Mit kezdhet egy fotómuzeológus olyan fényképekkel, amelyeket fizikai valójukban sosem látott, csak interneten át? Mit kezdhet ugyanez a fotómuzeológus olyan fényképekkel, melyekről azt tudja, hogy egy nagy gyűjtemény részeként, csak úgy, egyebek mellett gyűjtötték össze őket?
Mit? Mert azt tudják meg előre, hogy ez a bizonyos fotómuzeológus rátarti, rigolyás ember, aki elvárja, hogy a számára oly becses fényképek másoknak is legalább annyira fontosak legyenek, hogy a fotókban konzerválódott tudáselemekre mindenki ugyanannyira kíváncsi legyen, hogy a megállított idő misztikumát ugyanolyan érzéki borzongással éljék át, mint ő. Mert ha ez nincs így, akkor ugyan minek vagyunk annyira oda egy kis papírdarabért, melynek egyik oldalán valami emulzióba ragadt fényrészecskék látszanak, mint enyvespapíron a legyek, a másikon meg alig olvasható feliratokkal küszködhet, aki nagyon akar. Ha csak ennyi, kár a drága időért.
Megvallom, engem a fényképekhez számtalan, a felsoroltakon túl is fontos szál köt. Azt hiszem, igazán jót tett a világgal Joseph Nicéphore Niepce, majd Louis Jacques Mandé Daguerre, amikor 169 esztendővel ezelőtt ékes francia nyelven tudatták mindenkivel, akit illet, hogy megoldották a világ képeinek fény általi pontos és hűséges rögzítését. Ezzel persze azon nyomban az is járt, hogy a világ elkezdett megkettőződni, s a mindennapi, minden pillanatban változó történések, emberek, dolgok mellé elkezdtek felsorakozni azok fényképi lenyomatai. S miközben a világ megállás nélkül, folyamatosan alakult, változott, a fényképekre került dolgok olyanok maradtak, mint abban a pillanatnyi tér és idő metszetben, amikor a fényérzékeny anyag nászra lépett a fény fotonjával. Így történhetett meg az az addig sohasem volt csoda, hogy az ember 10-20-30-50-80 évesen is kezébe vehette saját képét, amin örök életre egy féléves, imádnivaló csöppségként maradt. Minden megváltozott, csak a fénykép maradt olyannak, amilyennek megszületett. S ahogy a fényképezés egyre népszerűbb lett, a megörökített, változatlanná merevített világdarabkák egyre gyűltek, s mára már annyian vannak, hogy nyugodtan hátat lehet fordítani mindannak, ami történik, s elmerülni a volt pillanatokból összerakott másik életbe. Mely az esetek nagy részében szebb, békésebb, értékesebb, kevésbé mocskos, mint emez. Ez a fajta misztika számomra több mint amit futó pillantással egy fényképen felfedezhet a nem nagyon érzékeny néző.
Nagy szerencsém, hogy ebben a gyűjteményben csupa emblematikus, mindenki (vagy sokak, vagy többek, vagy legalább néhányak) ▪ /a megfelelő aláhúzható/ fénykép található. Teleki Lászlóról alig néhány nappal öngyilkossága előtt, Deák Ferenc Ellingertől, Horváth Mihály Canzi és Hellertől, Batthyány Lajos miniszterelnök özvegye, Jókai mentében, az éppen 90 esztendős Kossuth Turinban, ahol a már említett Ellinger Ede felkereste őt ezredmagával, Petőfi Sándor másodszor reprodukált és a felismerhetetlenségig átdolgozott portréja Klösz Györgytől …. Ezek mind megvannak, az enyémek. Bármelyikről képes lennék fél órát mesélni, vagy ha kell, persze többet is.
Az informatikai bumm előtt –mily elképzelhetetlen a mai embernek- amikor még nem volt tv, illusztrált sajtó, mozi, internet és más, ami nélkül azt hisszük lehetetlen élni, (lehet, lehetett) az emberek nagyon nehezen jutottak képekhez. A vizuális információkra, képekre éhes embereknek sokszor csak hónapokkal később lehetett metszeteken, nyomatokon, vagy nem túl sok példányban sokszorosított fényképeken meglátniuk mindazt, amiről hallottak vagy olvastak. De ezzel legalább olyan jól megvoltak, mint mi, ma. Sőt. Akit nagyon érdekelt, hogyan néz ki az új parókát csináltatott író, a színpadon éppen sikerrel debütáló primadonna, a fiatalon megölt férjét örökkön gyászoló nagyasszony, vagy az országgyűlésben tüzes beszédet mondott hazafi, (direkt nem írtam politikust, remélem feltűnt), az kisétált a Váci utca elejére a Calderoni és Társa optikai üzletéhez, s előkelő társaságban megnézte a kirakatban a hetente frissített fényképeket. Mindegyik külön-külön ürügyet szolgáltatott egy kis társasági csevelyhez. És ha ennek nyomán sem ment el a kedve az illetőtől, akkor bemehetett és megvásárolhatta a fotót. Eredetiben. Hazavitte. Megnézték otthon is, órákon át a legkisebb részletekig meg- és kibeszélték, majd betették a nagy, ezüstcsatos, disznóbőrbe kötött albumba, hogy aztán valamikor jöjjön egy gyűjtő, mondjuk másfél száz évvel később, s megmutassa most Önöknek.
