Ha bevallja, ha nem, mindenki jobban szereti az egyutú, könnyen skatulyázható embereket/alkotókat. Az olyan-amilyen, nincs vele sok baj, nem lehet nagyot tévedni, jobb a békesség típusúakat. Aki csak egy kicsit is így gondolja, egyetért ezzel, magára ismer ebben, az ne fogadja el HáPé felkérését, hogy írjon róla valamit. Mert fent nevezett nagyon bonyolult képlet. Bajai amatőrként lett a vízügy hivatalos fotósa, árvizeket, vízműveket fényképezett. Majd a lokális sikerek helyett országos babérokra vágyott, fel is került Budapestre, ami tudvalevőleg maga volt Amerika az érvényesülni vágyó ifjú fotótitánoknak. Vízügyi szakfényképészként meg persze fotóriporter szeretett volna lenni. És lássanak csodát, sikerült neki! Ám HáPé-nek ez sem volt elég, fotóriporterként meg folyamatosan művészkedett. Mikor már minden ráfigyelő elkönyvelte valamilyennek, akkor cserben hagyta az évtizedekig mesterien művelt fekete-fehér fotóanyagokat, hogy színesben nyomja tovább. Amikor meg lehetősége lett, az elsők között szokott át a digitális képkészítésre. Hát – ezekért meg másokért is – ember legyen a talpán, aki kiismeri magát rajta. De mint tudjuk, egy fotómuzeológus nem ismer lehetetlent, hát belepróbál ebbe is.
Ha éjjel, álmomból felverve, megkérdezné két marcona lódenkabátos, mit gondolok HáPé-ről, talán azt válaszolnám szép, szabatos, kerek mondatokban megfogalmazva, hadd egye őket is a frász, hogy szerintem ő az a fajta klasszikus fotóriporter, aki lehetőség szerint mindig fotóriportokban, sorozatokban, fotóesszékben gondolkodik. Nem lennék egészen biztos ezen állításom valóságtartalmában, de a lódenkabátosoknak ilyen kell. Ha mégis, kicsit jobban ragaszkodnék állításom valóságtartalmához, akkor azt is mondhatnám, az utóbbi időkben egyre nyomon követhetőbben kezd elválni fotóriporteri pályája, ahol teszi, amit nagyhatalmú gazdái, a képszerkesztők, redakció-matadorok elvárnak tőle, s alakul, formálódik egy ehhez valamennyire kötődő, de lényegében önálló útja. A magam korrigálására azért beszúrom ide, hogy bizony ezt már jóval korábban is észrevehettük volna, nem okvetlenül kellett ehhez hagyni nyugdíjba menni, vagy csak a nyilvánvalón számítógépes képei láttán ráébredni. Mert most, hogy átnéztem mindent, ami hozzáférhető HáPé pályájának elejéről, látnom kellett, hogy már a kezdetekben is ugyanúgy élt a grafikus fotóeljárásokkal, tónusredukciókkal, szolarizációval, montázstechnikával, labor- és felvételi trükkökkel, manipulációkkal, mint mostanában a számítógéppel átalakított, újraalkotott fotóinál. Bemozdulások, dupla és tripla expozíciók, infravörös nyersanyagok, a vaku adta lehetőségek maximális kihasználása jellemzi azokon a képeken, ahol nem elégszik meg pusztán az általa meglátott pillanat adta hatással. Márpedig alig tudnék ilyet, különösen mostanában. Valahogy a fejébe vette, hogy neki a világ olyannak, amilyen, nem tetszik. Ki érti ezt? Nem akarja pusztán a konkrét, egyedi helyzeteket dokumentálni, ezekkel a belenyúlásokkal, változtatásokkal emeli – vagy próbálja átemelni – az általánosba mindazt, amire egyébként nagyon érzékeny antennái figyelmeztetik. Említettem már futólag, hogy magyar fotográfusok közül az elsők közt vette teljes alkotótársként maga mellé a számítógépet, s tette ezzel könnyebbé, ugyanakkor egyértelműbbé azt a tevékenységét, melynek során a fényképezés eszközeivel a körülötte lévő valóságból egy új, egy általa kreált, teremtett és felügyelt világot formál.
Nincs nagy változás. Fotókat csinált egykoron és most is, fotókat, melyekben néhány motívum, formai és tartalmi elem újra és újra felbukkan. Utak a semmibe, hidak, lépcsők, melyeken sehová sem jutni, ablakok, melyek nem nyílnak, ajtók, amiken nincs átjárás. Grafittik. Emberek, akik ebben a világban élnek…. Ha a két lódenes még bírná cérnával, bizony mondanám tovább. HáPé tipikusan nagyvárosi fényképész, a végleges vagy időleges hontalanság, otthontalanság érdekli, a lakótelep, a város szakadtabb részei, az itt élő emberek, a kubai vendégmunkások jelentették és jelentik témáinak hangsúlyosabb részeit. Véletlennek tehát korántsem nevezhető, hogy úgy jár vissza az újpalotai lakótelepre, mint más az álmai városába, mondjuk, mint én New Yorkba. És mindenekelőtt HáPé-t önmaga érdekli. Nincs a magyar kortárs fotográfiában még alkotó – talán csak az egy Baranyay Andrást és a fiatal Staltert, Miskolczi Emesét leszámítva –, aki ennyiszer jelenne meg saját képein. Kérdés, persze, hogy ez ő maga-e vagy csak egy HáPé-ra nagyon hasonlító maszk, ami mögé könnyedén el lehet bújni. Egy egész életre. Miután nem kérdeztem rá erre nála, HáPé magától nem is hozta ezt szóba, ezért, amit itt, erről olvastak, marad KáKá feltételezése csupán.
Mert ki az, ki állítja: ismeri, kiismerte Horváth Pétert? Ránézésre mosolygós, halk, udvarias, bocsánathogyélek típus, ugyanakkor tetteiben, dolgaiban meglehetősen önfejű, határozott. S az egészet átszínezi egy mindig jelenlevő ironikus, néha cinikus felhang. Nagyon bírom a stílusát, ha találkozunk, ha szóba állunk egymással, akkor a minket hallgatók már kapcsolhatják is be az Enigma-kódfejtőiket, hogy azt értsék, amiről beszélünk, de amit nem mondunk, csak sifrírozunk. S bár életének szinte minden momentumáról van több-kevesebb ismeretem, őt magát mégsem ismerem. Nagyon nem. Feltűnően nem.
Elmentek dolguk végezetlen a lódenkabátosok, de én már csak azért is befejezem. Mondják róla, hogy nem a szenzációhajhászás, hanem a finom hangulatok, a nüansznyi apróságok hiteles megragadása az erőssége. Mondják róla még azt is, hogy a bizonytalanságba, ideiglenességbe szorult emberek méltatlan helyzeteit fényképezi. Meg azt is, hogy halkan fényképez, ami persze nem azt jelenti, hogy különleges, néma Nikonja lenne, hanem csak úgy exponál, ahogy él, kevés feltűnéssel, hőbörgés és kalandos esetek nélkül. Egy bulvárújságíró megvetően fordítaná el a fejét, ha a neve szóba kerülne, neki ő nem téma. Ha ezeket mondják, nyilván igaz is. Meg még sok minden más is.
