Martin Kollar Tanulmányi kirándulás című kiállítása megtekinthető a Robert Capa Kortárs Fotógráfiai Központban 2015. október 5-ig. Az 1971-es születésű szlovák fotóművész egy évet töltött Izraelben és részt vett egy projektben, amelyben a felkért művészek saját elgondolásuk alapján fotózhatták az országot.
Martin Kollar: Tanulmányi kirándulás – fotókiállítás
A kiállítás kurátora: Barakonyi Szabolcs
A kiállítás megtekinthető:2015. szeptember 4. ? október 5.
hétfő – csütörtök: 11.00 ? 19.00
péntek: 11.00 ? 21.00
szombat – vasárnap: 11.00 ? 19.00
A kiállítás helyszíne:
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
1065 Budapest, Nagymező utca 8.
Martin Kollar több látogatással, összesen egy évet töltött Izraelben. Tucatnyi fotós között ő volt a legfiatalabb, aki részt vett abban a projektben, amelyben a felkért művészek mindenféle megkötés nélkül, saját elképzeléseiknek megfelelően fotózhatták az országot és ? több részt vevő fotográfus külön kérésére ? a fal túloldalán lévő Ciszjordániát. Ez a kísérlet a 19. századi franciaországi Mission Héliographique és a 20. századi amerikai Farm Security Administration hagyományaihoz hasonlítható, ahol szintén cél volt, hogy a fotósok a képeikkel tárják fel egy adott terület szociális és kulturális jelenét.
Utazásaikor rendre ellenőrzéseken ment keresztül. Minden ki- és belépésnél hosszasan vizsgálták, mit hoz és mit visz magával, milyen adatok vannak a laptopján, a külső merevlemezeken, milyen anyagmaradványok találhatóak a ruháján, csomagjain. Sok engedélyre volt szüksége a fotózáshoz, ezek többségét elutasították, mert nem értették, hogy mit és miért szeretne fotózni. A tapintható feszültség és a paranoia elkísérte mindenhová. Az izraeli biztonsági intézkedésekről, a falról, kelet-európaiként leginkább a vasfüggöny juthat eszünkbe, amiről azt akarták elhitetni, hogy elválasztja a jót a rossztól és megvéd az ellenségtől.
Kollar kizárólag Izraelben fotózott, nem akarta összehasonlítani a palesztin és az izraeli területeket. Nem a jelen konfliktusaira koncentrált, nem azokat fotózta és nem is leplezett le semmi olyasmit, amit a hatóságok tetten tudnának érni. Képei nem szembesítik a jelent a múlt század történelmével, inkább megbocsájtóak. Fontosabb, hogy mi lesz, annál, ami van. Az irónia, a groteszk helyzetek sokkal inkább lepleznek le minket, mintsem bármit is számon kérnének. Ez a gyakran felszabadító erejű leleplezés szándéka szerint inkább a jövőbe mutat, tanulságot keres, hogy ezután könnyebben boldoguljunk. A képek szereplői tetszés szerint felcserélhetők, akár velünk nézőkkel is, konfliktusaik gyakran azért kellemetlenek, mert túlságosan is közel állnak hozzánk.
Fotográfiai módszerekkel semmilyen nézőpont nem igazolható, ezekkel az igazságot nem lehet kideríteni. Az emberek naponta tesznek könnyelmű kijelentéseket, mondják meg dolgokról, hogy micsodák, szüntelen megállapítják erről meg arról, hogy ez meg az. Ezek a fotók első ránézésre egy cseppet sem adják vissza a helyet, ahol készültek. Kivétel nélkül olyan képek, amiket még nem láttunk Izraelről. Azt is nehéz eldönteni, hogy milyen szervező erő áll néhány kép hátterében, és melyek csupán a hétköznapi pillanatok. A most látható képek egyike sem megrendezett, legnagyobb erejük abban van, hogy mindegyik csak a színtiszta valóság.
Barakonyi Szabolcs
A 2009-től 2012-ig tartó THIS PLACE projekt Frédéric Brenner kezdeményezésére jött létre Izraelben és Ciszjordániában, többek között Josef Koudelka, Gilles Peress, Stephen Shore, Thomas Struth és Jeff Wall részvételével.
A kiállítás kurátora: Barakonyi Szabolcs
Nagy Gergely megnyitóbeszéde
A rendkívüli állapotról
A zónák, checkpointok, falak, amelyekkel terepmunkája során szembesült, gyerekkora Csehszlovákiájára emlékeztették Martin Kollárt. Ebből is látszik, hogy egy kerítés, egy fal mennyire nem csupán fizikai képződmény, hanem elsődlegesen egy helyzet. Hiszen gyerekkorunk fala, a par excellence kelet-nyugati határ, a teljes háború utáni Európát szimbolizáló demarkációs vonal Berlinben létesült. De persze ott volt mindenütt: minden lépésnél, minden méteren. Örökösen beleütköztünk.
Abban a bizonyos gyerekkori világban ? Kollár és én két év különbséggel születtünk ? szinte minden a falak, a hivatalosan emelt akadályok, a figyelmeztető piros vonalak örökös jelenlétéről szólt, kerülgettük őket, próbáltuk átjátszani, beléjük ütköztünk, ott is jelen voltak, ahol azt hittük, szabadon mozgunk.
