Kincses Károly

40-50-60

El is viccelhetném, ha nem lenne olyannyira elgondolkoztató. Mi is? Hát mindjárt a kiállítás címe: 40-50-60. Ez a három ember, akit ez a három kód rejt, még nem is olyan régen a fiatal magyar fotográfia legkiválóbbjai közé tartozott. Kiállításokon találkoztunk a nevükkel, saját kortárs csoportjaikban meghatározó személyiségek voltak. És most? Ha nézzük őket balról jobbra: 40+60 az 100, ha máshonnan, akkor 60+50 az 110, s még jól járunk, ha csak onnan erre, mert így mindössze 90 a végeredmény. Ha meg a hármat adom össze, akkor meg majdnem annyi, mint ahány éve feltalálták a fényképezést. Bonyolult dolgok a számok, az egyszer biztos.

És nincs mit tenni, be kell lássuk, már nem ti vagytok a fiatal magyar fotográfia, inkább már mi vagyunk az öregek ebben a korosztályos számolgatásban, és különben meg jó lesz, ha összekapjuk magunkat, mert aztán mars lesz! Mert a mai piac, így a művészetek és ezzel együtt a fotográfia piaca is mocsok kapitalistává lett, aki-ami nem ismer szánalmat, nem tart számon régen volt dicsőségeket. Helyette: most! Ma! Tudsz-e azonnal produkálni nekem valamit vagy sem, ez itt a kérdés. Ha igen kellesz, ha nem mehetsz. Gondolhatunk erről bármit, de elég, ha szétnézünk, s azonnal rájövünk, hogy ez így van, akár tetszik, akár nem.

Amikor elvállaltam Török Laci felkérésére ezt a megnyitót, ez a kérdés motoszkált az én fejemben is: Mit tud ez a 40-50-60 ma mutatni nekem, nekünk? Zárójelben jegyzem meg, amikor ezt az írást követem el, még nem láttam a kiállításra kerülő fotókat. Csak sejtéseim vannak, voltak. Mert ha csak azt, amit 10-20-30-cal ezelőtt, akkor régen rossz. Nem nosztalgiázni jöttünk ide, – azt utálnám – hanem megvizsgálni, hol tart ma Bakos Miklós, Gábos Kálmán, Török László. Megtalálták-e azt a hangjukat, ahogyan egy negyvenes, egy ötvenes, egy hatvanas ma, 2008-ban szólhat a közönségéhez, vagy sem? Ha igen, nagyon jó, hogy létrejött ez a kiállítás itt a Pajta Galériában. Mert akkor mi mindnyájan, akik többnyire évtizedek óta figyeljük munkásságukat, láthatjuk a három, néha párhuzamos, néha nagyon eltérő irányba mutató pálya egy újabb stációját. Ha meg nem, ha régi képeket akasztanak más sorrendben a falakra, ha csak a régi patronokkal durrogtatnak a levegőbe, (mondhatnám vaktölténynek is, ami egy fényképész esetében szimbolikus fogalommá is válhat), bizonyos szempontból akkor is hasznos és tanulságos lehet ez a szemle, mert még nincs késő váltani.

És akkor, de csak akkor, ha ez egy újabb állomás és nem csak remake, akkor én most azonnal elvállalom ingyen és bérmentve a jövő évi 41-51-61 című kiállítás megnyitását.

Azt hittem, amikor írtam, sőt Salföldön, a Pajta Galériában 2008-ban elmondva, úgy is tűnt, hogy ez az utolsó mondat egy jó poén. De azt még egyikünk sem tudta, hogy legközelebb, alig két évvel később, a Farkasréti temetőben fogunk így négyen találkozni, de csak hárman mentünk, a negyediket, Gábos Kálmánt vitték.

—

Azon gondolkodtam, amikor hírét vettem Gábos Kálmán halálának, hogy minden ember felelős a saját életéért, úgy osztja be a születéstől a halálig terjedő, rendkívül limitált időszakot, ahogy akarja, ahogy tudja. Gábos rendkívül pazarlóan bánt az életével, a napjaival, s mindenféle erre utaló megjegyzést, tanácsot, segítséget visszautasított. Mert konok volt és szuper érzékeny. Miként mások, úgy én sem tudtam eleget tenni érte életében.

De azóta tudom, hogy az embernek a saját élete mellett még számos másik életért is felelős, s ezt szerencsés esetben tudja érvényesíteni, rosszabb esetben nem, s akkor  ott vagyunk, ahol vagyunk, ennek a nagyon tehetséges embernek viszonylag csekély mennyiségű életművét próbáljuk élővé tenni, ezzel is csökkentve a hiányát.