Kincses Károly: Akinek a világ még mindig kerek
Egy olyan fotográfusról szól most a mese, aki sok tekintetben egyedülálló színt képvisel a magyar fotós palettán. Életútja, személyes történetei sem érdektelenek, de erről majd később. Most előlegképpen, csak hogy legyen kedvük végigolvasni az itt következőket, fogadják el rövid summázatomat, ami természetesen kellően szubjektív: ő az, aki személyében, alkotásaiban összeköti a legmodernebb huszonegyedik századi fotográfiai eljárásokat a középkor híres – hírhedt alkimistáinak tevékenységével. Aki magától értetődő természetességgel használja a camera obscurától a polaroidon át az utolsó generációs digitális képrögzítő eszközöket, aki nagy műgonddal és kreatív módon alkalmaz minden fotográfiai eljárást és technikát, amit alkalmasnak vél a régmúlt korokat idéző természetismeretének, érdeklődésének misztikus-mágikus megjelenítésére. Benne valósul meg a mai magyar fotográfusok közül talán egyetlenként az a nem is oly régen – mondjuk a huszadik század elejéig – még minden mesterfotográfustól elvárt igény, hogy eszköztárában tucatnyi eljárás ismeretével, mindig azt válassza, ami mondanivalójának, a megoldandó feladatnak legjobban megfelel. Ennek megfelelően Kerekes –szemben a mai kor technikarabbá lett fotósaival- meglehetős magas szabadságfokon alkot. És ez igen jót tesz képeinek. Újabb fényképei a születés, létezés, halál, elmúlás kérdéskörét kutatják. A Kerekes-féle sajátos, művészi-tudományos képeken megjelennek a mikro- és a makrokozmosz elemei: ég, csillagok, bolygók, saját testnedveinek, verejtékcseppjének, vérének mikroszkopikus nagyításai, halottak testrészei spirituszban, elmúlt tudásokat hordozó régi tárgyak. Különleges dolgot művel a fotográfiában: filozofál, lételméleti vizsgálatokat folytat a képeivel, miközben esztétikailag megformált, szigorú kompozíciós rendet sugárzó műalkotásokat hoz létre. Amúgy meg az idők során igazi profi vált belőle. Fotóiból él, mind szélesebb körben ismertté és elismertté akar lenni világszerte, s ezért minden szükségeset megtesz. Öreg fejjel is folyamatosan tanul, kísérletezik, kritikus módon figyeli magát, munkáját, kapcsolatokat épít, odafigyel a legkisebb részletekre is… Mi kell még? Ja, tehetség. De az meg van, bizton állíthatom.
A németországi Oberhartban született 1945. augusztus 2-án, a háború elől nyugat felé menekült magyar szülők gyermekeként. A család még ugyanebben az évben visszaköltözött Magyarországra. Budapesten, a Kölcsey Gimnáziumban érettségizett 1964-ben. A középiskolában rajzolt, festett, kezdte képekben látni a világot, de még fényképezőgépet nem vett a kezébe. Sikertelenül felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, ezért 1964-73 között előbb vendéglátóipari tanuló, majd pincér volt a Kelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalatnál. Itt szerzett tapasztalatai, emberismerete máig ható nyomokat hagytak benne. Sokszor két korsó sör és egy hosszúlépés felszolgálása után beiratkozott a Dési Huber István Fényképész Szakmunkásképző Iskolába, ahol hivatalosan is fényképésszé nyilvánították, erről pecsétes papírt is kapott. Ennek birtokában a Budapesti Fényképész Szövetkezet segédriportere lett, majd a Vasipari Kutató Intézet fényképésze öt éven keresztül. 1979-ben megelégelte ezt a tevékenységet és ismét pincér, akkori hivatalos nevén felszolgáló lett az 1011 sz. Újhegy Önkiszolgáló Étteremben.
1970 óta foglalkozik fotográfiával. Fényképeivel először 1973-ban szerepelt egy szentendrei csoportos kiállításon. Korábbi képzőművészeti tanulmányai, a sok-sok átlapozott, fejben ízekre szedett fotóalbumokban hozzáférhető kép nyomán hamar megtalálta egyéni kifejezésmódját és a hozzá illő technikákat. A Fotóművészet negyedéves pályázatain több nívódíjat kapott, majd 1977-ben felvették az akkor alakuló Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. Ez volt a korszak legfigyelemreméltóbb csoportosulása, az egyetlen igazi műhely a hazai fényképészet állóvizébe követ hajigálni akaró fiatal fotográfusok számára. Három évig vezetőségi tagja, majd 1986 -tól négy évig művészeti vezetője is volt ennek a Stúdiónak. 1986-tól fotóriporterként dolgozott a Képes 7, a Képes Európa, az Európa, a Kiskegyed, a Népszabadság TV Magazin munkatársaként. Sajtófotói részt vettek az évente megrendezett Sajtófotó című kiállítás-sorozaton, ahol három évben is elnyert több jelentős díjat. 1988-ban MÚOSZ Nívódíjat, 1990-ben Balázs Béla-díjat kapott.
