Lóránt Attila 10 éve fotografál, ír, publikál. Egyik legfontosabb munkájaként természeti népek fotódokumentációját végzi az általa alapított Eltűnő-félben Lévő Kultúrák Egyesület keretében. Első magyar, aki íróként és fotográfusként a National Geographic Society nevével fémjelzett kötetet adott közre. Jelen 3X3 52 486 címet viselő munkája hetedik kötete lesz a sorban. Eddigi megjelent könyvei: Kelet-Afrika több mint szafari (2003), Indiánok az Amazonas mentén és az Andokban (2006), Wapponi (2007), Ablak az égen (2008), Window to the Sky (2009), Kongó (2011). Számos nemzetközi elismerés birtokosa, 50 önálló nemzetközi kiállítás alkotója. Fontosabb kiállítások: New York, Stockholm, Helsinki, Prága, Sofia, Kinshasa, Budapest, Tallin… Ösztöndíjat nyert a Blue Earth Foundation-nél. Az ENSZ Erdők éve projekt nyitókiállításának alkotója. Amikor nem a világot járja éppen, művészeti igazgatóként tevékenykedik, filmeket rendez, könyvein dolgozik. Az utolsó 3X3 52
486 című, személyes indíttatású projektje nagyban különbözik a korábbi munkáitól.
***
A PROJEKT
Címe: 3X3 52 486
Ezen projektem 3×3-as mátrixokba rendezett képkompozíciói alapján kapta címét. A másik két szám magyarázata, hogy az év mind az 52 hetéről készítettem ilyen képeket. Fotónaplóm végleges változatában összesen 52 szer 9 képet tartalmazó kompozícióból, valamint 18 single képből, azaz 486 képből áll össze. 3×3 című mozaik-napló-enciklopédiám egy személyes projekt, vallomás önmagamról. Meditatív felsorolása az életemet átható vizuális elemeknek, érzelmeknek, gondolatoknak. Lelki utazás – betegségem megélésétől a remény elvesztésén át annak visszaszerzéséig. A magány szeretete. Az élet, az elmúlás csendes átgondolása. Olyan útinapló, amely nem távoli geográfiai helyekre kalauzolja el az Olvasót, hanem lehetőséget ad a belső utazásra, miközben a világ apró részletein át leképezi a bennünket körülvevő anyagi és láthatatlan, érzelmi valóságot. E munkát 2010-ben kezdtem, s két fontos esemény játszott közre abban, hogy a projekt elnyerhesse végső formáját. Az egyik a mindannyiunk életében oly fontos véletlen volt. A másik pedig súlyos betegségem, amely több mint egy évig önkényes erőszakkal alakította és befolyásolta lehetőségeimet, mozgásteremet, gondolataimat, érzéseimet. Egész életemet… A véletlen 2010. július eleje – Bulgária, a Fekete-tengernél. Fotókiállításom megnyitója előtt Várna tengerparti parkjában sétáltam Dimitrinával, bolgár barátommal, amikor angol feliratú dobozkákban árusított helyi fánkot vásároltunk az egyik árusnál. A tarka csomagolást díszítő szöveg szürreális gondolatokat ébresztett bennünk: a pontatlan fordítást úgy is értelmezhettük, mintha bolgárok testrészeiből sült volna az a fánk! Elbűvölt a pillanat valószerűtlensége és a környezet, a tengeri levegő sajátosan kavargó, enyhe szélfuvallataiban mellettem lépkedő lány. Kísérletképpen készítettem hát róla pár fotót…
Néhány nappal később azután – immár hazafelé tartva – játszadozni kezdtem ezekkel a képekkel, formákkal és hangulatokkal, s mire leszállt a repülőgépem, kialakult az itt alkalmazott 3×3-as keretrendszer ötlete. Kilenc kép éppen elegendő ahhoz, hogy a szemlélő ne csak az egyes fotók tartalmára, jelentésére figyeljen, hanem hatása alá kerüljön az egész konstrukció hangulatának, az elrendezés keltette érzelmeknek is. Akkor azonban félreraktam azt az első próbálkozást, s csak később vettem újra elő a félkész koncepciót…
Betegségem volt a másik fontos esemény. Hosszan elhúzódott, szinte megbénított a kór. Évek embertelen tempójú munkája után szervezetem nem bírta tovább. Hónapokig nem tudtam, mire számíthatok. Vajon lesz-e még életemben egy újabb május? Vagy április? Megérem-e következő születésnapomat? De nem csupán a betegség lelki-szellemi terhe volt bénító, hanem a testi tünetek is. Sokáig csak rövid sétákra voltam képes, lázzal, fájdalmakkal, rettegéssel. A helyhez kötöttség, a szűk mozgástér szöges ellentétben állt korábbi életmódommal, s ez lehetett az oka, hogy kezdtem felfigyelni környezetem apró részleteire. Megnőtt a fontossága minden kis tárgynak, árnyéknak, sétáim során látott motívumnak. Hosszú időre képes volt lekötni egy-egy fénytükröződés, a gyep füvén kanyargó öntözőcső vagy a járda aszfaltján egy repedés.
