Kincses Károly
A farkastomi
Farkas Tamás emberként, fotóriporterként egyaránt egy hihetetlen, sokismeretes egyenlet. Aligha hiszem, hogy akadna matematikus, aki képes lenne a megoldására. Rengeteg történet kering róla, ezek egy része, a dolgok természetéből fakadóan igaz, másik része valótlan, némelyik átlépett a népköltészet tartományába. Mert szerették, szeretik a nők. Na és aztán, kérdezhetik, minden férfi ezzel dicsekszik. De Farkas Tamás más. Először is soha sem dicsekszik. Kivált nem ilyetén sikereivel. Másrészt, hát hogy is mondjam, nem egy férfi szépségideál. Nem egy Adonisz. Sohasem is volt az. Termete alig haladja meg egy átlagos szobafenyőét, vonásaiban, viselkedésében nyoma sincs a macsókra oly jellemző jegyekből, észveszejtően gazdag sem volt soha. És ráadásul még csak Főnök sem volt, s ennek ellenére mégis. Szerették, szeretik a nők. Miért? Hát ez az. A választ ne tőlem várják. A nők ugyanis ezt pontosan tudják, férfitársaim meg jöjjenek rá maguktól, mert különben túrót sem ér az egész.
Ezen már Tóth Füles is megakadt. A magyar fényképészek arcképcsarnoka címet viselő kötetében Farkas Tamás két, nálánál jó egy fejjel magasabb manöken által felkarolva ballag egy parkban. Tóth alig tudja véka alá rejteni irigységét, amikor rövid kommentárját fogalmazza képaláírásként: „világéletében varázslatos nők vették körül. Biztosan szép bélyeggyűjteménye lehet.”
Jó, jó, mondhatják, de ha csak ennyi fűződik a nevéhez, miért kell foglalkozni vele? Miért is? Mert mindezek mellett, sőt inkább mindezekkel együtt az 1960–80-as évek egyik legjobb színházi fényképészeként tartjuk nyilván. Később a reklám- és divatfotóban alkotott, és fotóriporterként is emlékezetes műveket hozott létre. Általában az ember és környezete foglalkoztatja. „Igen, legjobban az ember és az embereknek kőbe épített múltja érdekel” – írta egy cikkében.
Messziről jött, elég régen indult, hogy most már jó ideje itt legyen közöttünk. Marosvásárhelyen látta meg a napvilágot, 1925 szeptemberében. Néhány ismerőse most felkiálthat, te jó Isten, a Tomi már hetvennyolc éves? Annyi, nincs mit tenni. De lehet feldolgozni azt a sokezer képét, negatívját, diáját, amit a Magyar Fotográfiai Múzeumnak ajándékozott két esztendeje, lehet belőlük majd kiállítást csinálni, lehet és kell könyvet, hogy Farkas Tamás ne csak személyében, de műveiben is sokáig élhessen.
Nem volt könnyű élete. Apját, Farkas Róbert ügyvédet, aki Marosvásárhelyen, a felsőkereskedelmi iskolában tanított és anyját, ki ugyanott a zeneművészeti iskolában okította a nebulókat, a történelem nevében fellépő gyilkosok deportálták. Talán az is köztük volt, akit előzőleg jogra vagy zenére tanított valamelyikük. Tamás még a nagy baj előtt, 1943-ban leérettségizett a marosvásárhelyi református gimnáziumban és hamarjában Budapestre költözött. Nem úszta meg így sem, azonnal behívták munkaszolgálatra. 1944 végén Fertőrákosra vitték, majd Mauthausenbe, s 1945. május 8-án Gunskirchenben szabadult fel. Kertész Imre Sorstalansága óta tudjuk, miről álmodhat rosszabb éjszakáin Farkas Tamás. Megúszta? Nem, életben maradt. Budapestre jött haza, nem ment vissza Romániába. Építészmérnöknek készült a Műegyetemen, de másfél év után abbahagyta, s 1947-ben elment fényképész tanulónak Heidelberg Klárához. „Itt tanultam meg a fényképészszakma alapelemeit: retusálni, laborálni, műtermi felvételeket készíteni. Heidelberg Klára a nagy portretista fotóművészek sorába tartozott.” Valóban. A Szervita téri műteremben el lehetett lesni a fényképész szakma minden csínját-bínját, miközben ismert emberekkel találkozhatott, mert még mindig divatos volt ez a stúdió a jobbmódú középosztály, értelmiség körében. Végzetét ez sem kerülhette el. Államosították. Ekkor a Fotó Kisipari Szövetkezet Szt. István körúti műtermének alkalmazottja lett. Színházi fényképezésre szakosodott, eleinte Horvát Tamás szövetkezeti elnök világosítójaként, később önállóan dolgozott. A Magyar Fotó ÁV megalakulásakor ő is átkerült a Tanács körútra. (jele: FA), ahol Keleti Éva az ő inasaként tanulta a szakmát. Vadas Ernő, Járai Rudolf, Gink Károly, Seidner Zoltán, Csörgeő Tibor neve fémjelezték az akkori MTI-t. 1956-ban ő szállította a vállalat postáját Bécsbe, s onnan nem jött haza. Az eddig olvastak után mondjuk ki: nem csodálkozunk ezen a döntésén. Montrealban próbált letelepedni, de két év múlva hazajött. Disszidálása miatt nem vették vissza az MTI-be, kellemetlenségei a volt személyzeti főnök Kádár Jánosné közbenjárására szűntek meg. A FŐFOTÓ-nál dolgozott, továbbra is elsősorban színházat fényképezett. Később a Tükör, majd az Új Tükör című lapok fotóriportereként sok egészoldalas képriport, divatfotó igazolta hétről-hétre tehetségét. 1990-től az Igazság című lap képszerkesztője, 1993-ban a Pesti Műsor munkatársa.
Azóta meg a farkastomi.
