Nem volt csodagyerek, de érdekelte a csoda, mondta egy vele készült interjúban. Jó mondat. És néha szólt még hasonlókat. De Stalter nemcsak ezért sajátos figurája a magyar fotós életnek. Önmagát frusztrált gyermekként mutató korai fotósorozatai, később készült polaroid aktjai, testképei, majd szociografikus, sokszor kegyetlen riportjai a sintérekről, a kanálmanufaktúráról, a börtönök lakóiról, s mindezek betetőzéseként a feleségével, Horváth M. Judittal közösen készített Más Világ című könyvük a cigányokról…. nos, ezek a látszólag nagyon különböző témák mind egy ember vállalt és vállalható alkotásai. Kérdezhetnénk, mi jön még ezek után? A Józsefváros, ahol a korábbi nagyon egyéni, belülről felvállalt dokumentarista attitűdöt felváltotta egy megváltoztatott színvilágú, mágikus realizmust sugalló, nagyon szubjektív képalkotási mód. És Józsefváros pandanját megtalálni Németországban, az sem okozott neki gondot. Mindezek egy lezárt, nagy életművé is összeállhattak volna eddigelé, de Stalter Gyuri még csak 57 éves, aktív, tevékeny, feje tele ötletekkel, megvalósítható képcsírákkal. És persze nem csak fotózik. 2003-ban nyitott Horváth M. Judittal egy kávézós, beszélgetős, kiállítós, együttlevős helyet a Zichy Jenő utcában Kópia Kávézó néven, és majd másfél évtizede gründol saját műtermében, a legjobb erőket bevonva egy magán fotósiskolát, az ASA-t. Művészet és mesterség jelszóval, kezdetben Kerekessel, de utóbb már nélküle. Kékkúton meg farmerkodik, és még biztos csinál valamit, de azt most elfelejtettem.
Stalter 1980-ban a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában Manufaktúra címen kitett a közös asztalra egy képsort a kanálkészítőkről. Ami akkoriban meglepő, szociálisan nagyon érzékenyen reagált a körülötte élők, a tágabb világa dolgaira. Nem nevezném ezt sem akkor, sem ma általánosnak. Huszonnégy éves, jó, jó, hát már majdnem felnőtt. De amikor a beszélgetésünkkor elmondta, hogy az egyik erőszakkal feloszlatott apácarend tagjából később Stalter Gyurika mamájává lett hölgy gyermeke az esztergomi ferences gimnázium bentlakójaként már középiskolás korában öregeket és cigányokat fotografált, nos, akkor azt gondoltam, lehet, hogy nincsenek véletlenek. Ahelyett, hogy emlékképeket csinált volna az osztálytársairól, barátnőiről, mint oly sokan mások, engem se kihagyva a felsorolásból, ő a basaharci öregek otthonát, majd az Esztergom melletti cigánytelepet fotózta. A gimnáziumi fotószakkört vezető Lőrinc atya akarva-akaratlan, elindította egy úton, ahonnan mostanáig, egyetlen pillanatig sem lépett félre. Még akkor sem, amikor érettségi után bedolgozó lett a Kéziszövők Szövetkezetében, figuráns a Geodéziai és Térképészeti Vállalatnál, vagy betegszállító az OTKI-ban. Mert ezek a kis kitérők is formálták, szerintem még tovább növelték szociális érzékenységét, megtanították, hogyan lehet nem felülről, hanem belülről fényképezni a nagyon lent lévők marginális életét. A technika, a szakma meg csak úgy mellékesen meglett, mert miközben egy fényképész kisiparosnál dolgozott, mellette elvégezte a Práter utcai fényképész szakmunkásképzőt. Innen kezdve szabadúszóként fényképezett, mígnem egyszer csak, sokévi külsőzés után ott találta magát a kor egyik emblematikus lapjánál. 1978-tól tíz éven keresztül a Magyar Ifjúság fotóriportere volt, a második felében már a fotórovat vezetője. Elindult az útján, fel is gyorsult, annak rendje-módja szerint.
1982-ben mutatta meg az első Tólápán készült fotóit. Ha eddig hihette is valaki, hogy a kanalas anyag kicsúszott valahogy az amúgy mindig vicces, mosolygós fiú fényképezőgépéből, most már biztos lehetett benne, hogy nem volt az véletlen, Stalter ezt komolyan gondolta. Tólápa. Mi az? Alig hiszem, hogy az országban néhány száznál többen tudnák, eszik vagy isszák ezt a dolgot. És akkor ne is beszéljünk a világról. Jöjjön most egy kis ismeretterjesztés, mert sokáig én sem voltam abban a néhány százban! Tólápa egy település, falunak nem mondanám, hiszen a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Ózdtól 32 kilométernyi távolságra lévő helyet 1951-ben köztörvényes bűncselekményekért elítélt rabok építették maguknak, bár nem önszántukból, mert a hét darab emeletes házban 1956-ig fegyenctelep működött. Ezután bányászkolóniává alakították át. Az akkori 103 lakásából az első Stalter-fotók készültekor 46-ban laktak, mindösszesen 145-n, elképesztő életkörülmények között. Nem mondok róla többet, nézzék meg Gyuri képeit, aki 1982 után még többször visszament a helyre, s döbbenten konstatálta, hogy Tólápán megállt az idő. Szinte ugyanazok az emberek lakják ugyanazokat a házakat, ugyanúgy. Egy 1988-as cikk kellően ironikus, ámde írói álnéven publikáló szerzője szerint „Tólápa az állandóságot képviseli ebben a gyorsan változó világban.” (Bodzabán: Tólápán a helyzet változatlan Magyar Ifjúság, 1988. 28. sz.)
Ezt persze még megelőzte Stalternek egy másik korszaka, az, amit először láttam a Mozgó Világ elnevezésű, akkor sok szempontból nagyon fontos, és a nem túl sok zsebpénzemből mindig megvásárolt lapban. Melyik volt ez a korszaka? Hát, nem könnyű meghatározni. Mondjuk rá, önarcképek. Önmagát mindenféle furcsa helyzetekben fényképezte. De mégsem önarcképek a szó klasszikus értelmében, hiszen nem magát, hanem egy élethelyzetet akart megmutatni saját magán keresztül. Nevezzük inkább önlétképnek? Vagy zsáner-önarcképnek? Hiszen különféle helyzetekbe hozta magát, s úgy tette pillanatnyi állapotát a fényképek segítségével el nem múlóvá. Az ekkor készült sorozatok fekete-fehér fotói legtöbbször beszorított, kilátástalan, sötét és didergős képek. József Attila Reménytelenül c verse jut eszembe róluk:
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.
És valószínűleg nem túlzok. Tényleg. P. Szűcs Júlia akkor ezt írta ezekről a képekről, melyek láttán azonnal felvették Staltert a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, ahová akkoriban nem volt könnyű bejutni: „Stalter fiatalembere egy kétéves gyerekhez méltó környezetben létezik. Riadtan összekuporodik egy rácsos ágyban, egyensúlyoz egy mászókán, lendületesen feláll a játszótéri hintán. Mindezt azonban nem azzal a negédes nosztalgizmussal teszi, ahogy a fiatal apák szokták beleélni magukat saját gyermekük és gyermekkoruk elveszett Édenébe és nem is azzal a bambasággal, ahogy az elmebetegek lelik kedvüket a megszokott tárgyaik között. Ez a fiatalember szimbolikusan cselekszik, amikor legkevesebb másfél évtizedet levon az életkorából, és belehelyezkedik a puha kiszolgáltatottság állapotába. E szituáció-ábrázolással ugyanis érzékeltetni akarja önmaga, hivatása és generációja életérzését.” (P. Szűcs Julianna: Frusztráció ’82. Fotó 1983. 3. sz.) Ezt az időszakát egy teljesen rendhagyó akció zárta le, az egyik Andrássy úti bérház belső, zárt udvarában rendezett kiállítást ezekből a képeiből. Miért nem az akkoriban megszokott helyeken, a művelődési házak folyosóján, a fotóklubok falán? Na, önök szerint miért nem? Jut eszembe, beszélek itt zöldségeket. Andrássy út? 1982-t írtunk és a helyszín Budapest, VI. kerület, Népköztársaság útja 18., világítóudvar. Ide volt beszorítva ez a kiállítás, miként az ott lévő képeken Stalter a rácsos mászókába.
Ha ragaszkodunk a bevezetőben felvillantott gondolathoz, hogy milyen sokfelé ágazó, sokműfajú és változatos Stalter fotográfusi életműve, és vagyunk annyira gőgösek, hogy ne higgyük el, amit ő maga mondott nem is olyan régen, miszerint: „Ha majd nagyon öreg leszek és végignézem a képeket, vagy bárki végignézi őket, látni fogja, hogy amit tíz éve csináltam, nem nagyon tér el attól, amit ma csinálok. Hiszen az életem folyamán készült képek is történetet alkotnak, amelynek íve, folyamata van, összefűzi az elejét a végével. Csak éppen fejezetekre van osztva….” (Goldsmann: Képregény FotoVideo 2003. 9. sz. 62-64. o.), Ha az esetleg önhitt szerző ezt netalántán nem fogadná el, s jobban akarná tudni magánál az érintettnél is, akkor most bizony elgondolkodhat. Mert a magát beszorított helyzetben érző, ezt képeivel is kommunikáló szerző egyszer csak elfordította magáról az objektívjét, s folytatta, ahol a gimnáziumban elkezdte. Muray Gábornak azt mondta, a peremvidékek létezésével, fényképezésével kapcsolatban, hogy „nem akartam nem tudni róla, hanem akartam tudni róla. …A drámai, kiélezett, kiszolgáltatott emberi alaphelyzet nem elborzasztotta, hanem inspirálta és inspirálja ma is.” (Muray Gábor: Médiakalendárium 2009. Csoda a hívóban Stalter György portréja ) Mert miközben csinált sok mindent, képszerkesztett egy méltatlanul elfelejtett nagyon színvonalas és a kellőképpen ándergránd fiatalokat célbavevő lapot, a Voltot, meg fényképezett az akkor elég sokra tartott Képes7 magazinszerűség sztárcsapatában, igazán fontosat csak 1990-től lépett, amikor feleségével, aki akkor az Amaro Drom cigány folyóirat főszerkesztője volt, rendszeresen, havonta elmentek egy-egy cigánytelepre, fényképeztek, s az ott készült képek egy része hónapról hónapra megjelent a lapban. Ez tartott vagy öt éven át. Sok ezer felvétel gyűlt össze kettejük archívumában. De ezek a képek egészen különlegesek voltak, nem az odalátogató városi fényképészek összeszorított szájú, jajj, csak észre ne vegyék rajtam mennyire szörnyű, mennyire ijesztő, mennyire felkavaró fotói, nem is hatásvadász zsurnaliszta képek, sőt, nem is a szociófotósok megideologizált irgalmatlanságának hordozói. Ez két érzékeny, nyitott, kíváncsi és sok szempontból ott, abban a környezetben cseppet sem idegen ember fotós hitvallása magáról és a többiekről. Talán így, ebben a sorrendben. Érdekes az is, ahogyan Judit és Gyuri aláírás nélkül is otthagyja szignóját minden képen. Általában meg lehet különböztetni ránézésre is a fotóikat. „Nagyon más azt hiszem az a mód, ahogy a fényképezéshez közelítünk. Valahol mégis ugyanaz, de mégis teljesen más. Ez a képeken meglátszik, tehát a Jutkának a képei olyanok, amilyen ő; olyan nyílt, megszereti, akiket fényképez, és aztán beszélget velük hosszasan, és akkor kontaktust teremt, majd utána fényképez. Nálam inkább úgy szokott történni, hogy megérkezünk egy telepre, és akkor ott jövünk-megyünk és eltelik egy bizonyos idő. Ez a Jutkánál sokkal hosszabb idő, mert ő egyből leragad különböző helyeken és beszélget, kontaktust teremt, én pedig úgy szoktam, hogy elindulok és körbejárok, a téma vizuális lehetőségeit keresem, azután elkezdek fényképezni.” (Szarka Klára: Te is cigány vagy? Találkozás Stalter György és Horváth M. Judit fotográfusokkal. Magyar Hírlap, 1994. aug. 6.) Az ezekből a képekből válogatott, összeállított és 1998-ban megjelent Más Világ című fotóalbum eddig mindkettőjük legnagyobb fotós teljesítménye szerintem. Más világ, más fényképek. Feltehető a kérdés, miért más, no, nem a világ, azt látjuk, hanem mitől más fényképek ezek, mint a sok ezer romákat mutató, cigánytelepeken készült többi fénykép? Nem tudom a saját kérdésemet okosabban megválaszolni, mint hogy ezek olyan fényképei egy általam közelről nem ismert Magyarországnak, amit nem tudnom nem szabad, mást mondani, mint amit itt látok, meg egyenesen bűn lenne. Helyettem voltak ott, helyettem láttak, helyettem fényképeztek, de nekem. Mit mondott egyszer Stalter? „Minden telepen nagyon rossz körülmények között élnek az emberek, nincs munkájuk, szegények, de mégis van valamiféle bensőséges hangulat. Van értékrend, erkölcs, szeretet. Még a legnagyobb nyomorúságban is lehet szépen élni. A képeinken ezt a fajta szépséget is meg akarjuk mutatni. Azt hiszem, elmondhatom, hogy majdnem mindenkit szeretünk, akik a képeinken vannak…A dokumentarista fényképezés egyik fajtájának tekintjük, amit csinálunk, azt is lehetne mondani, hogy szubjektív dokumentarizmus.” (Szarka Klára: Te is cigány vagy? Magyar Hírlap, 1994. i.m.) Aki így gondolkodik, az egészen biztosan más képeket csinál, mint akinek a száját még el nem hagyta ilyen mondat.
És helyettem él, dolgozik a Nyóckerben is, a Józsefvárosban. Aki volt ott, tudja miről (nem) beszélek, aki meg nem … hát az minden külön magyarázat nélkül nézze meg Stalter György 2010-ben megjelent könyvét, Város a városban-t (Town in the City). Nagyon szeret itt élni, mondta, én meg hümmögtem. Hümmögök. Hümmögni fogok. Nem nekem találták ki, annyi biztos. Őszerinte a Józsefváros Budapest legkarakteresebb területe, mint tudjuk, város a városban, Sajátos íze, szaga, hangulata van. Én viszont tartok tőle. Ő élvezi, én sietősebbre fogom a lépteim, ahol ő direkt sétál, nyakában a fényképezőgépe. Én nézek előre, kerülöm a tekinteteket, minél előbb intézem a dolgom, ha történetesen ott van, ő meg lemegy a henteshez, megáll egy kapualjban, szóba elegyedik mindenkivel. Az a véleménye, hogy aki szeret emberek közt élni, az jól tudja itt érezni magát. Nem félni kell, hanem élvezni, mondja, és valószínűleg a maga módján igaza van. Meg nekem is, aki azt mondom, helyettem él ő ott. Helyettem élvezi. Mert miközben nagyon bírom a Józsefvárosról, az ott élőkről készült, különös színvilágú és hangulatú képeit, meg a kiállítását, meg az albumát, szóval mindent onnan, ami az ő közvetítésével érkezik, de nekem a remetelét jön be inkább. Kinek a pap, kinek a papné, mint tudjuk. Kezdetben furcsa volt, a fekete-fehér képei helyett ezeket a nem színhelyes, lejárt, kis érzékenységű diára fotózott, majd a laborban ún. kereszthívással előállított furcsa kékben ragyogó fotóit látnom, de ma már azt gondolom, ez a Stalterreál. „Többéves munkafolyamat eredménye ez a sorozatom, és az általam jól ismert riport-fotográfiát szándékozom megújítani. Sajátos színvilágot használok, amit analóg képmódosító eljárásokkal érek el. Célom, hogy elemelve a szimpla valóságot, egy szubjektív kordokumentum-valóságot hozzak létre.” Ha egy fénykép igazán jó, akkor nem csak dokumentum. Ezt is ő mondta. És én meg elhiszem neki.
***
Az írás megjelent az alábbi kötetben:
