Állj csak föl kisfiam! Mondd meg szépen, ki volt Eke Mihály? Hööö…Nem tudod? Na jól, van. Hozd ki az ellenőrződet, ülj a helyedre, holnap újra megkérdezem.!
S mindenkitől, akinek hivatása a művészet- és művelődéstörténethez, a fényképezéshez, a várostörténethez kicsit is közel áll. Mert ha a valódi, létező történelmünket nem ismerjük, csakhamar ott fogunk tartani, hogy néhány új és mégújabb imázsközpontocska majd csinál nekünk olyan hagyományokat, amilyeneket ők akarnak. Én meg ezt nem szeretném annyira, ragaszkodnék a megtörtént dolgokhoz, a tényleg élt személyekhez… Eddig jó volt, már arra a kis időre hagyják meg nekem.
Szóval Eke. Hol mindenhol találkozhattunk a nevével eddig? Hát például a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító atyái közt, 1956-ban. Vagy a magyaros stílusban fotografálók sorában, Balogh Rudolf, Kerny István, Dulovits Jenőék társaságában, a harmincas évek valamennyi lapjának vasárnapi mellékletében. Vagy a vonatokon, ahol még az én gyermekkoromban is Eke képek voltak az ülések fölé szerelve, kis üvegtábla alá. Az egyikre kiválóan emlékszem mindmáig, hiszen a Déli és Kelenföld közti alagúttól egész Gárdonyig bámultam egy zsúfolásig tömött személyvonaton, ahol éppen csak annyi helyem volt, hogy két talppal álljak az üléshez szorítva. Martonvásárnál egyszer felemeltem az egyik lábamat, hogy súlypontáthelyezést hajtsak végre, onnantól nem tudtam letenni, csak fél lábon álltam Boldog, nyaralós, szakszervezeti beutalós agárdi nyarak, oh! A képen egyébként két népviseletbe öltözött kislány játszott egy macskával, amelyik valódi volt és egy gyermeknagyságú szintén népviseletes babával, amelyik őrülten hasonlított a két beöltöztetett gyerekre. Nem hiszem, hogy jártak az agyamban akkoriban ilyen fogalmak, hogy virtuális és egyéb valóság, de mégis, mélyen megfogott, negyven év távlatából is élesen megmaradt ez az Eke kép.
Eke Mihály szegény, meg éppen ekkoriban halt meg, 1959-ben. A hatvannyolcadik születésnapja közelében. A szabadkai fiú, akinek minden ija-fia, őse munkás volt, MÁV tisztviselőként kezdett el fényképezni a huszas években. Ugyanazt a pályát járta be, mint oly sokan akkor, rájött, hogy az elkészült fényképei a családtagjain, udvarias barátain kívül másoknak is tetszenek, ezért besorolt az amatőrmozgalom akkor még igen potens, fontos szervezeteinek egyikébe. A MADOME tagja, 1958-ban aranyjelvényes kitüntetettje lett. Sorsa itt kicsit eltér az eredeti foglalkozásukat általában a későbbiekben is megőrző, s csak szabadidejükben fotografáló társaiétől, mert megunva az Államvasutakat, 1943. június 2-n fényképész mestervizsgát tett. A Mezőgazdasági Múzeum fényképészeként dolgozta le utolsó éveit. Bár mezőgazdasági fényképészként tartották számon, de mindig, minden körülmények között elegáns pantallóban járt, s szépen, ízesen beszélt, mondatainak címzettjét beszélgetőTársának tartotta. Lélek volt benne és szív, írták a nekrológjában Hja kérem, más idők jártak még akkoriban! A jelenleginél nagyságrendekkel mostohább körülmények között Soroljam? Rákosi, Révai, Lobogónk Petőfi, de mégis, mindezek ellenére voltak, akik emlékeztek a hajdani polgár vircsaftra. Ő is..