Minden egyes kelet-európai családnak vannak fal-történetei. Még azoknak is, amelyek nem a híres berlini fal árnyékában éltek ? akárhova nézünk, választóvonalakról szólnak a történetek. Adminisztratív akadályokkal kiválóan lehet falakat emelni, elválasztani egymástól embereket, életeket. Emlékszünk még? Piros útlevél, kék útlevél, háromévenkénti kiutazási kérelem. Határok vágnak ketté családokat, nem lehet bármit csak úgy átvinni egyik baráti országból sem a másikba. A román vámos megeszi a magyar szaloncukrot és átadja az üres dobozt, elvégre polgári jogok is vannak a világon. A határsávban már leszállítanak a vonatról és megkérdezik, hova is mész és mi dolgod ott, pedig csak Kőszegre, a nagymamához, és palacsintát szeretnél enni.
Mi, magyarok, olyan országban élünk, amely falat bontott. Vasfüggönyt. Hogy érthetőbben mondjam: kerítést. Idézzük fel ezt egy percre: hátborzongató és felemelő élmény volt. Valaminek a vége. Egy világrend lebontásának szimbolikus pillanata.
És akkor ugorjunk egyet: mi, magyarok, olyan országban élünk, amely falat emel. Vasfüggönyt, hogy érthetőbben mondjam: kerítést. Hátborzongató élmény ez is, lesújtó, dermesztő és szégyenteljes pillanat. Valaminek a vége. Ha valakiknek, hát nekünk pontosan tudnunk kellene, mit jelent ez, a szögesdrót, a demarkációs vonal.
Martin Kollár képei láttán elkerülhetetlen, hogy eszünkbe jusson a mi kerítésünk.
A kerítések először a fejekben jönnek létre, a szögesdrót először az agyakat szövi át. Valakik egyszer csak kijelentik: rendkívüli állapot van, beavatkozásra van szükség, a dolgok elválasztására. És máris ismerkedünk a szavakkal, amiket egyszer már bezártunk a történelemkönyvbe: műszaki zár, védmű, határszakasz, határsáv, határvadász és végül elhangzik ? egyelőre csak szemérmesen ?: tűzparancs.
Minden a rendkívüli állapot deklarálásával kezdődik. Veszélyben vagyunk ? mondják központi helyről. És előáll egy fogalomkészlet, felépül az a nyelv, amellyel megteremthető a rendkívüli állapot, kialakítható a fenyegetettség, a gyanakvás, a félelem légköre, és fenntarthatóvá válik, már csak olajozni kell, újabb fogalmakat csöpögtetni: megélhetési bevándorló, terroristagyanús elem, európai kalifátus.
Talán azzal a mondattal kezdődött, valamikor márciusban, amikor a parlamenti vitanapon egy képviselő arról beszélt, hogy a ?migránsok? ruháit a határon el kellene égetni, mert betegséget terjesztenek. Senki nem tudja már pontosan, mitől félünk, mi elől zárkózunk el, ki, vagy mi fenyeget bennünket, mégis létrejött a helyzet, amelyet az imént említettem: az a bizonyos mentális kondíció, ami lehetővé teszi a kerítés felhúzását.
És akkor ugorjunk még egyet. Nem tudok eltekinteni attól, hogy hol láthatók Martin Kollár képei. A magyar kulturális intézményrendszer ma ugyanolyan különleges zóna, ugyanolyan önkényesen, szögesdrótokkal szétszabdalt terület, mint a déli határszakasz. Rendkívüli állapotot hirdettek benne, amelyben bármi lehetségessé vált. Le lehetett választani intézményeket, át lehetett irányítani pénzeket, ki lehetett hasítani egész területeket szimbolikus és helyrajzi értelemben is, át lehetett formálni bármit bármivé. Senki nem tudja, mik a valódi okok. Senki nem tudja, hogy a magyar kulturális politika miért száguldott vissza az időben évtizedeket. Ennek a folyamatnak a szimbolikus színterei most az intézmények ? ne vegyék, kérem ünneprontásnak, de senki nem tudja, miért lesz egyszer csak Ernst Lajos múzeumából Robert Capa központja. És ahogy Ernst Lajosnak, vagy Friedmann Endrének nincs módja megkérdezni, úgy másoknak sincs.
A kulturális intézmények átszabása az ország átszabásának volt a része. Ma az egész ország egyetlen nagy szabásminta, vörös vonalak, belső határok kusza halmaza. Külön országuk lett a szegényeknek, külön a gazdagoknak, és határmezsgyén él a lecsúszástól félő középosztály. Külön Magyarországuk lett az ellentétes oldali szavazóknak, ahol teljesen más narratívák érvényesek. Külön Magyarországuk lett az országot elhagyóknak: egy másutt megvalósuló Magyarország. És külön Magyarországuk van a menekülteknek, egy tranzitország, amely pengefalból és pályaudvarból áll.
A kiállítás kurátora így fogalmaz: ?Fotográfiai módszerekkel semmilyen nézőpont nem igazolható, az igazságot nem lehet kideríteni.?
Attól tartok, szavakkal sem igazolható már semmi. Két magyar nyelv van, az egyiken migráns, a másikon menekült, az egyiken vasfüggöny, a másikon határzár, az egyiken határvédelem, a másikon szégyen, az egyiken áldozat, a másikon ?önmagát áldozattá tevő?. A nyelv feloldódott, szertefoszlott a félelem uralta térben. Pontosan ez a rendkívüli állapot, amelyben ? ahogy erre Mélyi József egy írásában rámutat ? nem válik el a káosz és a normalitás, azaz a kettő összemosódik. Ez az állapot a ráció, a közmegegyezés, a tradíció és a kommunikáció felfüggesztése, végső soron az emberi szabadság felfüggesztése.