Kerekes, bár sokak szerint, akikhez én is tartozom, az egyik legjobb magyar fotóriporter volt, mégis egyik napról a másikra felhagyott a riporterséggel, amit magasan az akkori sajtós elvárások felett teljesített, és mégsem, vagy tán éppen ezért nem elégítette ki őt. Aztán éveken át egyáltalán semmit sem fényképezett. Helyette rengeteg olvasott művészetről, technikákról, mítoszokról, alkímiáról, asztrológiáról és minden egyébről, ami érdekelte és valahogy összefüggésbe volt hozható a fotográfiával. Saját maga így beszél fotográfusi pályájának elejéről: „Elég későn, huszonöt évesen kezdtem el fényképezni és tizenkét évig elég szisztematikusan fotóztam Budapestet, napi négy-öt órát csámborogtam, róttam az utcákat, oldalamon a szett-táskával, bekéredzkedtem ide-oda…. 1983-ban már csak két vagy három felvételt készítettem, majd tíz évig egyáltalán nem fényképeztem. Ahogyan mondani szokás: alkotói válságba kerültem. Úgy éreztem kimerültem, hogy csak ismételni tudnám magam, annak meg semmi értelme. Amit akartam, annak a végére jártam. A tizenkét év terméséből egyébként a kecskeméti Fotómúzeumnak ajándékoztam azt a harmincöt képet, amelyeket ma is vállalok…” Amikor aztán a hosszú pauza után újrakezdte a fényképezést, gyökeresen szakított addigi stílusával, más témák felé fordult, s ezeket egészen másként is oldotta meg. Például készített magának egy méteres hosszúságú camera obscurát, egy nagy formátumú, 30×40 cm-es negatívra dolgozó fényképezőgépet, s ezekkel örökítette meg a Holdat, a hullócsillagokat, orvosi célokra preparált emberi testrészeket, régi vegyi, fizikai, orvosi eszközöket, tárgyakat. A nagyméretű negatívokat a történeti technikák kínálta archaikus eljárásokkal (cianotípia, sópapír, albumin, arisztopapír) dolgozta ki. Fontossá vált számára, hogy az alkotási folyamat egészét kontrollálja, a téma megszületésétől kezdve a fényképezéshez használt eszközök létrehozásán, a velük való fényképezésen és a saját maga által preparált papírokra történő másoláson át az installációig, és végül a képek nyilvánosság előtti megjelenéséig.
Nemcsak alkotó művészként, de közéleti személyiségként is sokat és hasznosan működött. Kurátora volt a Pécsi József Ösztöndíj Bizottságnak, majd a Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti Szakkollégiumának, ahonnan a legtöbb pénzt lehet és lehetett pályázni fotós projektekre. Fotográfiát oktatott a MÚOSZ Újságíró Iskolájának fotóriporter képzőjében, a Képzőművészeti Főiskola Intermédia tanszakán, továbbá sikeres magániskolát is vezet Stalter Györggyel közösen, ASA Stúdió néven. Tucatnyi ismertté lett fényképész került ki az elmúlt évtizedben innen, akik mind tanultak valami speciálisan kerekesit. Nemcsak saját műveivel szerepel nemzetközi rendezvényeken, hanem a fiatal, tehetséges magyar fotográfusokat is segíti külföldi bemutatkozási lehetőséghez jutni. Az évente megrendezett pozsonyi Fotóhónap magyar kiállításainak egyik kurátora (pl. Filozoo címmel rendezett csoportos kiállítást). Művészfotográfusként több ösztöndíjat is elnyert (a római Magyar Akadémián, Moszkvában, Romániában). 1973 óta számos egyéni és csoportos kiállítás résztvevője. Képei megtalálhatóak a Musée de L’Elysée (Lausanne), a Madeleine Millot- Durrenberger (Strasbourg), a Galerie der Stadt Esslingen, a National Museum of Film, Television and Photography (Bradford), a Museo Ken Damy (Brescia) és a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményében. „A külföldi sikerek eredete az, hogy ´93-ban kimentem Arles-ba egy fotófesztiválra – ahol korábban többek között Mapplethorpe is híressé vált. Ott egy strasbourgi gyűjtő vett tőlem két képet, meghívtak kiállítani Belgiumba, Hollandiában írtak rólam egy fotóújságban, szóval hólabdaként elkezdett működni a dolog. Aztán a következő évben ez a strasbourgi hölgy megint vett egy képet és azóta az ő révén és aztán mások meghívására számtalan külföldi kiállításon vettem részt, többek közt Esslingenben, Lyonban, aztán az Európa-Európa című kiállításon. Persze ezért tudatosan tenni kell, hogy tudjanak rólad. Kézről kézre adnak, feltéve, ha folyamatosan megfelelsz a követelményeiknek.” Személyével, képeivel rendszeresen foglalkoztak és foglalkoznak a külföldi és a hazai fotográfiai fotós szaklapok, illetve a képzőművészet egészét figyelő Balkon, neve, képei nemzetközi berkekben sem ismeretlen.
