Pozitív eljárások (világosság által árnyék)
Névvariánsok:
Celloidinpapír, chlorezüstcollodium papír, klórezüst-kollódium kimásoló papír; collodion printing-out paper (POP), celloidin (ang.); POP Zelloidinpapier, Kollodiumpapier glänzend (ném.)
Nyilvánosságra hozás időpontja:
1865
Felfedezője:
George Wharton Simpson fedezte fel, majd 1867-ben J.B. Obernetter tökéletesítette (így lett gyárilag is előállítható). 1868-tól baritálva is készítették, 1885-től nagyüzemileg állították elő. Hivatásos fényképészek 1867-1920, a műkedvelők 1890-1930 között használták általánosabban. 1925-től önszínező változata is létezett.
Anyaga:
Kollódiumos, klórezüst emulziójú kimásolópapír, a papíron báriumszulfát (baritréteg). Az 1920-as évektől már előhívópapír is készült celloidin kötőanyaggal. Egyik fajtája az ún. cellofix papír, ennek rétegében aranysók is voltak, így önszínező papírként működött.
Jellegzetességei:
Az első nagyüzemileg is gyártható emulziós papír. Főként vizitkártyákhoz, kabinetportrékhoz használták, elsősorban a szolgáltató fényképészek. E téren lassan teljesen kiszorította az albuminképeket. Meghatározásánál segít, hogy láthatóan tömött, síma, zsíros tapintású, fényes a felülete, amely minden más eljárásnál könnyebben kopik, viszont kevésbé fakul. Színe a sárgától a szépián át a kékes-bíborig terjed, attól függően, hogy milyen színű barit van az emulzió alatt, illetve, hogy milyen színezési eljárásnak vetették alá. Erős árnyékok mellett jól átrajzolt közép- és világos tónusok jellemzik. Mikroszkóp alatt felülete folytonos, a papír rostjaiból a baritréteg miatt semmi sem látszik. A fényes celloidinnak mind barit, mind kollódiumrétege vastagabb, mint a matt celloidiné. Ha nincs felkasírozva, könnyen pöndörödik.
Csepp-próba:
vízre, alkoholra nem reagál, de az acetontól “kilyukad” (elhalványul). A Schwerter-féle levonható celloidinpapír abban különbözött a közönséges celloidinpapíroktól, hogy a fényérzékeny réteg és a papír között egy oldható zselatinréteg volt. Ha a kifixált kész képet át akarták vinni bármely más felületre, akkor forró vízbe mártották, a papír levált, a kép pedig az új felületre tapadt. Sok dísz, bross, egyéb tárgy ezzel az eljárással készült képet rejt.
A készítés módja:
Szinte kizárólag gyári előállítású, emulziós fotópapír. Bárium-szulfáttal, zselatinnal baritálták a papír felületét, majd géppel kollódiumot hordtak fel rá. Mivel a kollódium a fényérzékeny ezüsthalogenidet is tartalmazta, ezért emulziós papírnak nevezzük. Lágyítószerként, hogy a töredezést megakadályozzák, glicerint adtak az emulzióhoz. Az 1880-as évektől stabilizátorként citromsavat is adagoltak hozzá. Általában kontaktmásolással napfényen exponálták, kimosták, majd aranyfürdőben színezték, nátriumtioszulfátban fixálták, mosták, szárították, gyakran kasírozták.
Méretei:
Mignon mérettől a 30×40 cm-ig, elvétve ennél is nagyobb lehet.
Magyarországi használata:
1885 k-1920 k. Fénykora az 1895 körüli évekre esik. A kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara 1893-as jelentésében olvasható: “a fényképészek kedvezőnek mondják ezt az évet, úgy vélik, hogy az általános műveltség terjedése folytán az iparművészet fejlődése is mind több tért foglal el, s a celloidinpapír feltalálása, mely ugyan drágább, de jobb, nagy lendületet adott a fényképészetnek”.
