mely a színezett álom helyett a fekete-fehér valóságról szól.
Ha a kezemben tartott fotóalbum érdemeit sorba kívánnám rendezni, első helyre feltétlenül azt a tényt tenném, hogy van, hogy megszületett, hogy néhány áldozatos (kiveszőben hazánkban ez a szó) ember jóvoltából létrejöhetett. Minden más csak ez után következik. Miért?
-
Mert feltámasztott egy már-már eltemetett fotográfiai műfajt a szociófotót, annak minden hozadékával, jellemzőjéről, amiről majd később, talán.
-
Mert a fényképezés mindjobban individualizálódó mesterségébe visszahozta az együtt, egy cél érdekében végzett munka szintén csak kiveszőben lévő értékeit. Ha kell, később erről is, többet.
-
Mert példát mutatott arra, hogy egy település és annak néhány normálisan gondolkodó embere, mit tehet azért, hogy lakóhelyéért, szűkebb és patetikusabb értelemben véve a hazájáért tegyen valamit, aminek értelme van. Amitől úgy érezhető, hogy abban a majd két évezredes megszakítatlan folyamatban, mely Dunaszekcső alapításától máig eltelt, ő is csinált valamit, gyártott egy-két láncszemet, amihez majd valaki, aki esetleg még meg sem született, csak fog, valamikor újabbakat kapcsolhat. Ez sem lényegtelen szempont.
-
Mert a sok geil, színes, semmitmondó, sokba kerülő, millenniumi vagy mi a szösz városalbum helyett felmutatott egy másik modellt, egy olyan könyvet, ami elsősorban a településről, másodsorban a magyar fotográfia egészéről, harmadsorban 13 tehetséges alkotóról, negyedsorban pedig a színezett álom helyett a fekete-fehér valóságról szól, és ez így rendben is van.
Mostantól már nem lehet büntetlenül, a lebukás veszélye nélkül olyanokat állítani a faluról így a harmadik évezred legelején, ami nincs, ami nem úgy van, sőt… mert ezek a képek közös jellemzője, hogy nem hazudnak, nem kendőznek, amiket megörökítettek, azok ott is vannak, de legalább is ott voltak a felvétel pillanatában. És ez egy olyan világban, ahol ismét károsan megszaporodtak és kormányszintre emelkedtek a félrebeszélések, csúsztatások, hazugságok, nagy-nagy eredmény.
-
Mert mostantól néhány százzal, ezerrel kevesebb lesz azon emberek száma, akik ha meghallják ezt a nevet Dunaszekcső, nem kezdik a térképen a Dunakanyarban, esetleg Sztálinváros magasságában keresni. Kijelenthetem, hogy Dunaszekcső ezzel a könyvvel a földrajzi atlaszból átkerült a mai magyar átlagműveltségű pógár kulturális térképére is. Ez sem kis dolog.
-
Mert talán, miért is ne? elindíthat egy kivagyi vetélkedést is, mondván, ha Dunaszekcsőnek tellett rá, ha nekik lehetett, nekünk miért ne lehetne kétszer olyan vastag, keményfedelű… S attól a perctől fogva, ezek az egyhetes együttfényképezések térben és időben kibővülnek, egyre több fényképész, fotográfus, fotóművész, fényképcsináló szánja rá magát, hogy életéből egy-egy rövidebb időszakra kivonva magát a napi darálóból, a mindennapra egy fotó mókuskerekéből, elmélyedjen egy témában, mélyebbre jusson a felszínnél, s ez a végeredményekben is meglátszik majd, az tuti. És a fotómúzeum igazgatója kilincselhet majd, hogy bővíthesse raktárait a sok jó kép kedvéért.
És hogy milyen a fotóalbum? Vegyék meg, nézzék meg, megérdemli. Nem a látszat, hanem a valóság könyve ez, és én ezért személy szerint is nagyon hálás vagyok.
Köszönöm hogy eljöttek, hogy meghallgattak, s ha tetszett amit mondtam, jövőre is elmondom, feltéve, ha lesz egy új falu, egy új együttdolgozás, és egy új könyv, mert ez derék dolog, férfimunka volt. Dicséret minden résztvevőnek!
Elhangzott 2001-ben, a könyv bemutatóján.