Megváltozott a tárgyak jelentése, felértékelődtek korábbi életem felszínesen érzékelt jelenségei. Közben pedig fotóztam – ezt-azt, bármit, ami mellett elhaladtam, ami szembejött velem. Korábban mellékes látványelemek, apró kis részletek kaptak új jelentést szememben, s transzformálódtak a fájdalom szépségévé, a lemondás könnyedségévé vagy éppen ragaszkodássá, esetleg bánattá, időnként szeretetté. A képek fogalmakká váltak, azok meg képekké. Tűnő, de örök pillanatokká. Ezek a felvételek elmúlt egy évemet dokumentálják. Egy olyan ember fotói, aki azon töpreng, hogy életének talán utolsó képeit készíti…
2011 tavaszára végül különös békességet éreztem magamban. Felkészültem az esetleges
búcsúzásra, de mindeközben örültem az élet egyszerűségének. Boldog voltam. Hosszú hónapok elteltével azután kezdtem talpra állni, és akkor már Budapesten kívül újra eljutottam külföldre is. Így történt, hogy fotónaplóm második felében meg jelennek az Egyesült Államokban, Egyiptomban, Kongóban, Spanyolországban és Svédországban készült felvételek. Mindeközben írtam… A könyvem lapjain olvasható naplórészletek, verstöredékek szinte csak úgy, mellékesen születtek. Az ötlet azonban, hogy képeimet ezekkel az önmagamnak firkálgatott kis karcokkal párosítsam, csak jóval később jött. Eleinte még nem is gondoltam, hogy könyv lesz ebből a fotósorozatból. Amikor azután körvonalazódni kezdett bennem a kötet ötlete, arra gondoltam, majd megkérek valakit, hogy írjon szöveget a képeimhez. Ez az elképzelés sokáig tartotta magát – egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy azokról az eseményekről, amelyeken keresztülmentem, senki sem számolhat be olyan hitelesen, mint én magam. Ekkor szedtem elő „házi használatra” készült skicceimet-vázlataimat, a mobiltelefonomban lapuló elektronikus jegyzeteimet, verstöredékeimet. Miközben összepárosítottam őket a képekkel, úgy éreztem, hogy a szövegtöredékek és a fotók együtt új életre kelnek. Nem igazi képaláírások ezek a szavak-mondatok, de kép és szöveg valamiképpen mégis összetartozik – kiegészítik egymást, kiteljesítik egymás jelentését. Amikor naplót írtam magamnak, inkább csak odavetettem egy-egy sort, hiszen soha nem gondoltam, hogy e gondolatokat bármikor megosztom majd másokkal is. S ez így volt jól. Mert azt írtam, ami jött. Őszintén és önkontroll nélkül. Gondolattörmelékek. Spontán szavak-mondatok. Ilyen volt hát az elmúlt egy évem. Végtelenül nehéz, mégis felemelő – hiszen végül is újra jól vagyok.
Bővebben a csatolmányban:
