Régóta érik bennem ez a téma.Kell e az elismerés mint fotós? Szükségem van e rá érdekel e egyáltalán? Nehéz lenne példaképet választanom de azt hiszem valahol Tichý és Bresson közé tenném a megfelelő embert….Napi szinten kapom az értesítéseket különféle pályázatokról nagy lehetőségekről, kiállítási ajánlatokról és valahogy mind megnyitás nélkül megy a kukába…Nincs kedvem pályázni semmire mert igazából nekem semmit sem jelent és minden pályázaton egy hatalmas vergődő tömeget látok ami hajszol valamit…én ezt a valamit nem látom. Talán korcs vagyok és nincs rá szemem. Mikor ezt a tömeget meglátom azonnal megyek tovább. Minél messzebb a tömegtől a nyüzsgéstől a kérdésektől. Valahogy nem érzem hogy kell valaki aki azt mondja igen jó az amit csinálsz…az sem érdekel jó e egyáltalán. Csinálom mert nincs más, amit ennyire szeretnék csinálni. Nem mások tükrében akarom igazolni azt hogy amit csinálok ér e valamit vagy sem. Nem akarok A FOTÓS pózban tetszelegni…én csak én vagyok. Én nem értem azokat akik folyamatosan azon dolgoznak hogy minden szervezetben ott legyenek minden héten valahol kiállítsanak….minden tiszteletem az övék de engem ez nem érdekel…jobb szeretek elbújni a sötét sarkokban és dolgozni csendben. Kiállítani sincs kedvem mert ugyan mit adna hozzám? Munkáim 90 százaléka amúgy sem kiállítható a nagy publikumnak. Én azt hiszem valahogy úgy vagyok vele hogy csak dolgozom mert szeretem csinálni…ha elismerik jó…ha nem akkor is….egész egszerűen hidegen hagy mert nem azért csinálom. Nem tudnám azért csinálni…úgy csak egy munka, egy kolonc lenne a nyakamban az egész….én szerelmes vagyok abba amit csinálok…ez jobb nekem így. Nem szeretek kamerával a kezemben pózolgatni hogy mindenki lássa igen én vagyok a fotós! Én dolgozni szeretek vele leginkább úgy hogy senki se vegye észre…
Címkék
balasabressonelismeréspályázattichySokszor kérdeznek az emberek fiatal koromról, vagy csak arról, hogy honnan jöttem…legyen nektek egy rövidített verzió itt, bár úgy hiszem részleteiben már megírtam.
1977 ben születtem. Szüleim nem tartottak rám igényt. Anyám kint hagyott a kocsma előtt három hetes koromban a napon, ahonnan a szomszéd vitt haza. Ekkor kerültem nagyanyámékhoz. Anyámmal a kapcsolatom egy katasztrófa volt. Valójában nem szerettem. Dagadt kis buzinak hívott rendszeresen, így nem is adott rá túl sok okot. Alkoholista volt, könnyű drogokkal is élt, és ezek megszerzése érdekében megfordult az utcán is. Gyerekkoromban rengetegszer feltettem a kérdést hogy miért nem kellek sehova…nekem miért nincs helyem? Végül arra jutottam, hogy engem nem lehet szeretni, így ez lett az alapállapot. Rohadt rossz gyerek voltam. Felgyújtottam a garázst, robbangattam, macskákat lövöldöztem csúzlival, rendszeresen belőttem a lakók ablakait, kiszúrtam nagyapám kocsijának a kerekeit, sorolhatnám.
Apám sosem élt a jogával hogy m…Szólok, elpattant a cérna káromkodni fogok…
Egyszerűen tele lett a tököm a kikent kifent konzumkurvákból, a hajléktalanból gazdaggá vált bölcsekből meg ebből az egészt kibaszott hóbeleblancból…szajkózzák megállás nélkül ugyanazt a bullshit szemetet, amit max egy fogyatékos imádkozó sáska szintjén lévő valaki tud komolyan venni.
Ettől a sok pozitív álszent szarságtól a belem fordul már ki!
Legyél mindig vidám, szépen festett, mosolyogj a lányod sírja felett és mesélj róla hogy kell pozitívnak lenni… Meséld el hogy hogy voltál képzelt hajléktalan és hogyan lettél gazdag és ha nincs semmi valós mondandód csak az hogy tizenötezeréé lehet fotózkodni veled akkor pózolj bérelt musztángban, és hitesd el velük hogy ez jár nekik mert neked is jár…a pofád maximum…
Na jó…kikiabáltam magam…kezdjük az elején…
Figyelj…elárulok egy titkot…nem kell mindig boldognak lennek tudod?
Nem kell mindig pozitívnak lenned…összedőlhet a világ és maradhatsz a romok alatt…zokoghatsz, fájha…Mielőtt bárki azt hinné ördöngősség végigfotóztam egy tok készítését….láthatóan nem egy lehetetlen dolog….
