“Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet, amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül. Akkor a fej, a szem, a szív is ugyanazért működik. A fényképezés egyfajta kiáltás, de nem azért, hogy eredetiséget bizonyítsuk. A fényképezés az élet egyik formája.” /Henri Cartier-Bresson/Képeit nézve egyértelmű, hogy megismételhetetlen pillanatban készültek, melyek nap mint nap megismétlődhetnek előttünk, de mi nem tudjuk úgy meglátni benne a mindenséget, ahogyan azt ő elénk tárja. A fotóművész 1908-ban született, s az 1920-as években úgy tűnt, hogy el is kötelezi magát a festészet mellett, de amikor 1931-ben fényképezéssel is kezdett foglalkozni, megingathatónak tűnt ez az elhatározás. 1935-ben New Yorkba költözött, és szabadúszó fotográfusként nézett kenyérkereseti lehetőség iránt, miközben a filmezés technikáját is tanulmányozta. Jean Renoir, a híres francia rendező asszisztenseként dolgozott 1936-39 között, több fontos filmjében is segédkezett. 1937-ben pedig Herbert Kleinnel forgatott dokumentumfilmet a spanyol köztársasági hadsereg kórházairól. 1939-ben a hadsereg tudósítószázadának fényképésze volt egészen addig, míg ő maga fogságba nem esett. Vogézekben raboskodott egy hadifogoly-táborban 1940-43 között, ahonnan megszökött. 1944-45-ben végigfényképezte Franciaország és Párizs felszabadítását. 1946-47 tájékán néhány kollégájával (David Seymour, Werner Bishop) megalakította a Magnum fotóügynökséget, melynek vezetője a pesti Robert Capa vagyis Friedmann Endre lett. Tették mindezt azért, hogy a későbbiekben ne legyenek kiszolgáltatva a fotóügynökségeknek és a képes magazinoknak. Akkoriban talán még ők sem gondolták, hogy ők fogják felforgatni a sajtókép világát és a fotóművészetet egyaránt. Felosztották egymás között a világot: Bresson Indiában, Kínában, Capa Izraelben, a Szovjetunióban, Bishop pedig Koreában, Dél-Amerikában fotózott. Bressont több alkalommal is kitüntetik az Award of the Overseas Press Club of America díjával (1948, 1954, 1960, 1964). Az 1950-es évektől pedig több nagyszabású fotós körutat tett Indiában, Burmában, Pakisztánban, Indonéziában (1948-50), a Szovjetunióban (1954), Kínában (1959), Kubában, Mexikóban, Kanadában (1960). Az 1960-as években több dokumentumfilmet forgatott brit és német televíziók számára. Képeiből először 1932-ben rendeztek önálló kiállítást a New York-i Julien Levy Galériában, ettől kezdve fotográfiáit a világ legjelentősebb múzeumai és galériái mutatták be önálló kiállítások százain, így Budapesten is láthatóak voltak.A 95 éves mester halálhírét 2004. augusztus 4-én adta hírül a sajtónak családja. A fotóművész, ki eredetileg festőnek készült – s idős korában sokat foglalkozott az ecsettel és vászonnal -, a fényképezést is úgy tudta művészi szintre emelni, hogy a dokumentálás mellett külön valóságot is tudott teremteni.Sajat szavak:Egyszer a raday utcaban setaltam mikor a foldhoz szogezett egy foto egy kirakatban…egy kisfiu egy uveg borral fordul be a sarkon buszken mosolyogva….letaglozott teljesen….hogy lehet ezt igy elkapni? Megjegyeztem a fotos nevet es elkezdtem utananezni…..hat persze hogy o volt….
Címkék
MuveszetSokszor kérdeznek az emberek fiatal koromról, vagy csak arról, hogy honnan jöttem…legyen nektek egy rövidített verzió itt, bár úgy hiszem részleteiben már megírtam.
1977 ben születtem. Szüleim nem tartottak rám igényt. Anyám kint hagyott a kocsma előtt három hetes koromban a napon, ahonnan a szomszéd vitt haza. Ekkor kerültem nagyanyámékhoz. Anyámmal a kapcsolatom egy katasztrófa volt. Valójában nem szerettem. Dagadt kis buzinak hívott rendszeresen, így nem is adott rá túl sok okot. Alkoholista volt, könnyű drogokkal is élt, és ezek megszerzése érdekében megfordult az utcán is. Gyerekkoromban rengetegszer feltettem a kérdést hogy miért nem kellek sehova…nekem miért nincs helyem? Végül arra jutottam, hogy engem nem lehet szeretni, így ez lett az alapállapot. Rohadt rossz gyerek voltam. Felgyújtottam a garázst, robbangattam, macskákat lövöldöztem csúzlival, rendszeresen belőttem a lakók ablakait, kiszúrtam nagyapám kocsijának a kerekeit, sorolhatnám.
Apám sosem élt a jogával hogy m…Szólok, elpattant a cérna káromkodni fogok…
Egyszerűen tele lett a tököm a kikent kifent konzumkurvákból, a hajléktalanból gazdaggá vált bölcsekből meg ebből az egészt kibaszott hóbeleblancból…szajkózzák megállás nélkül ugyanazt a bullshit szemetet, amit max egy fogyatékos imádkozó sáska szintjén lévő valaki tud komolyan venni.
Ettől a sok pozitív álszent szarságtól a belem fordul már ki!
Legyél mindig vidám, szépen festett, mosolyogj a lányod sírja felett és mesélj róla hogy kell pozitívnak lenni… Meséld el hogy hogy voltál képzelt hajléktalan és hogyan lettél gazdag és ha nincs semmi valós mondandód csak az hogy tizenötezeréé lehet fotózkodni veled akkor pózolj bérelt musztángban, és hitesd el velük hogy ez jár nekik mert neked is jár…a pofád maximum…
Na jó…kikiabáltam magam…kezdjük az elején…
Figyelj…elárulok egy titkot…nem kell mindig boldognak lennek tudod?
Nem kell mindig pozitívnak lenned…összedőlhet a világ és maradhatsz a romok alatt…zokoghatsz, fájha…Mielőtt bárki azt hinné ördöngősség végigfotóztam egy tok készítését….láthatóan nem egy lehetetlen dolog….
