Amióta Charles Darwinban felötlött a természetes kiválasztódás, az evolúció gondolata, azóta sokakat foglalkoztat ez a kérdés, pro és kontra. Kedvencem, Kurt Vonnegut is hozzászólt ehhez a kérdéshez, utoljára a Galápagos című könyvében. Egymillió évet ível át ez a regény, s mire véget ér, az ember már csupán a Galapagos szigeteken él, a bolygó többi részét visszaszerezte a természet, vagy elvesztette az esztelen, bár ehhez képest óriási felesleges aggyal bíró, ön- és közveszélyes ember. A homo sapiens késői utódai fókaszerű, vizi lények, agyuk parányi, testük, koponyájuk áramvonalas, a vízben élésnek megfelelő. Nem is tesznek semmi felesleges dolgot, élnek, táplálkoznak, szaporodnak. A cápák viszont gondoskodnak arról, hogy nehogy még egyszer károsan túlszaporodjanak. Az emberre jellemző minden tulajdonság visszafejlődött. De –javaslom – ne sajnáljuk ezeket az emberszerű lényeket, mert a Vonnegut által kitalált világban a kis agytérfogatú, semmi feleslegesen nem gondolkodó emberek történetük során először élnek boldog harmóniában. Élnek, mint hal a vízben, ha még valaki emlékezne erre a szólásra.
Hát ezek jutottak eszembe Győri Vilmos képéről. És egyáltalán nem zavar, hogy a szerző esetleg nem olvasta ezt a könyvet, vagy ha igen, akkor sem gondolt erre. Tudomásul kell venni azt, hogy minden jó műtárgy, mihelyst elhagyta a szerző privát szféráját, azonnal közkinccsé, közprédává válik. Mindenki megnézheti, mindenki gondolhat róla bármit, és ezt szabadon hangoztathatja is. Igaz, ezzel gyakran már nem a művet, csak saját magát minősíti, de ezt a kérdést hagyjuk holnapra.
A fotón valószínűtlen környezetben, nem evilági módon, emberszerű, vizi lények vannak ég és víz között. Ha még élne Vonnegut, biztosan ezt a képet választaná könyve sokadik újrakiadásának címlapjára. És ez a bizarr, a gravitáció törvényeinek látszólag ellentmondó mozgásszituáció gondolatiságában talán a leginkább közelít Munkácsi Márton eredeti képéhez. Nekem ezért volt fontos.
