1974-et írunk, KK 20 éves fotóamatőr, amúgy a Magyar Távirati Iroda Illusztrációs Rovatának világosítója havi 1100 forintért, kezében egy Exakta Varex fényképezőgéppel, rajta egy 135 mm-es teleobjektívvel, a Hősök tere felé tart. Átmegy a zöld jelzést követően a zebrán, sorba áll a Műcsarnok bejáratánál, s némi tolongás után bejut élete első igazi fotókiállítására, aminek címe: Korniss Péter: Az eltűnő paraszti életforma nyomában.
Ez a tárlat az akkori magyar fotográfia egyik mérföldkövének tekinthető többféle szempontból is.
Pro primo: Erdélyről akkor beszélni sem nagyon lehetett, nemhogy három teremnyi fotót bemutatni.
Pro secundo: Itt vált mindenki számára láthatóvá, megismerhetővé, követhetővé nálunk egy típus, az igazi, a klasszikus fotóriporter, akinek nem csak fényképezőgépe van, hanem felelősségérzete is, akinek fotóival közlendője van a világ számára, aki újra és újra visszamegy fényképei szülőhelyére, s egyre mélyülő koncentrikus körökben próbál meg eljutni az őt foglalkoztató jelenség lényegéig. Olyan fotóriporter, aki elsősorban nem eseményeket rögzít, nem tudósít az őt érdeklő világról, hanem beszélget velük, életformájának részéve teszi, és amikor fényképez, akkor felelősséget vállal értük, szavakkal, tettekkel és minden elkészült képével.
Korniss alapvetően egy kíváncsi ember, aki nem elégszik meg a dolgok felszínével. Mélyebbre ás, és a láthatón és éppen ezért le is fényképezhetőn keresztül a tudhatót, az érezhetőt örökíti meg. Azóta már termett ilyen fotográfusokat a magyar föld, de Korniss ebben vitathatatlanul az élen járt. Az én utam is kábé itt és ekkor indult a Műcsarnokból, s a sok privatizálást mentendő és magyarázandó, azt gondolom, hogy ez az emlegetett kiállítás nem csak nekem volt fontos és sorsfordító, hanem ezért vagy másért, de rajtam kívül még sokaknak. Korniss Péter pedig itt lett A Kornisspéter, azon kevésszámú magyar fotográfusok egyike, akinek tehetségét kor- és kartársai sem kérdőjelezik meg, akinek fotográfusként először adtak Kossuth-díjat, s akinek szerte a világban is magasan jegyzik munkásságát.
Aki csak az életrajzát szeretné ismertetni, könnyen megoldható feladatot vállalna. Néhány vargabetűtől eltekintve, Korniss életpályája egyenes ívű, viszonylag hosszú és jól áttekinthető szakaszokból épülő, jól mesélhető elemekből álló. Kolozsvári születés, gyermekkor, áttelepülés, Eötvös Gimnázium, ELTE jogi kar, 1956-os forradalomban részvétel, kicsapás, segédmunkás lét, s miután fotós akart lenni, jelentkezett a Budapesti Fényképész Szövetkezetbe. Vassányi Béla jóvoltából vették fel, a riportosztály éjszakai szárítója, képragasztója volt.
De idővel riporter lett. „Az idénymunka éjszakai szárítás volt, iskolai tablóképeket kellett szárítanom, ez ötvennyolc májusában történt. Két hónap után véglegesítettek, mint segédmunkást. A Kálvin téri ragasztó részlegbe kerültem, ott dolgoztam hat hónapig.” (Gera Mihály: Beszélgetés Korniss Péterrel. Fotóművészet, 1978. 4. sz. 3–23. o.) 1959 óta tekinti magát hivatásos fotósnak. Itt a FÉNYSZÖV-ben tanult a már említett Vassányitól, Iczkovits Jenőtől, Szíjjártó Páltól, Pálházi Lajostól.
Ettől kezdve jelentek meg képei. Tánc- és balettfotókkal kezdődött, s a 25. Színház előadásain készített képeivel folytatódott munkássága. És itt álljunk meg egy pillanatra. Az egykor 20 éves KK itt került harmadszor érintés közelbe Kornissal. A második kimaradt, arról csak annyit, hogy a Gödöllői Galériában, melyet később vezetett, az első adandó alkalommal kiállította annak az ominózus műcsarnokbeli kiállításnak egy szűkített, vándorolhatóvá tett változatát. Tartozott ennyivel magának és Kornissnak, a galériabeli közönségről nem is beszélve.
De vissza a 25. Színházhoz, melybe Korniss fotózni, KK meg előadásokat nézni járt. A később utáni még később korában járunk. KK már nem a Gödöllői Galéria, hanem a Magyar Színháztörténeti Múzeum és Intézet fotómuzeológusa. És anyagi lehetősége támadt a gyűjtemény gyarapítására. Nem volt túl gyakori alkalom ez már akkor sem, pedig még hol voltunk mától.
Lehet, hogy vehettem volna három eredeti Jászai Marit, két Kűry Klárát és néhány Blaha Lujzát, de nem, megkerestem és rábeszéltem Korniss Pétert, hogy az akkor már sok éve csak az archívumában rejtező 25. Színházban készített felvételeinek negatívjait adja el. Szerencsére így történt. Azóta több kiállítást ért meg az a válogatott, nagyított anyag, melyből megint csak két dolog látszik pontosan. Az 1970-es években működött színház szereplőinek (Jobba Gabi, Zala Márk, Berek Kati és még néhány társuk) tiszta arca, abbéli hite, hogy egy jobbító, a bajokat feltáró és azon valamiféleképpen segítő dologban vesznek részt a maguk sajátos eszközeivel, jól látszik a fotókon. És tetten érhető a Kornisst is átjáró érzés, aki nem hivatalosan, de mégis csak egyike volt a színház tagjainak, de nem szóval, testtel, mimikával, hanem fényképekkel hitt, gondolkodott, alkotott velük. És már nincs a színház, nincsenek azok a hitek, a színészek, résztvevők közül is sokan halottak már, de Korniss fotói tanúskodnak. Ilyen volt akkor, ez.
Rohanjunk tovább a Korniss Péter élete elnevezésű autópályán. Fotózott a Balett Intézetnek, a Déryné Színháznak, a Pécsi Balettnek, a Bihari Táncegyüttesnek, a Magyar Állami Népi Együttesnek, az amszterdami Nemzetközi Táncszínháznak. 1961-től a Nők Lapja fotóriportere lett 1991-ig, egy apró kitérővel. Néhány heti munkaviszony után a főszerkesztőnek írt névtelen levél nyomán kiderült ellenforradalmi tevékenysége, ezért fegyelmit kapott, kirúgták, s még 1961-ben visszatért a FÉNYSZÖV-höz. Ez után szerzett fényképész szakmunkás bizonyítványt. Másfél év múlva vette vissza a Nők Lapja, ahol ezt követően sok címlapot, belső képriportot, fotóesszét publikált. 1987-től ő lett a képszerkesztő, majd 1990-től még egy évig a Magyar Nők Lapja képszerkesztője is.
Harmincévi munkaviszony után mondott fel. Onnantól pedig ő csak így, egyszerűen, A Kornisspéter. Akinek nem elég a felkérés, a lehetőség, aki csak akkor fényképez, ha erre belső késztetést is érez. Aki addig nem vesz kamerát a kezébe, amíg létre nem jön közte és a lefényképezendő ember, táj, város, helyzet között a számára megfelelő azonosság-, vagy otthonosságérzés, a megegyező amplitúdójú rezgésszám, valamiféle emberi kapcsolat.
Az imént említettem futólag az amszterdami Nemzetközi Táncszínházat. Tizenkilenc évig fotózta előadásaikat, de most nem erről akarok szólni. Hanem A Kornisspéterről. Arról, miként működik, hogyan éli bele magát a fényképezésbe. A módszeréről, ha van ilyen egyáltalán. „Mindig csak embereket szerettem fényképezni. Városok, épületek, műemlékek soha sem vonzottak, mint fényképészt. Amszterdammal sem volt ez másképp – eleinte… Öt év nyolc látogatása során egyetlenegy képet sem készítettem. Fényképezni akkor kezdtem, amikor először úgy éreztem: meg kell őriznem magamnak azt, amihez személyes közöm van. Amihez kötődöm, amire jó visszagondolni… Egyszóval, amikor beleszerettem Amszterdamba…” És ennek a fényképezésnek lett eredménye egy szép album 1987-ből, amelyek egyikébe ezt írta: „Kincses Károlynak, azzal a jókívánsággal, hogy annyi öröme legyen a magyar fotográfiában, mint nekem Amszterdamban…” És akkor eldőlt, Korniss Péter nemcsak a kezdő lökést adta meg pályámhoz, de a továbbiakhoz is meglehetős köze van és lesz.
Kicsit maradjunk még a táncnál, mert ezen keresztül jutott el élete, pályája legmeghatározóbb eleméhez, a múlttá váló világot, a hagyományos paraszti életformát megörökítő képeihez. A táncfotózása kezdetéről beszél. „Az egyik fotós megbetegedett, és Vassányi elküldött fényképezni a Balettintézet vizsgaelőadására. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem értek a tánchoz, addig sportból is csak negyedosztályú röplabdameccseket és hasonlókat fényképeztem. Erre mondta a főnököm: ott is ugrálnak, itt is ugrálnak, menj fiam és fotózd le. Bármilyen hihetetlenül hangzik, így kezdtem táncot fotózni. Ez volt májusban, szeptemberben már egy könyv számára fotóztam a Balettintézet tanulóit. Aztán a Pécsi Balettnek dolgoztam, a róluk készült képeket látta a Bihari Táncegyüttes vezetője, Novák Ferenc. Ő volt az, aki besétált a FÉNYSZÖV-be, és azt az embert kereste, aki a balettos képeket csinálta. Én éppen három hónapos katonai szolgálatomat töltöttem, mondták neki, hogy úgyis csak segédmunkás vagyok, adnának neki egy igazi fotóst. Novák ragaszkodott hozzám, és – ilyeneken múlik az élet – megvárt.
Így kezdtem 1962-ben néptáncot fényképezni, náluk ismerkedtem meg a hagyományos paraszti táncokkal és énekekkel, de még akkor sem tudtam arról, hogy ebből még a való világban is maradt valami. Azt hittem, már csak színpadon létezik… Hatalmas érzelmi sokk volt, amikor Novák Feri elvitt Erdélybe, Székre, 1967 novemberében és pont a szombati táncházba estünk be. Elképesztő élmény volt, olyan, mintha egy időgép 150 évet visszarepített volna a múltba: két olajlámpa pislákolt egy kis gerendás szobában, a fal mellett ültek a lányok fekete kendőkben, a párok pörögtek, röpültek a pántlikák, a szalmakalapok, a zenészek egy lócán álltak és húzták a zenét. Az egész akkora élmény volt, hogy utána éjjel nem tudtam aludni. Azt éreztem, hogy ha valamire, akkor erre való a fényképezőgép, hogy ezt megörökítse. Látható volt, csak idő kérdése, mikor váltja le ezt a világot egy városiasabb kultúra, és azt is éreztem, hogy erről hírt kell adni.
Olyannyira nem volt ismert ennek a létezése, hogy visszatértemkor, ahogy beküldtem a képeket egy pályázatra, azt mondták: nagyon szép ez a sorozat az Állami Népi Együttesről. Mondtam, hogy ez nem színpad, ők tényleg így élnek!” (Beke Dániel „Akkor érzem jól magam, ha elfogadnak”- interjú Korniss Péter fotóművésszel 2009. június 12. (http://pixinfo.com/cikkek/interju_korniss_peter) És akkor már megint csak ott tartunk, ahol ennek az írásnak az elején. KK urbánus, falun sosem járt szépreményű fiatalembert elvarázsolják Korniss Péter itt készült és ott bemutatott képei. Ez egy nagy találkozás volt. Szék, az akkor még élő, eleven hagyomány és Korniss Péter tálentuma. Innentől már csak csinálni kellett.
És Korniss fényképezett is rendületlen. Az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes évek Erdélyét, azon belül is a Mezőséget, Kalotaszeget és Máramarost ismertette meg nézőivel. Ekkoriban még szinte érintetlen hagyományú és életmódú volt ez a világ. Évszázados viseletek, megmaradt, élő szokások, szinte érintetlenül gyönyörű tájak, tiszta, szép, nyílt arcok. Ezt fényképezte Korniss. Ez a világ azóta eltűnt, csak az ő fényképein, albumaiban létezik jobbára. Ha valaha is volt értelme ennek a közhelyszerű mondásnak, hogy „az utolsó órában” talált egymásra ez a hagyományos paraszti világ és Korniss Péter fényképezőgépe, akkor itt sokszorosan igaz.
És egyszer csak azt vette észre a fotográfus, hogy azt és úgy, ahogy eddig tette, valamiért már nem lehet folytatni. Emlékszem arra a kicsi zavarodottságra, elbizonytalanodásra, mely fokozatosan elfogta, beszélgettünk is már akkoriban ezekről. „Bár továbbra is gyakran jártam Erdélybe, ritkán fényképeztem. Úgy éreztem, csak ismétlődnek a képek, amelyek már bennem – és a fotópapíron is – rögződtek. Nem tudtam új gondolatokat, új érzéseket előhívni magamból. Úgy tűnt, befejeztem, amire vállalkoztam.” (Korniss Péter: Leltár. Erdélyi képek 1967-1998 49. o.) Abbamaradt – én azt hittem örökre, de szerencsére tévedtem – az Erdélyben megkezdett évtizedes munka.
Belevágott egy másik projektbe. Kornisst ismerve, ugye nem lepődnek meg, ha azt mondom, ez is egy évtizeden keresztül tartott. Tíz évig követte egy Tiszaeszlárról a fővárosba ingázó munkás életét, s így született meg A vendégmunkás című sorozata, kiállítása, könyve. A falusi kultúrából a fekete vonatokon hetente egyszer a városi környezetbe érkező, itt a legnehezebb fizikai munkákat végző Skarbit András mindennapjait ábrázolta életközelből, a legintimebb pillanatoknak is részeseként úgy, hogy sosem lett intimpista, sosem lett szenzációhajhász bulvárfényképész, úgy, hogy egy ember életén keresztül egy réteg, sok ezer ember életét tudta művészi módon dokumentálni. A vendégmunkás jelentősége éppen ebben áll, az egyén sorsán keresztül egy sokkal átfogóbb, általánosabb, sokakra érvényes sorsot tudott megmutatni a klasszikus, fekete-fehér fényképezés eszközeivel. „Akkoriban fejeztem be Múlt idő című könyvemet, s ezzel azt a hosszú időszakot, melyet az eltűnő paraszti világ fényképezésével töltöttem.
A folytatás gondolata magától adódott: azoknak a sorsa, akik kiszakadtak a mezőgazdaságból, a városban kényszerültek munkát vállalni, közben családjuk otthon maradt a faluban. Ezért érdekelt már régóta az ingázók élete. Jártam a munkásszállókat, kerestem a kapcsolatokat, s néha fényképeztem is. S ezért szálltam fel azon a bizonyos pénteki napon a Budapest-Nyíregyháza személyvonatra is, amelyen – szerencsémre – a tiszaeszlári kubikusok is utaztak. Rögtön úgy éreztem, őket kerestem.” (Korniss Péter előszava A vendégmunkás könyvben 5. o.) A könyv képei 1978 szeptemberétől 1986. január 1-ig, nyugdíjba vonulásáig követték Skarbit András és családja életét. De Korniss Péter kapcsolata folytatódott a családdal akkor is, amikor már készen volt a kiállítás, készen volt a könyv, amikor már semmi külső dolog nem motiválta, csak az évtizedes baráti, emberi viszony. Folytatódott. És ugye az is természetes volt, hogy 1991-ben, A vendégmunkás müncheni kiállítására együtt mentek Skarbit Andrással. Hát igen, ez az, erről próbáltam Korniss kapcsán beszélni.
A kilencvenes évek második felében megtalálta a megváltozott világhoz, a változóban lévő emberekhez adekvát stílust. Ehhez az kellett, hogy Korniss is változzon. Hagyományos fotóriporteri stílusát, a spontán módon, beavatkozás nélküli képalkotást kiegészítette a személyeket saját környezetükben beállító, bevilágított, kicsit a műtermi felvételekre hajazó fényképezési móddal.
Visszament, hogy így, új szemmel, új eszközökkel dokumentálja tovább azt a változást, mely zajlott és zajlik az elzártságából a tévé, internet, más tömegkommunikációs eszközök által megállíthatatlanul globalizálódó Erdélyben. A közösségek felbomló félben, a népviselet mellett, azzal keveredve, vagy helyébe lépve, megjelentek a kínai trikók, ruhák, a csikótűzhely mellett szól a tévé a konyhában, a családi ereklyék közé Michael Jackson poszter applikálva, a széki verandán ülő pár fölött már ott a parabolaantenna tányérja.
Tetszik, nem tetszik, ez a világ rendje, mondja Korniss Péter, anélkül, hogy bármiféle ítéletet alkotna. Nem az ő dolga. Ő ezt is megörökítette. Mert ez az ő dolga. A képek, az elmúló világ és a változó világ dokumentumai a Leltár. Erdélyi képek 1967-1998 könyvében jelentek meg. És itt olvasható ez is: „Sohasem akartam tárgyszerű leltárt készíteni. Munkámat nem tartottam a néprajz kisegítő eszközének. Nem érdekeltek az aprólékos részletek, s nem akartam tudományos alapossággal mindent feltérképezni. Úgy gondoltam, a tárgyakat a múzeumok polcain, a viseletet vitrinben, a zenét és az éneket hangszalagon, a táncot pedig színpadon lehet megőrizni. A fotográfia ajándéka, hogy megörökíthetjük a legtünékenyebbet is: az embert – abban a világban, amelyet maga teremtett és éltetett.” (157. o.) Mert az ember és az őt körülvevő világ együtt teszik ki azt a nagyon bonyolult szövedéket, melyet mindennapi kultúrának nevezünk, s mely jól látható módon körülvesz és meghatároz mindannyiunkat, éljünk Patagóniában vagy Torockón, városban vagy falun, vagy akár egy magányos kunyhóban az erdők mélyén. És ha valaki érvényeset akar mondani magunkról, akkor ennek a kultúrának a látható részeit kell lefényképezni. Mert ami látható, az le is fényképezhető.
A Kornisspéter ezt teszi mind a mai napig. És nem csak a magyarokat állítja gépe elé, hanem a környező népekhez tartozókat is, megfelelve a bartóki gondolatnak, miszerint fontosabb mindaz, ami összeköt, mint a különbözőség, ami elválaszt. Ennek megfelelően összegző nagy kötete, a Kötődés képeinek színtere Erdélyen kívül Magyarország, Moldva, Gyimes, Felvidék, a Vajdaság.
Robert Capának, a legendás fotográfusnak volt a mondása: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához. Magam számára ezt így módosítottam: ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel az emberhez – írta ars poeticaként Korniss Péter. És nem csak mondta, csinálja is.
***
Az írás megjelent az alábbi kötetben:
