Kicsoda ez a Bánkuti András? Soroljam? Fotóriporter. Képszerkesztő. Fotórovat vezető. Két fotós szakmai lap főszerkesztője. Fotós és újságírói szakmai szervezetek elnöke, titkára. Tanár. Kurátor. Műgyűjtő. Két lány apja. A barátom.
Ha nem írnék többet, egyetlen mondatot sem, tán ez is elég lenne. Másoknak feleennyi sem jut mindebből. De ha gondolják, az utolsó kettő kivételével a többit részletesebben is kifejtem.
Muzeológusként megszoktam, hogy az ember a kijelentéseit, állításait minden esetben bizonyítani köteles. Kivételt nem ismerek, tehát most majd nekem is feladatom lesz ez. Életrajzából nyilván kiderül, hogy fotóriporterként elég sokra vitte, ha az összes kitüntetését kitűzné a mellére, zakója hasonlítana egy szovjet tábornok ünnepi egyenruhájához. Csak néhányat mondok: a Sajtófotó Nemzetközi Nagymestere 1983 óta. Nyolc évvel később az Interpress Foto pályázatán, és a budapesti Fotó Világkiállításon nagydíjas. 1993-ban Balogh Rudolf-díjat, valamint Pulitzer-emlékdíjat kapott, a Magyar Sajtófotó pályázat több díjának is tulajdonosa. Három évtizedes fotós pályafutása során megörökített eddig szinte mindent, a színházi és táncfotótól a moszkvai puccsig, a bőrfejűektől a Mátyás téri prostituáltakig. És még nem hagyta abba, tehát mondhatni, mindent lefényképez és lefényképezett, amit lehetett, s néhány olyat is, amit nem. Képei a jobb hazai és a külföldi lapokban jelentek meg, például az Új Tükörben, a Magyar Szemlében, az akkor még nem ilyen Magyar Hírlapban, a Reformban, a HVG-ben, a The New York Timesban, a The Guardian-ban, de dolgozott az amerikai Black Star fotóügynökségnek is az 1990-es évek elején.
Rendelkezik valamilyen képességgel, amivel mi többiek nem. Ő oda vágyik a fényképezőgépével, ahonnan szinte mindenki más inkább csak menekülne. Nem törődik nagyon a komforttal, a létbiztonsággal, megy, ha mehet. Hogy ez valójában mit jelent, kérdezzék meg a feleségét. Én már megtettem. Bánkuti pedig így meséli el az egyik történetét: „Engem ma is az úgynevezett fejlődő – valójában persze, éppen hogy fejletlen – országok érdekelnek legjobban. Ezek pedig nem a közbiztonságukról híresek. A legizgalmasabb emlékem Moldáviához fűződik. Függetlenné váltak ugyan, de az ottani orosz lakosság nem akart Romániához tartozni, és a tiltakozásuk meglehetősen parázs hangulatban zajlott. Akkoriban, 1992-ben a Köztársaság hetilapnál dolgoztam, szerettem volna nekik riportot készíteni a Dnyeszter-menti országról. Elutaztam, örömmel fogadtak, egy ukrán tévéoperatőr társaságában kocsiba szálltunk, és katonai kísérettel elindultunk a harcok színhelyére. Menet közben észrevettem az út mentén egy érdekes szobrot: egy orosz pionírt testesített meg, kezében békegalambbal, viszont a fejére egy rohamsisakot húzott – nyilván viccből – valaki. Átvillant az agyamon, hogy ez voltaképpen tökéletesen kifejezi az állapotokat. Megállítottam az autót, de abban a pillanatban, amikor kiszálltunk, golyózápor zúdult ránk, méghozzá egy légvédelmi géppuska ontotta a tüzet. A sofőrnek azonnal eltalálták a lábát, körülöttünk fütyültek a lövedékek. Elég rémisztő érzés fogott el, életemben először voltam eleven célpont. Viszonylagos szerencsénkre a szobor egy kis dombon állt, berohantunk mögé, így legalább fedezéket leltünk. A sofőrt sikerült magunkkal vonszolnunk, ám az autónkat szitává lyuggatták a lövöldöző moldáviai románok. Jó órán át dekkoltunk ott, amikor végre az oroszok meghallották a fegyverropogást, és egy páncélozott járművet küldtek értünk, majd némi golyóváltások után kimentettek bennünket. Ez volt a legkeményebb helyzet, amibe belekeveredtem.” Markovics Ferenc: Legyen más és több… Beszélgetés Bánkuti Andrással (Fotóművészet, 2004. 1-2. 18-32. o.)
Több könyve, és még több kiállítása tanúsítja, hogy fotói megérdemelték az odafigyelést. Kézbe lehet venni a Szélső értékek 2003-as kötetét, vagy a három évvel később kiadott Emberek a szovjet és orosz világban címűeket. Több száz fekete-fehér és színes fotó sorakozik bennük. A bizonyítási eljárásnak immáron részemről vége, de ha esetleg jobban hinnének Gera Mihálynak, ő ezt írta róla: „Bánkuti Andrásnak remek érzéke van ahhoz, hogy az egyszeri esemény lényegét megragadva, általánosan érvényes jelképet alkosson. Fotóriporteri magatartására jellemző, hogy ezt mindig tiszta eszközökkel teszi, magyarán, sohasem ő teremti a helyzetet, hanem csak meglátja és kiemeli. Ebben segíti felkészültsége és tájékozottsága, az esetek többségében tisztában van az összefüggésekkel, az eseménynek az adott pillanaton túlmutató súlyával, erre összpontosít, ezt akarja a felvételen megörökíteni.” (Böngészde Fotó Videó 2003. 9. sz. 20. o.) Gondoljanak csak a Kádár temetését a magasból megörökítő képére, amin egy Kádárszerű, idős férfi kémleli aggódva a távoli jövőt. Érzett valamit, amit mi már tudunk. Bächer Iván szerint: „Bánkuti, mint napifotós, ott volt az elmúlt két évtizedben mindenütt, ahol valami vagy valaki széthullott, szétvált, egyesült, kimúlt, föltámadott, utolsót rúgott, eltemettetett.” (Napifotós. Népszabadság, 2003. nov. 15.) Trencsényi pedig ezt írta róla: „Bánkuti nagyon érti ezt a világot (A Szu-t és Oroszországot KK) és nemcsak annak okán, hogy anyai ágon erős köze van hozzá, hanem azért is, mert gyakran megfordult arrafelé –félszázszor biztos volt már a volt Szovjetunió különböző területein. Moldáviából lőttek rá géppuskával, Moszkvában megkóstolta a szegények kenyerét, fotózott olajbányászok között, fényképezett börtönben, sztriptíz bárban, bolhapiacon, szépségversenyen, földrengés sújtotta területen és politikai zavargásokon.… A kötet bevezetőjében Tatyjana Tolsztaja, a mai orosz próza figyelemre méltó képviselője azt írja: ’Semmi érdekesebbet, paradoxabbat, ellentmondásosabbat, mint az orosz ember, nem ismerek. Oroszország egy hatalmas bolondokháza… az orosz világmindenségben nincsen logika, az ajtók nem kulcsra, hanem varázsigére nyílnak, a lépcsők csak rajzolva vannak, a labirintusok sémáját figyelmeztetés nélkül megváltoztatják. Oroszország legjobb útikönyve egy olyan bedekker lenne, amit Escher illusztrálna, az útjelzéseket pedig Kafka, Beckett és Ionesco állítaná össze.” (Rajzolt lépcsőkön. Népszabadság, 2007. június 18.) Ez, az olvasva túlzónak és bombasztikusnak tűnő megfogalmazás Bánkuti képein valósággá válik, néha elborzadunk, máskor szégyentelenül röhögünk, máskor meg… Kinek mihez van gusztuskája. Az Alkony című képe klasszikussá vált, a KGB székházról leereszkedő gigantikus Lenin fej valóban ionescoi abszurd, hasonlóan a volt Gulagot felkereső túlélők találkozását egykori árnyalakokkal. Hátborzongató, miként a földrengést egyedüliként túlélő sokember nagyságú Leninszobor, vagy a Gorbacsov képére játékpisztolyt fogó, de az igazit is szemrebbenés nélkül használni képes kissrác fotója.
Még valamiről nem beszéltem. 1979-től hetente egyszer vagy többször autóba ült és meg sem állt Győrig, hogy a balett-társulat életéről készítsen fotográfiákat. Sikerült lefényképeznie a táncosokat, kimerülten, izzadtan, boldogan és szomorúan, az előadás előtt és után, nagyritkán közben is. Ma már ezt mindenki megpróbálja, de tekintsenek vissza a mondat elején álló évszámra. „Igen, hetvenkilenc óta ,,járunk együtt”. Akkortájt alakultak meg, rengeteg fotós rohanta le őket, élükön Kornissal és Fénerrel. Kaptam jegyet egyik előadásukra, s bár divatdolognak éreztem a nagy felhajtást körülöttük, elmentem megnézni, és nagyon megfogott az élmény. Elkezdtem megkörnyékezni őket, s közben rettegtem, hogy – látva a tömérdek, megjelent képriportot – nem tudok újat, mást mondani róluk. Ezért inkább próbákat fotóztam, ami persze kétszeresen nehéz, hiszen egyrészt ezek a szituációk nincsenek bevilágítva, másfelől ez egy hallatlanul intim világ, ahová idegent nem szívesen engednek behatolni. Egy darab nehezen születik meg, rossz mozdulatok javítása után, fáradságosan, sok-sok ingerült vita végén – és akkor még ott akar lenni egy szájtáti idegen is? Lassanként elviselték, hogy ott lábatlankodok, eleinte még fényképezőgépet sem vittem, ismerkedtem velük. Később fotózni kezdtem, s legközelebb már képeket vittem és szét is ajándékoztam a rajtuk szereplőknek. Mindinkább befogadtak, s végül már sok olyan szituációban velük lehettem, ahová aligha léphetett volna be más fotós.” Markovics Ferenc: Legyen más és több… Beszélgetés Bánkuti Andrással (Fotóművészet, 2004. 1-2. 18-32. o.) A képeket bárki megtekintheti, aki fellapozza a Győri Balett címen 1999-ben megjelent albumát. Nézze meg Ladányi Andrea vagy az egykori alapító portréját.
Menjünk tovább. Megszállott gyűjtő. Most nem részletezem római fibuláit, mécseseit, terrakotta fejeit, cserepeit, obulusait és más, számomra eddig csupán múzeumokban létező tárgyakat, mert ezek nem tartoznak szorosan ide. Bár egy rövid morfondírozást talán megérne, hogy a fontos pillanatok után izgatottan rohangáló fotóriporter ugyan miért vonzódik ennyire a másfél-kétezer éves tárgyakhoz… De ennek megfejtését másra bízom. Ám tudatom, hogy legalább három szobányi fotográfiával foglalkozó könyve, és korabeli újságja is van. Hogy szekrényeiben, polcain és egyebütt többtucat régi fényképezőgépet tart. De, hogy falain, könyvespolcain, virágcserepeknek támasztva és más, egyébként műtárgyvédelmileg számomra elborzasztó helyen dagerrotípiáktól a fotóporcelánig, eredeti Nadar fényképtől Liszt Ferenc eddig ismeretlen fotójáig még mi minden rejtezik, azt szerintem senki, legfőképpen ő nem tudja. Ezért aztán minden látogatásom náluk felér egy fotótörténeti szemináriummal. Ezeknek bizonyításához nem kell egyéb, mint egy érvényes beutazási engedély Budaörsre, a Bor utca körzetébe, s aztán lehet bólogatni, nem túlzott az igazmondására oly kényes tanulmányíró. Még egy. Nem irigy. Bármikor kölcsönad, megmutat, leközöl a gyűjteményéből bármit, vannak rajtam kívül más cimborái is, akiknek észben tartja gyűjtési területüket, s ha olyat lát, inkább nekünk veszi meg, nem magának. Nem ritkán fordult elő a múltban, hogy megcsördült a telefonom, Bánkuti hívott Teheránból, Tallinból, Moszkvából és már elfelejtettem honnan, hogy itt áll egy ilyen vagy olyan fénykép, fotós tárgy előtt, és mi az, és megéri-e? Ja és még egy, de aztán tényleg abbahagyom. Én még embert így alkudni, mint őt, nem láttam, Gyakran mentünk együtt az Ecserire, más piacokra, akár még Párizsban is, s ha valami megtetszett neki, azt biztos megszerezte, És sohasem annyiért, amennyiért az eladó felkínálta. Én meg csak álltam ott, néha szerepet osztott nekem is, mint szakértőnek, akkor bólintottam, vagy ráztam a fejem, de a karmester az Bánkuti volt, minden esetben.
De ez nem elég Bánkutinak, mindezeken felül még aktív szerepet játszik a fotográfiai közéletben is. És nemcsak ma. KISZ vezetőként nem mozgalmi nótákat énekelgetett a tölgyfák alatt, hanem barátjával akkor még csak Kiss és nem Kuntler Árpival egy újságot próbáltak meg összegründolni, olyat, ami akkor még nem volt, és azóta sem, hiszen csak egy próbaszám bírt belőle megjelenni. Közlök egy részletet a tervből, a szinopszisból: „Egy 70-80 százalékban képre építő, heti magazin makettjét szeretnénk megvalósítani. A mai hazai sajtóstruktúrából ugyanis hiányzik a képre építő, azt jó értelemben használó, a képet tisztelő, szerető orgánum, mely tipográfiájában modern tördelési elveket szem előtt tartva, gyorsan és művészi igénnyel tájékoztatná az olvasót a legfrissebb eseményekről.… A lap alapszerkezetét elsősorban a mobilitás jellemezné.… Munkánkat a KISZ KB kulturális osztályának anyagi és erkölcsi támogatásával végeztük.” (Bánkuti András-Kiss Árpád: Részlet a Fiatal Fotóművészek Stúdiójának egyik szinopszisából Képvilág, 1985. 1. sz. Makett, próbaszám, a KISZ KB által szervezett 1985. júniusi Fiatal Művészek Fesztiváljára készült) Az egyetlen megjelent lapszámot még őrzöm, kérésre bárkinek megmutatom.
Azóta is számtalan tisztségének próbál megfelelni: miközben tizenöt éven keresztül vezette páratlan felelősségérzettel a HVG fotórovatát, egy általa szervezett, mozgatott, kiemelkedően jó fotós csapatot, azonközben főszerkesztője a mai napig a Fotóriporter című lapnak. Ez hagyján, de mindezeken túl, még a Mai Manó Ház egyik alapítója, rekonstrukciójának legfontosabb szervezője a kezdetektől mindmáig Kolta Magdolnával és velem. Ez immáron másfél évtizednyi idő. Továbbá a szakma legfontosabb flottafelvonulásának számító magyar sajtófotó kiállítások, és a mindig megjelenő sajtófotó évkönyv mozgatója is jó régen. Aki nem hiszi, tekintsen ide a polcomra, majd fél métert foglal el belőle Az év fotója feliratú könyvsorozat, gerincükön az évszám, 1992, 1993, 1994 … és így tovább 2010-ig, meg egy Visszapillantás is. Sokfajta zsűri, döntéshozó szerv és elnökségek mellett még a Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti Kuratóriumának is tagja volt 1994-98 között, éppen az indulás éveiben, amikor még hittel, reménnyel vágtunk neki ennek a felelősségteljes feladatnak, megteremteni a magyar fotográfia anyagi és infrastrukturális bázisát… Erről nem írnék most többet. A lényeg úgy is az, hogy Bánkuti olyan sajtófotós, aki szerepének határait saját munkájánál tágabban vonja meg, és mindig az egész fotográfiai szakma ügyét tartja szem előtt. Ja, és még egy lényeges dolgot elfelejtettem. Mindezeket, a Fotóriporter főszerkesztőségét, a Mai Manó Házért végzett dolgait, egy időben a ház ügyvezető igazgatását, a sajtófotó kiállítások és a Sajtófotó Évkönyvek körüli nem csekély hercehurcát ingyen, egyetlen fillér fizetés, költségtérítés nélkül végezte és végzi. És mindezek ellenére nem bolond, nem élhetetlen, csak jó értelemben ügyszerető és megszállott. Ezért a barátom.
