Míg ültem péntek este 8-kor a Békéscsabára menő vonaton, azon gondolkodtam, mi van most, miért is utazom ennyit? Zsűrizni a VIII. Csak tiszta forrásból pályázatra x szerzőtől bejött y képet. Jó, jó szép feladat, de miért pont én? Miért egy fotómuzeológus, akiről köztudott, hogy immáron 30 éve, évente legalább 2-300.000 fényképet vesz kézbe, néz meg alaposan, dolgozik vele… És aki például ezért is, pontosan emlékszik, hogy a másnapi zsűrizéskor látott öregember portréját Szöllősy Kálmán már 1932-ben jobban megcsinálta, hogy ez a másik szelíd domboldal Zsigri Oszkár képén már 1966-ban díjat nyert egy másik pályázaton… és így tovább. Minden látott képnek köszöntem már egyszer, de inkább többször. Na persze, nem ugyanennek, csak pont ugyanilyennek.
És még arra is gondoltam, hogy erre az egész mai magyar fotóamatőr mozgalomra már annyira, de annyira ráférne egy kis vérfrissítés, egy nagy és gyökeres átalakulás, hogy csak na.
Mert nevezett fotómuzeológus azt sem felejti el, hogy az 1900-as évek első negyedében éppen a honi műkedvelő fényképészek voltak azok, akik sikerrel eltérítették a fotográfia zsákutcába tartó szekerét. És azt is tudja, hogy az ő friss szemükkel, a konvenciókkal merészen szembeszálló látásmódjukkal, a mást akarásukból változott meg az addigra már csak önismétlő, érdektelen képeket gyártó, dög unalmas fotóművészet. És lett belőle az ő hathatós segítségükkel az 1930-as évekre újra világszerte ismert, elismert magyar fotó.
Nem gondolom, hogy most más lenne a helyzet. Sőt. Évente tucatnyi pályázat sok ezer fényképét végignézve, azt látom, hogy már régen megérett az idő arra, hogy a nem megélhetésből fényképező fotósok (kerülöm az amatőr szót, amint látják) megunják azt, hogy olyan és szinte csak olyan képeket exponáljanak, nagyítsanak, küldjenek pályázatokra, nézzék kiállítások falain, amelyek már mind láthatóak voltak 10-20-50-80 éve. Az nem lehet, hogy ennyi tehetséges, jószándékú, fotografáló amatőr ne találjon magának új utakat!
2010 van, emberek! Minden megváltozott, a minket körülvevő világ, a technika, a képhez való viszonyunk, minden. És ha minden megváltozott, miért elégíti ki Önöket, hogy úgy fényképeznek, mintha még mindig 1930, 1960, 1980 lenne? Attól, hogy valaki nem hivatásos fényképész, pont ugyanúgy, ha nem jobban kéne figyelemmel kísérnie a világban zajló művészeti változásokat, az új tendenciákat, mint azoknak, akik profi fotósként még ebből is élnek, vagy fotóművészként járnak-kelnek a világban. Tessék kísérletezni, tessék új dolgokat újféleképpen lefényképezni. Nem kell félni, ha nem sikerül, majd legközelebb. De így, egymást különböző pontokkal kielégítve, tapodtat sem mozdulva, ugyanott egyhelyben járva, ezt nem kéne már.
Ezeket gondoltam végig a Keleti pályaudvar és Békéscsaba vasútállomás között. És még arra tettem magamnak fogadalmat, hogy akármi is lesz másnap, én ezt elmondom, leírom, mert ez a feladatom.
Baj van emberek! És ezek után vagy elkezdenek ezen gondolkodni és másként fotózni, vagy nem hívnak meg több zsűribe, nem kérik ki a véleményem. Ez utóbbi a könnyebb.
Elhangzott 2010-ben Békéscsabán.