Mint oly sokan mások a magyar kulturális élet prominensei közül, ő sem kerülte el a rendszerváltozás előtti szocialista érában mindent behálózni akaró titkosszolgálati szervek figyelmét. 1981 óta volt a kommunista párt tagja, az étterem szakszervezeti bizalmija. Ekkortájt szervezte be a 3/3-as ügyosztály ügynöknek. Tette azt, amire kötelezték, aztán elfelejtették, és ő is igyekezett ezt kiverni a fejéből. Ez csak 2005-ben derült ki, s azon nyomban –megítélésem szerint a kelleténél nagyobb hangsúlyokkal, és mindig konkrét politikai célok által vezérelten, de az emberi irigység, ártanivágyás által felerősített, kiszínezett formákban – nyilvánosságot kapott a sajtóban, internetes fórumokon is. Kerekes a dolog konzekvenciáit levonva, egy lépéssel hátrébb lépett a közéleti szereplésektől, de alkotókedve, kreativitása az itt keletkezett sértettségei, frusztrációi nyomán csak nőtt. Szerzett néhány engesztelhetetlen ellenséget, de maradt barátja, tisztelője így is szép számmal.
Kerekes Gábor egy jó ideje egészen különleges dolgot művel a fotográfiában: agyal, filozofál, ontológiai vizsgálatokat végez képei által. A halhatatlanság kéznyújtásnyira kerül azoktól, akik fényképeit legalább annyi odafigyeléssel, megérteni vágyással nézegetik, amely elengedhetetlen ahhoz a művelethez, hogy nézőként lebukhassanak a képnézegetés felszínes folyamatából a megértés mélyebb rétegeibe. Ne ijedjenek meg, nem kötelező! Ezek a képek működnek érdekes foltokként, szokatlan tárgyakat ábrázoló képekként is. De amiképpen különbözik egy pohár vizezett bor egy hajtásra való kiürítése az értő borkóstálástól, úgy ez a fajta kerekesi kép is igényli az elmélyedést, a meglévő ismereteink újra és újra mozgósítását, a képek által közvetített üzenetek egyéni továbbgondolását. „Kerekes képei, elmondva, sőt az újságban reprodukcióként mutatva, szinte semmit sem képesek visszaadni abból a meghökkentő szellemi teljesítményből, amit a művész legutóbbi kiállításán elénk tárt. Kerekes attitűdjében egyszerre van jelen a múlt századi komplex módon látó és alkotó fotográfus gesztusa és a legmodernebb mediális művészé, aki egyidejűleg használja a fotóművészeti kifejezési módot, eszközöket, és folyton rá is kérdez azokra. Nála elválaszthatatlanul van együtt a fotográfiának a techné jellegű, a mesterséget érintő tisztelete, a benne rejlő autonóm művészi önkifejezés, és az eszköz adta létkérdéseket érintő gondolati, tudományos megközelítés.” Ezt 2000-ben rendezett kiállítása alkalmából írta le róla a Magyar Hírlapban Szarka Klára.