Munkahelyeinek sem száma, sem megnevezése nem visz közelebb HáPé életének, munkásságának megismeréséhez, bár következtetések megtételéhet esetleg alapot adhat. Gyanítom, hogy mindenkori lakásainak előszobaajtaját magára zárva kezdi igazi életét. Azért az információra netán még éhes közönségnek elmondom, hogy 1963-1972 között a bajai Vízügyi Igazgatóság fényképészeként főleg a műszaki fényképezéssel volt kénytelen foglalkozni, miközben megtanulta a szakma technikai részét. „Kezdő koromban, vízügyi fényképészként úgy éreztem, széklábak faragására kényszerítenek, csak amikor belecsöppentem a sajtófotográfiába, akkor döbbentem rá a dokumentarizmus létjogosultságára. Világéletemben zavart azonban, hogy a valóság olyan mint az életben, s így kezdtem ragasztott fotómontázsokat készíteni.” (Ditzendy Attila: A digitális évezred küszöbén Napi Magyarország, 1999. június 9) Ezzel egy időben lett a Bajai Hírlap munkatársa és az MTI Fotó bajai tudósítója, 1965-től pedig a Kecskeméten megjelenő Petőfi Népét látta el bajai és környékbeli képekkel. Innen szökkent egy nagyot, egyenesen fel a fővárosba. 1972-től hat éven keresztül az MTI munkatársa Budapesten. Jele: TER. Miért nem HáPé, ki tudja? Innen újfent dobbantott egy idő után, és a Magyar Ifjúság fotóriportere lett. Valamiért járt nekem ez a lap akkoriban, s gyakran találkoztam a piszok rossz papíron, csapnivaló nyomdatechnikával előállított lapban olyan HáPé fényképekkel, amiket aztán valami okból kivágtam és mappákba gyűjtöttem. Ó, ha valamelyik komolyabb helyváltoztatásom során ki nem dobtam volna az egészet, most milyen jó szolgálatot tehetne! Később a Képes 7-nél fotózott, kicsit jobb papírra, de ha jól emlékszem, már nem vágtam ki egyetlen képét sem, mint ahogy az Európa, majd a Reform sem vett le a lábamról.
A bajai Duna Fotóklub tagjaként, ennek 1964-es jubileumi kiállításán szerepelt először képeivel a nyilvánosság előtt. Lehetne erről is mondani ezt-azt, jó fotósok termettek ekkor a Sugovica partján. Részt vett a Nagybaracskai Szociófotós táborban is, mely szerintem jelentőségénél, értékénél sokkal-sokkal kisebb ismertségnek örvend. Örvend a fenét. Szóval valaki végre feldolgozhatná az elejétől a végéig, addig, míg még élnek és képesek emlékezni a résztvevők. Ez nemcsak a magyar fotográfiának, de a társadalomtudományoknak, művelődéstörténetnek is fontos forrása lehetne. Jó, jó, nem trendi manapság, sőt, de azért mégis. Tanítójának vallja őt többek között a remek szociófotós, Gyulavári József is. „Még beatzenészként elkezdtem foglalkozni, ismerkedni a fotográfiával, és ehhez a legjobb mester volt segítségemre: Horváth Péter, aki akkor az Alsó-Dunavölgyi Vizügyi Igazgatóságon volt műszaki fotográfus. Tőle tanultam meg mindent, amit ma is tudok a fotográfia szakmai, műveleti, kézműves voltáról. Hál’ Istennek Péter még a kezdeti időben sem befolyásolta témaválasztásomat, így viszonylag rövid időn belül saját elképzelésem és megvalósítani való ideáim támadtak a fényképezésről…” (Ami a Team’76-ról megmaradt az emlékezetemben. (Gyulavári József visszaemlékezései, kézirat)
Fényképészi pályafutásáról HáPé emígyen szóla: „Mivel rosszul láttam, gyermekkoromban kimaradtam egy csomó játékból, amelyekben a többiek benne lehettek. Én csak kívülről figyelhettem őket. Így kialakult egy nézelődő-szemlélődő magatartás…” (D. Magyari Imre: Ál/arcokká vált montázsok. Népszava, 1999. június 7) A hatvanas évek elején, bár fényképezett már, de inkább a ragasztott fotómontázsok jellemezték, önarcképekkel kísérletezett. Nem tudom, milyen sikerrel, talán ha egyet-kettőt láttam közülük, mindenestre a világot nem váltotta meg velük. Aztán, néhány év alatt, ezt kinőtte és jöttek az első nagyon HáPé-s fotók, melyek a beatnemzedék tagjait, kortársait mutatták meglehetős szociográfikus érzékenységgel és kellően sarkosan, keményen, árnyalatok nélkül csak a feketét-fehéret használva, időnként tónusmódosító eljárásokat is alkalmazva. Mondjam, mikor volt ez? Hát persze, hatvannyolcban. Volt valami a levegőben, és ki-ki lehetőségeihez, vérmérsékletéhez, civil kurázsijához képest reagálta le. HáPé ezekkel a képeivel. Bezzeg én csak álltam apámmal az erkélyen és hosszasan bámultuk a leponyvázott katonai vonatokat, áradtak a harckocsik, lövegek Csehszlovákia felé. Félelemhez hasonlító érzésekre emlékszem. Mentségemre legyen mondva, akkor még csak 14 voltam. Ezt tekintsék zárójeles megjegyzésnek. Sorra készültek HáPé máig emblematikus képei, a Miért? a Beat-nemzedék, a Kégli, a Motoroslány, mely, ha ez ugyan érdekel bárkit is, főiskolás koromban albérletről albérletre kísért, mindenhol megvívva az aktuális házinénikkel, hogy az olajnyomatos reprodukció helyére feltűzhessem. Azt sem tudtam, ki az a Horváth Péter, csak beleszerettem ebbe a képébe. Aztán jött egy erősebb szociófotósszerű vonal a munkásságában. Ő csinálta Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott című, akkoriban méltán híres, ismert és sok tízezer példányban kinyomtatott könyvét, de nem ezt szerettük HáPé-ban igazán, hanem az Újpalotai lakótelepről kézzel összeragasztgatott könyvtervét, mellyel a Magyar Fotóművészek Szövetsége könyvpályázatának egyik első díját nyerte. Kárálhatnék most persze megint, hogy hol van már az a fotóművész szövetség, mely negyedév és év képe pályázatokat írt ki, ahol vérremenő presztízsküzdelmek folytak a legjobb fotósok között azért, hogy ki nyeri és jelenik meg a Fotóművészetben, műmelléklet formájában, ahol jobbnál-jobb fotóskönyv tervek készültek és versenyeztek… és végül nem jelentek meg. Kárálhatnék, de mint látják, nem teszem, menjünk HáPé csapásán tovább, még az út felénél sem tartunk. 1975-ben mutatta be a Fészek Klubban a Női munkásszálló című kiállításának képeit. Erős fotók, a magyar szociófotó legjobb hagyományai szerint. Ezt már én is láthattam és hagyott is máig el nem mosódott nyomot némelyik elém tárt fotója bennem. Pár év telt csak el és feltűntek az egymásra fényképezett, elmozdult, az időt is a fotográfia belső terébe gyömöszölő, sűrítő képei. A Duna Galériában voltak ezek a fotói, aztán az országban több helyen is, mert a fotóművész szövetség vándoroltatta a kiállítást, az akkor induló Gödöllői Galériában megrendezhettük mi is. Már 1981-ben (hol volt még komputeres képcsinálás!) ezt írta róla Fáber András: „Fotóin nagy szuggesztivitással ötvöződnek lírai és groteszk elemek…Szétszereli, majd – a fotótechnika sajátos eszközeivel, az életlenség, a bemozdulás, a montázs alkalmazásával – újra összerakja a mindannyiunk által érzékelt mindennapi valóságot (egy-egy utcarészletet, szobabelsőt, emberalakot, arcot, használati tárgyakat), s a motívumok merész egymásra vonatkoztatásával felfedezi a tapasztalható mögött a sejthetőt, a nyilvánvaló dolgok mögött a kétségbe vonhatót, a kézzelfogható mögött a megfoghatatlant, a banális mögött a rendkívülit. Ha szükségesnek tartja, biztos kézzel merít a festészet eszköztárából is, a képein jól megfér egymás mellett a barokk csalóka naturalizmus és a szürrealista képzettársítás.” (Fáber András: Horváth Péter fotói. Duna Galéria Új Tükör 1981. 21. sz. 4. o.) És innen már a mai HáPé nincs is olyan messze, csak kiszínesedett, nem a nagyítógépnél zsonglőrködik, hanem a monitorjai előtt, de abbéli szándéka, hogy a számára túl szimpla valóság több elemét, rétegét egymásra tolja, s ezzel egy térben és időben kevésbé konkrét, de sokkal inkább egyetemes képi szituációt hozzon létre, az megmaradt. És ez jó.
Ez HáPé, aki ezt mondja kellő komolysággal magáról: „Kedvenc motívumaim az utak, amelyek nem visznek sehová, a tárgyak, amelyek már nem használhatók semmire, az ablakok, melyek nem nyílnak sehová. Realista vagyok.”
***
Az írás megjelent az alábbi kötetben:
