Kincses Károly: Még egyszer Magdiról
Húzom, halasztom, de egyszer csak meg kell írjam, belevágok.
A mostani alaphelyzet a következő:
- Magdi tíz éve meghalt, eltemettem, sok segítséggel, de elvégeztem a kikerülhetetlen gyászmunkát, megírtam és elmondtam a gyászbeszédét. Innentől azt gondolom, Magdiból annyi van bennem jelen, amennyit én magamban akarva, vagy akaratlanul előhozok.
- A közös munkáink közül a fotográfiai alapítványt már a halála hónapjában, a fotómúzeumot már a rákövetkező évben elhagytam. Mindazok az addig kettesben csinált munkák, könyvírás, kiállítás rendezés, programok szervezése, pályázatok írása rám maradt, s csináltam, tudhatóan kevesebb örömmel és hatásfokkal, mint amikor együtt tettük, s mára ezek nagy részét sem végzem.
- A lakásában, melyben én is laktam és lakom, szinte mindent változatlanul hagytam, csak a szükséges és racionális változásokat léptem meg, nem érzelmi vagy nosztalgia okokból, hanem mert korábban is együtt rendeztünk be mindent, s ez a jelenlegi állapot tükrözi az én ízlésemet is. A lakást szülei Magdi halála után a nevemre irták, én meg mint egyetlen és közeli hozzátartozójuk élek immáron tíz év óta. Papáját két éve eltemettem, s a most 84 éves mamája is biztos lehet, hogy mindent elrendezek utána is, szerintem ez megnyugtató lehet a számukra.
- Holmijai, ruhái, tárgyai nagy részét odaadtam a szüleinek, barátnőjének, ami kevés viszont megmaradt, az erősen, kötődik hozzám.
- Amikor csak lehet, szakmai és ismerősi körben megemlítem a nevét, sorolom az érdemeit, mert nem szeretném, ha neve, alakja a természetes felejtésnél gyorsabban enyészne el, de ilyenkor úgy érzem, nem vagyok érzelgős, igyekszem reálisan kezelni értékeit, s elmentének tényét.
- Mindebből és még ami most nem jut eszembe, úgy gondolom, hogy Magdi alakját, személyét betettem abba a rekeszbe magamban, melyben a nagyon fontos, talán legfontosabb ember, emberek vannak, akik bár meghaltak, de valahogy hozzám tartoznak. Nem álmodom gyakran vele, a tíz év alatt talán négyszer-ötször, de az például igen gyakran eszembe jut, hogy azon az ágyon, amelyiken fekszem, vagy szeretkezem változó nőkkel, azon az ágyon halt meg Magdi, látom a belső látásommal azt a halványuló foltot, melyet a halott teste hagyott a huzaton. Mindez eszembe jut, de hamar vissza is kerül a helyére, mert a halottak nem vehetnek részt az élők életében konkrétan, csak azokban az emlékekben, tanulságokban, melyeket az ember valahogy képes önmaga kontrollálni.
- Valószínűleg Magdihoz hasonlóan történnek bennem a hozzám közeli, de meghalt emberekkel való dolgaim is, a szüleim, nagymamáim viszonylag gyakran eszembe jutnak, de sosem vádként, hiányként, hanem azon a természetes módon, ahogy szerintem élőknek viszonyulni kell halott szeretteikhez. Mit kapott tőlük, mit tanult tőlük, mit őriz magában belőlük. Ennyi jutott most eszembe, ha még valami, majd hozzáírom.
Budapest, 2015. június 9.
