Honoráriumom és országom felét annak, aki Hajdú Józsika képein egyetlen emberszerű élőlényt képes felfedezni, s annak bármi jelentőséget tulajdonít. Egy-két tucatniy képnél ez még lehetne véletlen is, de ő már két évtizede így fényképez, s semmi jel nem mutat arra, hogy ezen változtatni kívánna.
Mondhatnák az őt nem ismerők, hogy Mizantrop a fiú bizonnyal, embergyűlölő. Ne bonyolódjunk bele bonyolult elméleti vitákba, hogy ha ez ne adj’ Isten így lenne, rendelkeznék-e ehhez elégséges indokkal, mert Hajdú József, született Ormosbányán, 1961-ben, nem ilyen, s szépszámú ismerőse, barátja azonnal kikérné a hamis feltételezést. Magának. De hát akkor miről is van itt szó tulajdonképpen?
Ez a Hajdú József nevű fotográfus képeiben egy saját világot teremt. Olyat, ahol nem abajgatják őt adórendőrök kényszerítő eszközeikkel, ahol nem kényszerűl akaratlanul mobiltelefonos újgazdag ifjoncok előző éjszakai programjainak részletes megismerésére, vagy a hasznos kis eszközt momentán nélküloző egyéb élőlények egyéb megnyilvánulásait sem kell elszenvednie, szóval az általa konstruált világban ő az egyetlen aktív lény, ő szemléli, vizsgálgatja emberttársai nyomait.
Első, évtizeddel ezelőtti kiállításán bezárt, elhagyott bányák fényképeit tette közszemlére. Begyógyulatlan sebhelyeket mutatott a Föld testén, sebészi precizitással. Na ja, mondhatnák, és akkor mi van? Mindenki, mindennap lát ilyet, feltéve, de meg nem engedve, hogy nyitott szemmel jár Magyarországon, s ha még mindennek tetejében van egy fényképezőgépe is, hát ezt könnyűszerrel megörökítheti utódainknak, az apák nagyobb büszkeségére. Igen ám, de Hajdú Józsi az elhagyott bányákat, lepusztult budapesti gyárépületeket, már rég elporladt emberi csontokról készült röntgen-hang-lemez-fotóit, beszáradt ruskótól foltos teáskészletét is szépnek látja, s ezt a szépséget közvetíteni is tudja felénk fotói által. S ez már nem akármi. Tegyenek kisérletet. Fényképezzék le a szomszéd húszéves bombázó lánykáját és a nagymamáját. Ugyanakkor, ugyanazzal a géppel, ugyanolyan körülmények között. Az eredményt tudják. A nagymama talán szép lesz, de Jucika? Szóval valahogy így van ezzel az emberteremtette, otthagyott, embertelen világgal is. Nem áll persze elődök nélkül a Postamúzeum jeles fényképésze, ha ágaskodik és kicsit előre néz, az előtte állók sorában olyan kivételes nagyságokat is lát, mint az Allinari fivérek, Edouard Baldus, Eugen Atget, vagy éppen honi szívünk megdobogtatásáért Klösz György.
Ha pedig valaki fellapozza Ipari táj című, fotóalbumokhoz képest szokatlan gyorsasággal elfogyott, s még után nem nyomott kötetét, látja, és ha mégegyszer ugyanezt megteszi, talán érteni is véli, miben áll ennek a halkszavú mérnök-fotográfus embernek az igazi tehetsége.