A legjobb alkotói korszakát élő Kerekes mára virtuóz módon birtokolja a különféle fotográfiai technikát, legyenek azok a legkorábbi, archaikus eljárások, vagy a legmodernebb, interneten továbbítható képfajták. Egyiket sem öncélúan alkalmazza, sőt. Gyakran a digitális technika által meglelt képek nyernek új minőséget az általa alkalmazott processzus során. Erre az egyik legjobb példa az Over Roswell címet viselő sorozata. „Az utolsó tíz év során készült munkáimmal a “Tudomány és Művészet” vagy másként, , a “Mesterség és Művészet” elfeledett kapcsolatát igyekszem feléleszteni. Tapasztalataim azt mutatják, hogy ezirányú törekvéseimmel nem vagyok egyedül. Tudósok, művészek és filozófusok munkáiban egyre inkább felfedezhető ennek a kapcsolatnak a hiányérzete, ill. szükségszerűsége. A tudomány és művészet céljai és módszerei különbözőek; az egyik objektivitásra törekszik, a másiktól elválaszthatatlan a szubjektum. A kezdeti időkben az archaikus tudományok objektivitásával még párhuzamosan haladtak az erősen intuitív vizsgálódási módszerek is. Roswell városa az USA Új Mexikó államában, a 104.5 hosszúsági és a 33.4 szélességi fokon található.1947-ben történt, hogy néhány polgár a város határában felfedezett egy lezuhant UFO-t, három élettelen ufonautával. Az FBI és a CIA ezt az eseményt elhallgatta és elhallgatatta. A rejtélyes ügy tisztázatlansága miatt mind a mai napig sok vihart és botrányt kavar. Felfedeztem egy számítógépes programot, a neve: USA Photomap. E program segítségével az általam kiválasztott földrajzi koordináták megadásával Amerika bármely területéről műhold által készített, fotó minőségű tájképet lehet letölteni a netről. A maximális felbontás egy méter/pixel, azaz egy 17 collos képernyőn 1024 pixel felbontásban 1024 métert tudunk megtekinteni. Fantáziám beindult. Magamat a roswelli ufonauták szerepébe képzelve arra voltam kíváncsi: vajon milyennek láthatták ezt a helyszint űrmagasságból? Megadtam a koordinátákat. A képernyőt, négyzethálós rendszerben, lassan kitöltötte a teljes kép. Szerencsém volt! Nem a város közepébe találtam, hanem a lakott településtől úgy 600-800 méterre távolabb. Különös és izgalmas látvány fogadott. Vonalak, körök, négyzetek geometrikus, absztrakt jelrendszere. Gondolhatnánk, hogy ezeket a földfelszíni mértani jeleket valami üzenet vagy információközlés érdekében hozták létre. A látványok rendkívül változatos és szinte kódolhatatlan konfigurációkat kínáltak. Ha én ufonauta lennék, biztosan itt landolnék! A képernyő egy-egy részletét “screenshoot”-tal kimetszettem, a kis felbontás miatt kiegészítettem pixelekkel, majd kinyomtattam. A nyomatokat polaroid P/N eljárással lefényképeztem, végül a negatívokat ezüst bromid papírra kontaktoltam. Így készült e roswelli kollekció. Digitálisból – analóg!”
Ez a rövidke kis történet jól mutatja Kerekes munkamódszerét, melyhez a sok összeolvasott ismeret, az alapvetően művészi megközelítésmód, s a kifejezéshez használt technikák hibátlan, készségszintű alkalmazása társul, s hozza létre sok szempontból példa nélkül álló alkotásait. Ilyenek voltak a korábbi, természettudományi múzeumok raktáraiban, patológiai intézetekben felvett képei is, melyekben a létezés, a megszületés, elmúlás tágabb értelmezései kaptak képi megjelenítést. Camera obscurás Nap és Hold felvételei, a Perseida-meteoritok hullása a tágabb összefüggések felé nyitnak, míg a nagyméretű Polaroid képekre felvett magashegyi tájképei gyakran falanszter-hangulatúak. Fizikai, kémiai, orvosi műszerei, tárgyai archaikus megjelenítésük által nem egyszerűen tárgyfotók, csendéletek, hanem kapuk, melyeken a kíváncsi nézők bekukkanthatnak évszázados múltunk homályos kamráiba. Komolyan veszi Susan Sontag mondatát, lefényképezni annyi, mint birtokba venni, megszerezni, magunkévá tenni a képünk tárgyát. Kerekes fényképeivel nem elsősorban ábrázol, hanem saját belső, szavakkal nehezen, vagy egyáltalán nem megfogalmazható gondolati rendszerét, (nem, nem kósza egyes gondolatokat, Kerekesre jellemző a strukturális, minden-mindennel összefüggő szerkesztés) tehát ezt a belső rendszert szeretné a maga által készített fényképeken valóságossá tenni. Megfoghatóvá, láthatóvá, birtokolhatóvá. És hogy mellesleg esztétikailag megformált, igényes technikával kivitelezett, kiállító terem fala után kiáltó fotók is keletkeznek, csak szerencse. Az ő, de főleg a mi szerencsénk. Még akkor is, ha ezt állítja magáról: „Rendkívül önző módon fényképezek. Egyedül magamnak csinálom a dolgokat. Ha tetszik valakinek, az jó. De csakis saját magamnak fényképezek. Saját kedvtelésemre. Saját önigazolásomra. Magam kifejezésére. Csakis erre.”
