Éljen, de tényleg. És éljen a transzparens és éljen a fal. Éljenek továbbá azok is, akik összeállították, hordozták majd letették a falnak támasztva és otthagyták. Éljenek mindannyian!
Éljenek még akkor is, ha már rég meghaltak, ha már a fal sincs meg, hiszen a kép valamikor 1909 körül készülhetett. S ha feltételezzük, hogy a legfiatalabb táblahordozó éppen hogy csak betöltötte a 15-öt, az akkor sem lenne ma 120 évesnél fiatalabb. De ennek ellenére éljenek az éljenek is, a mindenkori, éppen aktuális éljenek, melyek újra és újra, változatlan formában, azonos hangerővel és intonációval szólnak mindig új-régi torkokból az új-régi éljenezni érdemeseknek.
Milyen érdekes dolog ez a fényképezés! Ugye, azt tanítják róla jobb helyeken, hogy a folyton változó időben és térben megtörtént expozíciók ki-kiszakítanak mindig egy pillanatot a folyamatos menetből… és aztán az a fénykép, amíg csak fizikai létében meg nem semmisül, onnantól fogva, míg a világ, világ, mindig ugyanazt az egy, változatlan tér-idő szeletkét mutatja, miközben az események akkori menete meg ki tudja hol jár már. De ez a kép ebből a megközelítésből tök érdektelen. Ki tudja például, hogy ki a franc volt ez a Dvorák Hubert? És kik, miért és mennyiért éljenezték őt és aztán mi lett vele? És ha véletlenül akad egy nagyokos, aki esetleg tudja, mire megy vele? Kit érdekel ma egy Dvorák Hubert? Ennél kicsit fontosabb, ami az összes Dvorákon túl van, hogy mindig áll valaki szemben az éljenző tömeggel, mindig készülnek táblák és transzparensek, lobognak a zászlók, szívek megtelve a nagy érzéssel, aztán minden táblát nekitámasztanak a falnak, hazamennek és minden Dvorák Hubertet jól elfelejtenek.
Hát ha valamiért fontos nekem ez a kép, akkor ezért.
