Kevés olyan fényképészt tudnék még rajta kívül megnevezni, aki jobban megérdemelné, hogy egy igazi, komoly, csak szakmai -és koránt sem alattvalói hűségért járó- díjat nevezzenek el róla. De ez a világ most nem erről szól. Bele kell törődnünk, bele kell törődnünk?
Hogy ezt az embert csak a szűk szakmába tartozó két-három tucat szakférfiú és szaknő ismeri manapság. A fotó területén szorgoskodó több ezer számára is terra incognita Müllner János neve, hát még a díjalapító atyáknak és fiúknak, akik, bár minden mondatukban a múltra hivatkoznak, Attilán, Árpádon, Istvánon, Lászlón és Mátyáson kívül alig használnak más keresztnevet sűrű megnyilatkozásaikban. Semmi bajom velük, de ha csak ezen múlik, terjesszük ki a boldoggá-, szenttéavatás nemes szokását a fotográfiára is. Angelo már adott, legyen még Szent (Pécsi) József, Szent (Balogh) Rudolf, és boldog (Escher) Károly is.
Ez itt meg most János. Igen jelentős hagyatéka arra vár magyar közgyűjteményekben, hogy belőle könyvet szerkesztve, életének megmaradt töredékeiből jól megírt monográfiát összerakva, képeiből kiálítást rendezve a nagyközönség tudtára hozzák: élt egyszer sgy fotóriporter, valamikor régen, a szakma kialakulásának legkezdetén, aki nélkül sok minden nem úgy lenne, ahogy van. Legalább is e téren.
Mert méltán nevezhetjük őt első valódi fotóriportereink egyikének. Tudni illik, hogy a századfordulón kezdődött el -egyebek mellett- a fényképészek specializációja is. Addig mindenki mindenhez értett, ha kellett, portrét fényképezett egy műteremben, ha a sors úgy hozta, akasztott embert a kötélen, vagy tűzvészt, és kicsit később az újjáépült város képét örökítette meg. Ahogy alakultak a fotóillusztrációkat egyre nagyobb számban használó napi- és hetilapok, úgy jutott mind kevesebb ideje a műteremben pepecselni az itt foglalkoztatott fényképészeknek. Igy lettek a legmozgékonyabb, legvállalkozóbb műtermes fényképészekből előbb fotóillusztrátorok, majd szép lassan fotóriporterek. Müllner ezen kevesek egyike volt. 55 évet élt csupán, de ebből 33-t fényképezéssel töltött. Legismertebb riportjait a Tanácsköztársaság idején exponálta. Sok felvétele jelent meg az Érdekes Újságban, az Új Időkben. Üvegnegatívjai és több száz pozitívja a Magyar Nemzeti Múzeum fotótárában, de hasonlóan sokat őriz a Budapesti Történeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum és természetesen a Magyar Fotográfiai Múzeum is.
1925-ben bekövetkezett halálakor egy szakmatársa, -ha úgy tetszik a konkurencia egy tagja- imígyen emlékezett meg róla: “Egy szegény, tehetségénél és tudásánál fogva jobb sorsra érdemes fényképész dűlt ki ismét a sorból. Az elhúnyt kartárs egyike volt azoknak, akik a portré fotografiáról teljesen az illusztratív fényképészetre tértek át és elsőrangú riportfelvételekkel látta el a folyóiratokat. Kitűnő riporterszeme és tökéletes szaktudása folytán minden aktuális eseményről boszorkányos gyorsasággal szállított illusztrációkat, teljes erkölcsi, de sajnos annál kevesebb anyagi sikerrel. Gyenge fizikuma nem bírta az e téren is folyton erősbödött versenyt – sokat betegeskedett és sokat nyomorgott”
Halála után 1930-ban posztumusz Lomberg-díjat kapott. Biztos örült neki.