Megpróbálom felsorolni a Magyarországon gyakrabban használt és hirdetett fajtáit. Valamennyi hasonló eljárással készült, csak a papírvastagságban, a baritréteg színében, a felületben voltak kisebb-nagyobb eltérések. Glück Sámuel Budapesten, a Király utcában a Drezdában gyártott Elefánt celloidinpapír egyedárusítója volt 1894-ben. Ugyanekkor az Austria nevű celloidinpapírból 10 ív (51×62 cm) 5 frt-ba került. Zikesch Emil gyártotta, s 1894-ben úgy hirdette, mint “gépen kikészített gyártmány gőzüzemmel”. Strassbourgból szállították a Gyémánt celloidinpapírt, melyet így hirdettek: “a használatra kész papír tartóssága, változatlan fehérsége által kivitelképes. Négyszerte gyorsabb copirozás érhető el vele, mint az albuminpapírral. Részletgazdag copirozása lágy és erős lemezeknek. A papír nedves időjárásnál nem enged, tehát kétszeres copiák ki vannak zárva. Nem törik, sárga és veres foltokat nem hagy. Könnyen színel, egyszerű a használata” (Fényképészeti Értesítő, 1894. február) A Gevaert 1903-ban Calciumpapír néven újfajta celloidinpapírt hozott forgalomba fényes és matt felülettel. A hirdetés szerint felülete ellenállóbb, kevésbé sérülékeny, mint a korábbi celloidinpapíroké. Ekkoriban lehetett kapni a Rembrandt celloidinpapírt háromféle minőségben. A harmadikat olyan negatívokhoz ajánlották, amelyeket e papír megjelenése előtt hasznavehetetlenségük miatt el kellett dobni. Önszínező celloidinpapírként, szintén 1903-tól árulták a Wollner és Társa (Bécs) által előállított Anker Doro papírt. Utazások idejére ajánlották, nem kellett külön vegyszereket cipelni, mert gyenge konyhasóoldatban is megszíneződött. Ugyanekkor Lainer A. tanár árulta (szintén Bécsben) a Saturn és a Consum celloidinpapírokat. A császárvárosban volt fényképészeti kellék-gyára Ferdinand Hrdliczkának, aki Vindobona nevű celloidinpapírját forgalmazta Pejtsik Károly pesti fotókereskedő segítségével. Önszínező volt a Seltona, nem önszínező a Resisto.
Gyakorisága, értéke:
Technikatörténetileg nem képvisel különösebb értéket, csak a rajta lévő kép minősége, a szerző kvalitásai döntenek. Azt azért megjegyezhetjük, hogy az átlagosnál kisebb vagy nagyobb méretek technikatörténeti értékkel bírnak.
Konzerválási feladatok:
Ha nedvességet kap, azt a kollódium nem szívja magába, a baritréteg és a hordozó papír viszont igen, tehát az emulzió könnyen elválhat, megrepedezhet. Könnyen megtörik, mert kevéssé rugalmas. A kopásnak, dörzsölésnek nem áll ellen, ezért nem szabad több képet csupaszon egymás mellett tartani. Egyenként kell őket silver safe palliumba, zacskóba helyezni. Ha azt látjuk, hogy a képpel érintkező papíron a fénykép halványsárga átviteli képe látható, akkor biztosak lehetünk benne, hogy platinaszínezett képpel van dolgunk. Kihalványodásra, sárgulásra nem annyira hajlamos, mint az albumin, de a gomba vagy a foxing megtámadhatja. A mechanikai tisztításával vigyázni kell, mert a felület könnyen sérül. Alkohol és desztillált víz 8:2 arányúbkeverékébe mártott vattával finoman áttörölhető. A hajszálrepedéseknél, kopásoknál könnyen átnedvesedik a papírig, ekkor leválhat az emulzió.
Irodalom:
Veress Ferenc: A gelatine-emulsió eljárás műkedvelők részére (Positív eljárás). Fényképészeti Lapok, 1888. 2. 31-34. o., 3. 54-56. o.;
[-]: A celloidinpapír előállítása. Fényképészeti Értesítő 1895. 26-27. o. és 1896. 326. o.;
[-]: Újfajta közvetlen másolópapírok. Fényképészeti Szemle, 1903. december, 248. o.;
[-]: A Rembrandt celloidinpapírról. Fényképészeti Szemle, 1903. augusztus, 139-141. o.;
[-]: Levonható celloidinpapírok. A Fény, 1909. 9. 257. o.;
Hackl Károly: Gevaert kézikönyv. Budapest, 1914. 31-38. o.;
James A. Reilly: Care and Identification of 19th Century Photographic Prints. Eastman Kodak Company, 1986.
