akkor is, ha csak 1100 Ft volt a havi fizetésünk. Ami már akkor is éppen fele volt az alig elégnek. S viszonylag kevés kitörési pontot kínált a hely, az öregek, a státuszos fotóriporterek nagyon féltékenyen őrizték székeiket.Török ebben a helyzetben olyat tett, amit világosító sem addig, sem utána. Kicsit ismétlem a Prológot, de higgyék el, nem tévedésből. De idézzük csak nyugodtan az eddig elhangzottakat, mert ez Török életének, mind a mai napig egyik legmeghatározóbb eseménye volt. 1972-ben a Család című képével robbantott, World Press Photo nagydíjas lett. A kép eldöntötte további sorsát, itt vált véglegessé Török és a fotográfia kapcsolata. Amennyit nyert, annyit látszólag vesztett is, mert az akkori kultúrpolitika nem művészi sikerként, hanem a szocialista családideál elárulásaként értékelte sikerét. Hja kérem, ha az ideológia bedugja az orrát a művészet fazekába, abból jó sosem főhet már. A Család természetesen nem egy, hanem inkább három család tagjaiból ült össze, a szomszéd Géza bácsi a feleségével, akiknek csak annyi lett előzetesen beharangozva, hogy Lacika valami aktfényképezésre készül, de hogy ki fog levetkőzni, az addig a pillanatig rejtve volt, míg be nem libbent anyaszült meztelenül Ibolya, aki a Kárpátiában szerzett ismerőse. A csodálkozó kamasz is a Százados úti lakótelepről került a kép szélére, s marad is ott időtlen időkig. S bár a kép ötlete évekkel korábban megfogalmazódott már Törökben, de erre az éppen adandó alkalomra úgy jöttek össze a szereplők, mintha antropológus válogatta volna őket egymás mellé. Innen már csak a fotós ügyességén múlott, tud-e mit kezdeni az általa előidézett helyzettel. Tudott. Húsz perc alatt lezajlott minden, s attól kezdve, évtizedek óta ez a kép Török legemblematikusabb fotója. „Ez a kép a Százados úton készült, egy nagyon szerény szoba-konyhás házban, egy 500-as reflektorral, kifeszített háttérrel. Mondtam az idősebb házaspárnak, hogy ide majd beül egy meztelen lány. Mindent beállítottam – egy Practisix-szel dolgoztam, és szóltam Ibolyának, aki erre besétált meztelenül és beült közéjük. Eléggé megdöbbent Géza bácsi, de igyekeztem instrukciókkal elterelni a figyelmüket. Tessék ide nézni, te meg arra fordulj… Ellőttem 12 kockát és mindenki boldogan távozott. A felvételek közül az lett a legsikerültebb, amin a lány kinéz a képből. Abban az évben az országos fotókiállításon nagyon jó kritikát kaptam az ÉS-ben Alföldy Jenőtől. Akkor ment ki az MTI-től az első kollekció – nyitás a Nyugat felé – a World Press Photo pályázatra, ahol díjat nyertem vele.” (FotoVideó, 2009. jún.) „A Nemzeti Galériában a World Press’76 kiállítás vendégkönyveit nézegetve…. A bejegyzések fele veled, illetve a két kiállított képeddel foglalkozik. Többnyire felháborodnak, elítélnek, lecikiznek… Egyszerűen nem megy a fejükbe, hogy ott a Százados úton, tudod, ahol mindenki csupa kenyérgyári pék meg asztalos, egy olyan szoba-konyhában – voltál nálunk – valakinek ez a témája. Beírják, hogy ki ez a Török, meg honnan jött és kinek a rokona? … Kinek a rokona vagyok? Hát persze, hogy elsősorban a szüleimé. Apám galvanizáló volt, már nyugdíjas, anyu meg egész életében zöldséges ládákat pakolt. Nem ők utalták ki ezt az Aranyszemet…” (Szervác József: „Helyzeteket élek meg” Mozgó Világ, 1977. 4. sz. 64-71. o) „A díjátadásra ki sem mehettem … az MTI-ben pillanatokon belül megfagyott körülöttem a levegő, ami oda vezetett, hogy kijelentették, nem lehetek náluk fotográfus. Tehetségtelennek tartottak, és azt is mondták, hogy valahonnan loptam az ötletet, a fő indok pedig az volt, hogy a kép nem reprezentálja Magyarországot, mert provokatív, végül kijelentették, hogy a sajtópályára alkalmatlan vagyok. (Bacskai: Fotóművészet) Akik ezt mondták, hol vannak már, de a Család máig hat, nem fakult meg, hanem beérett. Persze már nem elsősorban az ötletet, inkább a korral együtt változó tartalmát, polgárpukkasztó gesztusát tartjuk legfőbb erényének.
A következő évben ismét próbálkozott a WPP-n, megint nyert egy díjat, ezúttal harmadikat a Nincs időnk várni című képével. Utána még csinált néhány hasonló, vicces, ironikus, a konvencióknak fityiszt mutató fotográfiát, de ezek már nem érték el az előző két kép sikerét, s Török is felismerte, hogy erre nem vezet út tovább. „Nagyjából le is álltam ezzel a dologgal, mert beláttam, hogy ez a fajta „poénkodás” nem járható, annyira erős az ötlet, hogy már-már veszélyezteti a kép ikonikusságát. Voltak sikerületlenebb dolgozataim, volt, ami vakvágánynak tűnt, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy minél inkább redukáljam a fotográfia poén részét, hogy minél egyszerűbben, piktogramszerűen fogalmazzam meg. Ezek a képek a Módosulások című könyvemben már letisztultabb ügynek tűnnek.” (Bacskai Sándor: Fotográfiai alkotóműhelyek: Pajta Galéria – Beszélgetés Török Lászlóval. Fotóművészet 1996/5-6. szám, 3. o.) A könyv a JAK Füzetek 4. darabjaként, de mégis a sorban elsőként – mint nem irodalmi, hanem fotográfiai kiadvány – jelent meg 1983-ban. Előszavát Zalán Tibor írta. „A módosuláson keresztülment mindennapi képek a hétköznapi környezetbe visszahelyezve, valóságon túlinak, álomszerűen lebegőnek, szürrealistán asszociatívnak tűnek. Török a valóságot komponálja elsősorban s nem a készített fotót. ,,,Ábrázolás helyett a kifejezést választja. Csak beállításokkal dolgozik…. Török László túlságosan is karakteres művész. Életét egyetlen mániákusan ismételt gesztusra teszi fel, bármilyen témához is nyúl. Valójában ez a gesztus az egyetlen témája. Ugyanazt ragozza az első képétől fogva az utolsóig.” Az akkor igaznak tűnő mondatok máig azok maradtak, s ahogy én ismerem Törököt, ezek már lényegében nem változnak tovább. Időtállóak. Ami manapság, amikor a szavak, mondatok leginkább már a kimondásuk pillanatában devalválódnak, bizony önmagában is nagy kincs.
