Az aktfotográfia különös történetéből: a hőskor
A történeti visszapillantás nemcsak műveltségünk gyarapítása miatt fontos. A korok, stílusok közötti eligazodással, az archaikus technikák megismerésével “jelenidejű” eszköztárunkat gazdagíthatjuk. A korabeli beállítások tanulmányozása, a fénykezelés, eszközhasználat, modellmozgatás elemzése hasznos tanulsággal szolgálhat, amelyeket részben újrahasznosítani, vagy éppen elvetni érdemes.
Az első fotográfiai akt, amelyet ismerünk – A Térdeplő nő hátaktja – ismeretlen szerzőtől való sztereoszkóp felvétel, és 1842-ből való. Herman Krone (1827-1916) Fekvő női aktja 1852-re datálódik. Gustav Courbet heves indulatokat, gyűlöletet és irigységet kiváltó kiállítását, amelyen több, fénykép alapján festett akt is szerepelt, 1855-ben mutatta be. Egy 1859-ben rendezett párizsi tárlaton – ahol a fotográfia történetében először a fényképezők önálló szekciókban mutatták be alkotásaikat – 148 kiállító fotói között 1295 akt szerepelt.
Az aktfotográfusok első nemzedéke – Belloc, Berthier, Braquehais, Durieu, Krone, Marconi, Vallou de Villeneuve és mások – leginkább festők, litográfusok, vagy azok barátai voltak, és a művészeti szalonok, tárlatok gyakori látogatóiként, képzőművészeti tanulmányokon nevelődött, “csiszolt szemű” művészekként nagy érdeklődéssel és lelkesedéssel fordultak a számukra új lehetőségeket kínáló fotográfia felé. Akadémiai stúdiumaik, képzőművészeti látásmódjuk meghatározta a modellbeállítást, képfelépítést, fényvezetést, a hátterek és kellékek használatát. A “fotó is művészet” bizonyítási kényszerén túl érezhető volt azonban – Eugéne Delacroix (1798-1863) és Eugéne Durieu (1800-1874) együtt készített aktfelvételeinél különösen – az újítási vágy, amely az akadémiai tanulmányok kényszerű szabályainak átlépését célozták. A fotográfusok második generációja már képzettebb volt a fényképezés terén, látásmódjában már el tudott szakadni a festőies irányzatoktól, – kicsit furcsán hangzik, de igaz – képes volt “fényképszerű” fényképeket készíteni. Mint minden művészetnél, úgy a fotóművészetnél is a technikai fejlődés, a kifejezési eszközök adott választéka, valamint a kor ízlése, elvárásai szabtak határt, vagy éppen adtak lendületet az alkotói elképzeléseknek, késztették lázadásra azokat, akik nem voltak hajlandók belenyugodni a mások által megszabott ízlésbeli, felfogásbéli határok megváltozhatatlanságába.
Idézzük csak vissza a technikai lehetőségek fejlődését. Alexander von Humboldt báró, akit nem is annyira éghajlattani és oceonográfiai tézisei, hanem utazásai során tett megfigyelései, jegyzetei tettek híressé, 1839 februárjában látogatott először Louis Jacques Mandé Daguerre (1787-1822) műtermében, és 10 perc körüli megvilágítási időről számolt be. 1841-42-ben már (a feljavított fényerejű objektívnek, fényérzékenyebb lemeznek köszönhetően) 30 másodperc alatti megvilágítási időről számolt be. Ez utóbbi már a portré- és az aktfelvételeknél nagyon is elfogadható volt. A portré, táj, városkép mellett úgy 1850 körül az erotikus dagerrotípiák is kezdtek elterjedni. Az akkori erkölcs, közfelfogás másképpen állt a meztelenség ábrázolásához, ezért ezeknek a képeknek a készítői, valamint modelljei, akik egyébként a bulvárok kis prostituáltjai, a varieték táncosnői voltak, igyekeztek névtelenségben maradni. Talán ezért is maradt névtelen annak az 1852-ben készült sztereóhatású dagerrotípiának, egy díványon félig fekvő, valamilyen húros hangszert pengető aktnak a készítője, amely kép a Gernsheim-gyűjtemény (Texas, Austin) híres darabja, és amely felvétel a neves művészettörténésznek a fotogáfia történetéről szóló kötete címoldalát díszíti. Ugyanúgy a névtelenségbe burkolózott annak az 1855-ben, két fekvő nőalakról készített dagerrotípiának a készítője is, aki William A. Ewing: THE BODY Photoworks of the Human Form (Thames and Hudson Ltd., London, 1995) könyvében a gyönyörűen felépített kettős kompozíciót példázza. Ne csodálkozzunk az anonimitáson, hiszen tudjuk, abban a korban aki nevét rájegyezte a képekre, kockáztatta a büntetést. A fotográfus Felix Jacques-Antoine Moulin (1869 után hunyt el), és a képeit forgalmazó Malacrida egy év börtönbüntetésre és 500 frank bírságra ítéltettek “erkölcstelen képek készítése és terjesztése” miatt. Az ilyen és hasonló szigorú büntetések ellenére Párizsban 1860-ig mintegy 5000 darab erotikus dagerrotípia készült, és a direkt pozitív technika egyediségéből, no meg a téma unikát voltából következően igen magas áron kelt el. Később a tovább tökéletesített negatív-pozitív eljárással olcsóbbá vált az előállításuk, így az árak is lejjebb mentek. 1850 körül az albumin papír is piacra került. A Carte-de-visite-Format (5,7×9 cm) – amelyet Francose Adolphe-Eugene Disdéri 1853-ban használt először – a fényképnek a korábbiakhoz képest gyorsabb és olcsóbb előállítását is jelentette, segítve ezzel a kedvezőbb árakat, a nagyobb termelékenységet. A fotográfusok az akt témában is “termelékenyebbek” lettek. Míg a 19. század közepén egy-egy rendőri akció eredménye – a jegyzőkönyvek tanulsága szerint – mintegy 60-70 összetörésre ítéltetett üveglemez, tíz-húsz évvel később már ezer körüli sztereo-kártya bezúzása regisztráltatott. 1875-ben a londoni rendőrség több mint 130.000 “erkölcstelen és fajtalan” motívumú fényképet, továbbá 5000 negatívot foglalt le, és semmisített meg. A XIX. század hetvenes éveiben a képeslap is kezdett divatba jönni, és a meztelenség “művészi” csomagolásban már ezeken jelent meg. Franciaországban a két világháború között évente mintegy húszmillió képeslap jelent meg, amely a táj- és zsánerfelvételek mellett főleg a test meztelen ábrázolásait kínálta. Ezek – hogy közerkölcsöt ne sértsenek – művészi csomagolásban, etnológiai-, vagy a szabad testkultúra jegyében készült testábrázolásokként, obszcén, pajzán, pornográf vagy humoros “meztelenkedésként”, vagy a későbbi glamour- és pin-up felvételekre emlékeztető erotikus, sexi ábrázolásokként jelentek meg. Ebben a tömegtermelésben az akt, mint művészet is előfordult, olykor nagyobb botrányt kavarva, mint az “arra érdemes” pornográfiai termékek. Jellemző (arra a korra is), hogy míg a mezítelenség “könnyű” műfajai a kisebb-nagyobb hatósági ellenállás ellenére tömegesen, dömping-árúként jelenhettek meg a piacon, addig a művészi aktfotó, a fotóművészeti alkotásokként megjelenő akt puszta elfogadtatásért is komoly és elkeseredett harcot kellett vívni.
Mivel a fényképezést kezdetben nem tekintették művészetnek, az aktfotók sem számítottak művészinek. A fotográfusok görcsösen igyekeztek bizonyítani. A “piktorializmus” ezért volt jellemző a kezdeti korszakokra, hiszen – gondolták – ha a fényképek hasonlítanak a festményekhez, annál művészibbek. Lágyrajzú objektíveket, raszteres technikákat, a brómolajnyomást, színezékeket alkalmaztak, s a “festői dramaturgia” alkalmazásával igyekeztek igazolást szerezni a társadalmi elismertetéshez. Márvány-fehérségű, idealizált aktokat gyártottak, a festőies környezetbe helyezett, misztikus kellékekkel, párducbőrrel, fátylakkal, drapériákkal letakart mezítelen alakjaikat romantikus, szenvedő, szenvelgő pózokba gyömöszölték, sok esetben mitologikus, allegorikus történet keretébe ágyazván. A művészet általában (az 1850-es évekre értem) a neoklasszicizmus megkövesedett sémáinak ismételgetésével volt jellemezhető. Nagy botrányt kavart minden ettől eltérő értelmezés. Így például – már korábban említettem – Gustav Courbet 1855-ös kiállítása a végsőkig hevítette az indulatokat. Az a gyűlölet, irigység és megvetés, amellyel a művészt és a sémákkal szakító kiállított műveit fogadta, a fényképészetet is sújtotta. Persze, a képzőművészeti korszakváltások forradalmi robbanásai jótékonyan segítették a fotóművészet fejlődését is. Az impresszionisták a műteremből kivonulva a természetet hangsúlyozták, a szimbolizmus közel hozta a zeneiséget, a költészetet, a misztikumot az Én titkainak ábrázolásához. A szürrealizmus az álom, az ösztönök, a vágyak, a látomások világát jelenítette meg. Sorolhatnánk még a különböző izmusokat, korszakokat, irányzatokat – amelyek “kölcsönösségi alapon” hatottak a fotográfiára. Mert a visszahatások is kimutathatók.
Következő számunkban ezekről szólunk.
Eifert János
Ajánlott képek Az aktfotográfia 2. című cikkhez:
1. 1852, Anonymus_Semi-nude women lying on a divan (Gernsheim-gyűjtemény, Texas, Austin)
2. 1870, Anonymus_Australian aboriginal female
3. 1912, Richard_The Atrium
4. 1925 k, Gerhard Riebicke
5. 1927, Rudolf Koppitz_Study of Motion
6. 1930 k, Frantisek Driktol_Study
7. 1936, Edward Weston_Akt
Győr-Budapest, 2003. április 25.