Leírtam már róla valamelyik lexikon-szócikkben, hogy Török Laci az a fényképész, akinek talán egyetlen képe sem készült kapásból. Nem olyan fotográfus ő, aki mindenhová cipeli magával a fényképezőgépét, s ha meglát valamit, akkor gyorsan lekapja. Nem. Nem érdekli a lefényképezhető, valóságnak nevezett dolog, ami csak úgy történik és a fotós meg jó időben, jó helyen exponál. Török a szó hagyományos értelmében nem krónikás, ebben igazuk volt az őt elbocsátó emtéis potentátoknak. Vagy ha mégis az, akkor legfeljebb arról beszél a képeivel, hogy ő milyen, ő mit gondol, neki miről mi a véleménye, mit hogyan lát. Ha jól belegondolok, lehet, hogy mégiscsak krónikás? John Szarkowsky az egyik írásában két alapvető csoportra osztja a fotográfusokat. Lehet többre is, de ő kettőre. Az egyiket úgy nevezi, az ablakosok, a másikat pedig: a tükrösök. Az ablakosok a fényképezőgépükön keresztül néznek a világra és mutatják meg képeiken, hogy ők mit látnak azon az ablakon át. Ide tartoznak a fotóriporterek, a dokumentarista, a szoció- és egyéb fotósok. Velük ellentétben, a tükrösök számára a valóság csak fikció, mindig az, amit létrehoznak, előállítanak, megteremtenek, ha szabadon akarnám a neves fotótörténészt interpretálni, akkor a megélt valóság helyett a létrehozott képet tekintik a valóságnak. Török ez utóbbiak táborát választotta. A világban való fényképezőgépes szimatolás helyett sokat agyal, még többet beszélget, társalog, részt vesz, ott van, és ha lehet, akkor nem akárkikkel, hanem kora jobbnak tartott költőivel, íróival, és nem akárhol, hanem lehetőleg a Kárpátiában, vagy a Hungáriában, vagy a salföldi Pajtában. Másvilágú, más fogalmi rendszerekben gondolkodó emberekkel cserél eszmét, amiről az egyiknek vers jut az eszébe, a másiknak kép. Ez utóbbi a Török. Előbbi meg mondjuk Szikszai Károly. Aki ezt a verset írta Törökről, Töröknek.
Álom tavaszra T.L.-nak.
Lehunynám szemem.
Nem kéne bámulnom ezt az esőt,
ezt a felmosórongy-szagú éjszakát,
nem kéne reszketni az ablakon kilépő
vers miatt sem.
És nem lépnének be az árulók,
ide a szobába,
nem innának véremből,
ágyamat érintetlenül hagynák,
a poharat asz asztalon,
és nem ugorna emeletnyit a szív sem.
Fehérbotot kezembe, akkora már a sötétség!
Jönnek, a tengert markukba emelők,
a mellükön képzelt fegyvergolyótól sebesültek,
jönnek, zsíros, sámsoni hajukkal,
azt mondják, mi tudunk repülni,
mi tudunk a szabadságról, amiből
egy van, mint a csodálatos
griffből,
jönnek,
elsötétítik ablakomat
lehunynám szemem—
álom kéne erre a tavaszra.
Többedik olvasás után azt gondolom, nem csak értem, de érzem is ezt a verset. Érzem, mennyire azonos képek, képzetek sorjáznak a költő és a fényképész fejében. Hogy gondolhatunk bármit is, lényegében minden a fejben dől el. Hogy a legfontosabb a gondolat, az idea, s ahhoz adekvát kifejezési módot és formát találni már másodlagos feladat. Bár korántsem érdektelen, sőt! Török egész pályája a Családtól az általa gründolt Pajta Galériáig minden pontján, de tényleg, minden képével, tettével megérthető ezzel a kulccsal desifirozva. Mit csinált Szikszai a költő? Megnézte Török addigi képeit. Ehhez hozzáadta azokat a közvetlen élményeit, hogy mikor mire hogyan reagált, miről mit mondott a közös együttléteik során,, s ennek alapján kialakult benne egy kép. Igazi, valóságos belső kép. Ehhez találta meg ezt a szabadvers formát, s tette egymás mögé a szavakat. És lám, kész a vers. És mit csinál Török, a fotográfus? Ahogy a költő, ő is nézelődik, spekulál, gondolkodik, rendez, tervez, szervez, megcsinálja manuálisan mindazt, amit ma egy fotoshoplovag három klikkel elintézne, s ha már minden olyan a valóságban, amilyennek Török fejében összeállt, akkor exponál. Képei klasszikus módon születnek. Megfogannak, mint kósza ideák, agyal rajtuk, forgatja őket a fejében, az ideák gondolatokká, a gondolatok strukturált képekké válnak, ezután kihordja őket, érleli, s ha eljön az ideje, megszüli őket.
Az eddig leírtak után nem csoda, ha halált megvető bátorsággal kijelentem, viszonylag gyakori az irodalmi ihletésű képe, amihez aztán képzőművészeti eszközöket is szívesen alkalmaz. Mondjuk pontosabban, ő az a magyar fotográfus, aki pontosan tudja, hogy a kortárs művészet minden műformája összefügg, hat egymásra, merít a másikból. Ráérzett arra is, hogy nincs annál fontosabb, mint hogy egy művésznek egyedi, mással össze nem téveszthető, elsőre felismerhető művészi nyelvezete legyen. Ezzel nincs is baj, Török már az első képeivel rálelt a saját útjára, s néhány tétova kacskaringó után nyílegyenesen menetel, na ne túlozzunk, megfontoltan poroszkál az útján. És még azt is tudja, mert olvasott, művelt ember, hogy a művészetben az igazi értékek, érdekességek leginkább a határterületeken találhatók, az intermediális szférában, ahol több művészeti ág, kifejezési forma, technikai dolog találkozik, érintkezik. Nos, Török Laci ezt is folyamatosan képes volt működtetni, egész élete során. A peremen levést. Meg az integrálást. A képzőművészeti és fotográfiai kép valamint az irodalom mezsgyéjén növő dolgok keresztezését, mondhatnám művészeti gÉnmanipulációját. Keresgéli a határokat a nagyon konkrét kép (mondjuk az ablak) és a fogalmiság (nevezzük tükörnek) között. Költő mondja, higgyünk hát neki: „Török meggyőződésem szerint lírikus, olyan költő, aki a fotográfia nyelvén fogalmazza meg verseit. Lágy és szomorú költemények ezek, melyekben az egyes szám első személyű alanyiság dominál, az objektívre helyezett szűrőhöz hasonlóan, sajátos, fanyar-édes fényekbe vonva az ábrázolás tárgyát. …Törököt valamennyi munkájában a magány érdekli, illetve a tulajdon magánya vezérli.” (Zalán Tibor: Huszonöt év. Török László gyűjteményes kiállítása elé.)
Életművének, ami negyven átfényképezett év után sem lehet több – hozzávetőleg – párszáz képnél, és azok kétharmadán meztelen nő is van, a Család mellett szerintem az eddig talán legfontosabb szegmense a Bari Károly segítségével, közreműködésével készült Cigányok című sorozata. Aztán innen már a Módosulások Törökje az Idézetek felé tartott, melynek minden képe a magyar irodalom egykor volt és még ma is van alkotóira, azok gondosan kiválasztott műveire reflektál. Itt már Török teljes, rá jellemző fotográfiai arzenálja felvonul. Mi rejtezik a fegyvertárában? Sorolom. Többnyire monokróm fotók kerülnek ki a keze alól, színük többnyire barna vagy kék. Törökös védjegy a kettős, hármas-, vagy bemozdulásos expozíció. A montázstechnika. A meztelen női test gyakori szerepeltetése. A gyakorta alkalmazott leplek, gyűrt hátterek. A kép és a szöveg egy képen való azonos fajsúlyú megjelenése. Hagytam még ki valamit? Talán a fények és az árnyékok hangsúlyos szerepeltetése. Meg az intellektus, mely nemcsak a létrehozás folyamatában, de a befogadás során is hangsúlyos szerephez jut. Kijelenthető, hogy aki csak nézi, az nem érti Török fotóinak döntő hányadát.
Azokkal az írókkal, akik vagy direkten, vagy áttételesen szerepelnek a képein, szinte minddel barátkozott is, így Zalán Tiborral, Szervác Józseffel, Ágh Istvánnal, Balaskó Jenővel, Bella Istvánnal, Döbrentei Kornéllal, Tóth Erzsivel, Bari Károllyal, Szikszai Károllyal, Csajka G. Cipriánnal… Karakteres névsor. Sok megfogott és megemelt söröskrigli és borospohár, számtalan átbeszélt éjszaka, sok-sok vers elolvasása járt velük. És a képek, melyek, ha egy szó, egy gondolat, egy vers elindított Törökben valamit, előbb-utóbb képben megtestesült verssé értek. Inkább utóbb. Mert a legtöbb képén sokat töprengett, vázlatokat írt és rajzolt hozzájuk, válogatott a megfelelőnél is megfelelőbb modellek között, akik testükkel járultak hozzá a kétszeres, szavakban és képekben létrejövő költői gondolat láthatóvá válásához. Újfent Zalán Tibor „…Képeinek két állandó szereplője a meztelen női test és a teret szimbolizáló, megsemmisítő gyűrött drapéria… A művész nem bízik a természet önelrendező elvében. Az ő fotós pillanatai számára nincsenek természetes beállások, mert a jelek, a természeti jelek veszítik el őszinteségüket, pontosabban az önjelentésüket…. Török tehát a másik oldalról indul, az önmagukra redukált jelek felől. Jelet választ. Első és kizárólagos jele a meztelen nő… A fotó megszünteti a környezetet is, a reálisnak tűnő valóság helyet cserél az irreálisnak tűnő konstruált valósággal.” (A lényeg mindig meztelen. Élet és Irodalom, 1982. márc. 19.) Már írtam egy más összefüggésben, kicsit másként, hogy Török nem megörökít az objektívval, hanem inkább ábrázol. Erre legjobb példa a Cigányok című sorozata, ami Bari Károllyal való ismeretségének köszönhető. Elment vele erdélyi és hazai gyűjtőútjaira, ahol Károly a hagyományos cigány kultúra megmaradt emlékeit, lenyomatait jegyezte fel. Török pedig fényképezett, de nem az addig – hasonló helyzetben- készült fotók toposzait használta fel, hanem hagyta magát az erősakaratú, karizmatikus költő által vezetni. Nem dokumentumfotókat készített tehát, hanem a lényegi dolgok felé az elvont ábrázolásmód törökös eszközeivel közelített. Olyan fényképek jelentek meg a Cigányok kiállításban, aztán könyvek, lapok sokaságában, melyek Török nyelvén szóltak a már akkor sem kicsi, de azóta sokszorosára duzzadt problémáról, egy más kultúrájú, más gyökerű nép megmaradásáról és beilleszkedéséről, saját értékeinek vállalásáról, és/vagy az asszimilációról. Az életnagyságú fotók a felvételekben (kép a képben effektus) hasonlóan fontos elemmé váltak, mint a helyszínen beállított hús-vér emberek, de ezek is tovább erősítették a dolog fikciós jellegét. Tovább is van, mondom még. A dokumentumfotósok által előszeretettel használt fekete-fehér felvételektől, vagy a riportfotók színes képeitől eltérve, választott magának egy jellegzetes ciánkék színt, ezzel tovább fokozva szándékát, hogy a monochrom környezettel még jobban elemelje őket a valódi tárgyiasságtól a képtárgy tárgyiasságába, melyben a kék szín metaforikus jelentései mindennél erősebben dominálnak. A művészettörténész szerint: „Török László nagyon karakteres képi világa olyan személyes univerzumként értelmezhető, mely kevés számú ismétlődő motívum rendszerére épül. A különböző irodalmi-költői inspirációkat homogén vízióvá szervezi, mintha ugyanazt a képet fogalmazná már idestova húsz éve. Steril szimbólumai ugyanakkor nem fordíthatók vissza egykönnyen a verbális szférába, ahonnan vétettek. Úgy működnek, ahogy a maga módján a költészet: a gondolatokat, érzelmeket és hangulatokat nem kimondja, hanem a befogadóban teremti meg.” (Miltényi Tibor: Progresszív fotó, Szellemkép Kiadó, Budapest, 1994. 89-90. o.)
Folytathatnám még sokáig, mert Török tarsolyában jócskán lapulnak további megmutatható képek. A Sztereó képpárja, ahol az öregedés folyamata érhető tetten, az Előhívás, mely egy újabb képzőművészeti elemet, a happeninget is beemeli Török eszköztárába, a szakrális képei, a Piéta, a Korpusz, Az utolsó vacsora…. Mind olyan kép, képsorozat, melyeken a későbbi korok nyomozó fotótörténésze megtalálja majd Török jellegzetes, mással össze nem téveszthető ujjlenyomatát.
De a legfontosabb, kis túlzással itt Magyarországon, fotótörténetinek minősíthető tette még hátra van. 1984-ben vett egy parasztházat a Káli-medencében, Salföldön, s ott hét évvel később kialakította, megnyitotta a Pajta Galériát, ahol kiállításokat, akt-workshopokat rendezett Bozsó András, Kocsis Magdi, Keresztes Lajos és mások társaságában. Azóta a ház sok szempontból jelentős helyévé vált a magyar fotográfiának. Próbálom őket sorolni, talán még emlékszem mindenre, hiszen a megnyitás pillanatától ott voltam a fontosabb történéseknél, néha nézőként, néha szereplőként. Ilyen alkalmakkor gyakran hallottam tőle, hogy a legendás, akkoriban egyedülálló, a szakmának létkérdést jelentő Váci utcai Fotóművészeti Galéria csúfos bezárása után csakazértis megnyitotta az első hazai magánkézben lévő kisgalériát. Mindezekkel megkerülhetetlenül fontos szereplőjévé vált a magyar fotográfiai életnek. Azóta talán a legfontosabb, hogy a Pajta Galéria egy Hely lett. Ahol az addigi állami zsűrizéstől, ideológiai megmérettetésektől mentes, felvállaltan műkereskedelmi céllal létrejött kiállítótérben olyan válogatott, kísérleti, experimentális, új stílusú fotográfiák lógtak, melyek addig nem sokszor voltak egy helyen, így koncentráltan láthatók. Török hozzáértését, szemét, jól működő megérzéseit tükrözte és tükrözi a galéria kollekciója, a befogadott művészek névsora. Az első kiállítást 1991-ben Galántai György nyitotta meg, a címe Denver 2. volt.
A hely varázsához természetesen hozzájárult a Káli-medence vonzása, Salföld filingje, a nagyon szépen felújított nádfedeles parasztház, a jól megcsinált pajta, a benne nyitott evő-ivó hely művészeket vonzó- és megtartó ereje is, természetesen a kiállított képeken túl. Most, amikor e sorokat írom, készül éppen arra, hogy az idő előtt elhunyt, tehetséges, ám de ezzel az isteni adománnyal pazarló módon bánó fotós barátjának, alkotótársának, Gábos Kálmánnak alakítson ki egy állandó kiállítást a pajta fölötti szobában. Ez sok piros pont még Török ellenőrzőjébe, nálam. A Pajta Galéria az idők során betagozódott a kulthellyé vált Salföld mindmegannyi látványossága közé, részévé vált az alig félszáz állandó lakossal bíró településnek, különösen, hogy ötvenkét állandó lakosa lett azzal, hogy a nyugdíjassá lett Török házaspár állandó lakhelyéül választotta az addig csak szezonálisan használt helyet. Ezt a kulturális szervező, csoportképző, helyteremtő képességét, mely persze olyan dolgokban is megnyilvánult, mint az Első Alkotócsoport létrehozása és működtetése, a hasonszőrű kortársait bemutató albumok szerkesztése, róluk videofilm készítése, szóval ezeket legalább annyira jelentős dolgoknak tartom, mint hosszasan elemzett fotográfusi életművét. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
